Nincs egy hónapja sem, hogy nagyanyámékat unokatestvéremmel, Katalinnal a dunántúli kisváros temetőjébe látogatni mentünk. Szóval a sírjukhoz. Évenként kétszer szoktunk, tavasszal, és mindenszentekkor. Vonattal utaztunk, mint régen. A családi házon, ahol ej, de sokat nyaraltunk mi, unokák, 1960-ban, első özvegyi évében túladott nagyanyám. Nem volt, aki gondozza. Sem őt, sem a házat. Pestre költözött, a lányáéknál kapott takaros szobát. Lassan vált búskomorrá. Többé nem talált magára.
N. várost nem csak kegyeleti kötelességből keressük fel. Ha nem is a születés okán, de odavalósiak vagyunk mi is. A vér szava, mondatná a pátosz, de inkább valami érzés. Megfoghatatlan. Akár a sok emlék: nagyapánk tréfás rigmusai, az árokpart színes vadvirágai, a vasárnapi templomozás tömjénillatú öregasszonyai. És – említem hangsúllyal – nagyanyánk ízes csirkepaprikása! Arról aztán! Lehetne szólni! Odadörgölni sokcsillagos éttermek séfjeinek orra alá.
– Majd figyeljük a vasútpartot! – mondja most gyermeki izgalommal Katalin. Ez is emlékezés. N. városában a síneknek mély völgyet vágtak, annak felső peremét hívják partnak a helyiek. Nincs ott óvó korlát, elővigyázatlanok lezuhanva egyenest a vonat alá gurulnának. De ez sosem esett meg. Apámék szülőháza a vasútparthoz vezető utcán áll. Mindig úgy volt, hogy míg nagyapám a város egyetlen fiákerét kibérelve az állomáson várt minket, addig nagyanyámnak csak néhány percbe telt az alant áthaladó vonathoz a vasútpartra, kezét kötényébe törölve elősietni, és integetni az érkező unokáknak. Amikor kisvártatva betoppantunk, már forró sütemény várt az asztalon.
Sitt és hó | Magyar Hang
„Nagyon szívesen lapátolok sittet, ha az, akinek ez dolga lenne, eljön helyettem rendelni az egészségházba.”
A városi temető a pályaudvar szomszédságában mind több helyet követel. A mező felé terjed. Város széle, kopott kis kertes házak őrzik itt édes-bús emlékeiket. Az utak aszfaltozását régen ígérik. Az útszéli árok gyakran kiönt, csatornázás nincsen. A város másik felén, az autópálya tőszomszédságában bezzeg a büszke jelen: hat-nyolc emeletes csillogó lakóparki házak, dübörög a közösségi élet, játszóterek, óriáspláza, barkácsáruház.
A temetőben hiába keressük a nagyszülők sírját. Újra és újra körbejárunk. Nem tudtunk mi sosem parcellaszámot. Mindig azonnal odataláltunk. Jelzőpontnak ott állt egy sudár fenyő a sír vége felől. Negyven éve a harmadik unoka, József, az erdőmérnök ültette. Bolyongunk ide-oda, aztán fellélegzünk; megtaláltuk a sírt. A fenyőnek hűlt helye. Kivágták. Milliméter szorosan a sírkő mellett egy zománctábla van letűzve. FENNTARTOTT HELY. Ez áll rajta. Elképedünk. Mégis mi ez?
Nagybajszos helybéli öregúr áll meg, botjával a táblára mutat: – Én is csak hallottam, de állítólag megjelölik itt, ahol régen nem láttak hozzátartozót. Figyelik, jön-e valaki megváltást fizetni.
Valóban, a sír a temető központjában, a bejárathoz közel áll. Fontos hely! Igen alkalmas díszsírhelynek. Tenné rá a város máris a kezét.
Ezek itt nem tudják, ki volt az én nagyapám. Honnan is tudnák? Idén februárban a helyi újságot felkerestem életrajzával. Születésnapjára javasoltam emlékezni rá. Néhány fényképet is küldtem. Nagyapa, a lelkes lokálpatrióta alapította a helyi kultúrkört, dalárda, táncház, színjátszók, szakkörök, várostörténeti kiállítás.
Nagyapa vasutas volt, főkalauz, ott is becsülték. Azt hittem, megilleti a város posztumusz büszkesége. Tévedtem. Írjam meg a cikket, nekik nincs idejük, üzenték rideg e-mailben. Ja, és ne legyen túl hosszú. Alkalomadtán fogják közölni, lássam be, ez nemigen érdekes. (Nagyapa mint nemigen. Meg alkalomadtán…) N. várost nem érdekli a múlt. Az beszorult évfordulós szónoklatok szóvirágos kötelező passzusai közé.
Karácsonyi bulik | Magyar Hang
A kórháznak nincs pénze céges összejövetelre (sosem volt), csak egy csenevész fenyőre telik, december huszadikán faragja talpba L. Józsi, a karbantartó.
A hírlapban is fontosabbnál fontosabb ügyek; új pázsit a lakóparkban, megyei kerékpárverseny, kézimunkaklub, sörfesztivál asszonykórussal, továbbá a tűzoltóság ki lett tatarozva. Színes fotó: szalagvágás; a polgármester, nagy ollóval. Lesz sétálóutca, mélygarázs, és kapaszkodj: amerikai gyorsétterem. A temetőt is korszerűsítik, a ravatalozó előtt raklapokon ezerszám szürke kövek, díszburkolatnak. Lesz hol bizarr trend szerint temetőéji hangversenyeket rendezni.
A nagyszülők sírjáért év végén esedékes fizetnünk. A múltkor sem késlekedtünk, most is készültünk, hogy időben. A temetőirodán a kivágott fenyőt nem is említem, de a tábláról nyomatékkal érdeklődöm. A hölgyek csodálkozást mímelnek; ők még ilyet sohasem láttak. Még hogy fenntartott hely! Miket beszélek. Ki is küldik tüstént az öreg kertészt. Ugyan nézze meg, Sándor, mi a fene az. A pénztárcámért nyúlok.
– A kasszánál tessék.
– Száz évre kérem.
– Hogy mit tetszik?
– Mondom: száz év. – És leteszem a négyszeres összeget. Hiába tiltakoznak, hogy csak huszonötre lehet.
– Akkor majd valami jótékony célra… – motyogja a pénztáros, de sietősen távozunk.
Mire kilépünk, a tábla már nincs a helyén. Sándor eltüntette. De akár ott is maradhatott volna. Hisz fenn van tartva az a hely, most már valóban.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 6. számában jelent meg, 2018. június 22-én.
