Fényévekre Orbán Viktortól

Bevallom, csodálom Pintér Attilát és Véber Györgyöt – mégpedig ugyanazért, amiért Uj Pétert és Tóta W. Árpádot: a végtelenül fölényes magabiztosságukért, melyet nem képes megtörni sem a magyar futball nyomorult vergődése, sem a kilencvenes évek balliberális elitjének szellemi és lelki leépülése. A progresszív értelmiség Pulitzer-emlékdíjas fenegyereke, Tóta Worluk Árpád a labdarúgó-világbajnokság kapcsán sietve demonstrálta, miként üresedett ki és roppant meg az egykor országos véleménymonopóliummal bíró balliberális szellemi elit, miért képtelen szót érteni a társadalom szélesebb tömegeivel, miként nyeli el tagjait az önfétis és az Orbán-fóbia.

Tóta W. nem kevesebbet állít, mint hogy szurkolni butaság: aki a világbajnokság valamelyik résztvevő csapatának szurkol, az a HVG elefántcsonttornyából nézve már-már szellemi fogyatékos – ahelyett, hogy a nyomorult hülye szép türelmesen megvárná a torna végét, és annak örülne, hogy győzött a legjobb. Ugyanis a vesztesnek szurkolni nemcsak felesleges erőlködés, hanem „tévedés”. Az érvelés ismerős: mintha csak az Agymenők című tévésorozat főhőse, Sheldon Cooper adná elő. Az amerikai CBS csatorna által gyártott karakter egy elképesztően intelligens elméleti fizikus, aki Asperger-szindrómája következtében a legalapvetőbb szociális készségekkel sem rendelkezik. Annak a sitcomnak Sheldon Cooper vicces kényszerbetegségei és hiányos közösségi kompetenciái képezik a humorforrását – ez esetben azonban Tóta W. Árpád azért viselkedik úgy, mint egy magasan funkcionáló autista, hogy eljátssza a hihetetlen intellektust.

Újságíróként nem megérteni próbálja a világ működését, nem megválaszolni akarja a kérdést, hogy az emberek miért akarnak, tudnak és szeretnek szurkolni egy-egy világversenyen akár a gyengébbnek is – Tóta W. Árpád újságíróként azt érzi feladatának, hogy demonstrálja: itt mindenki hülye, egyedül ő helikopter. És ez az ember, aki büszkén nem érti a szurkolás lélektanát az egyik baloldali megmondó, aki lépten-nyomon társadalmi és politikai kérdésekben nyilvánít véleményt. Vajon mit ért Tóta W. Árpád a modern politikából, mit ért a tömegkultúrából, ha még a szurkolást sem érti? Persze ha Tóta W. Árpád jelentős elméleti fizikus lenne, aki miközben rácsodálkozik a szurkolás hiábavalóságára, a húrelméletet kutatja, és részecskefizikai modelleket állít fel, mindez rendben is volna. Csakhogy Tóta W. Árpád nem elméleti fizikus, hanem nárcisztikus közéleti árokásó, tipikus reprezentánsa annak a balliberális elitnek, amely hiába bukik meg akárhány választáson, képtelen jobb magyarázatot találni rá, mint hogy azok az emberek, akik a kilencvenes években még okosak voltak, ma már ostobák.

A játék és a nemzet

Xhaka és Shaqiri a svájci nemzet albán hősei, és az albán nemzet svájci hősei. Valamit megháláltak azoknak, akik befogadták őket, és valamit megtoroltak azokon, akik a népüket irtották.

Hogy az autista zsenit játszó egykori publicista még hitelesebbnek tűnjön szerepében, előadja, hogy őt akkor érdekli majd a futball, ha a Marson pattog a labda. Hisz mi egyebet volna indokoltabb számon kérni a csodálatos Kylian Mbappén, Romelu Lukakun, Mario Mandzukicon és Harry Kane-en, mint a Mars meghódítását? Lenyűgöző érvelés: ha időben betiltottuk volna a futballt, és obszervatóriumokat meg rakétakilövő állásokat építettünk volna a futballpályák helyére, már meghódítottuk volna a Marsot – és az milyen jó is volna, hisz felkeltené Tóta W. Árpád megtisztelő érdeklődését. Bár a Mars légköre százszor ritkább, mint a Földé, bár felszíni légnyomása a földinek csupán 0,75 százaléka, bár a légkör 95 százaléka széndioxid, bár az átlagos napi hőingás 90 Celsius-fokos, de hadd pattogjon a labda – ugyanis megtudtuk Tóta W. Árpádtól, hogy ez a progresszió, és már csak a földi futballt kell elsöpörni az útból! De biztos, hogy egyedül a labdarúgás akadályozza a Mars meghódítását? Megpróbálom a tanultakat szélesebb körben alkalmazni: majd akkor fog érdekelni a filmművészet, ha a Marson forog a kamera; majd akkor fog érdekelni a festészet, ha a Marson festik a képeket; majd akkor fog érdekelni a zene, ha a Mars ritkás légkörét rezegteti. Vajon miért nem üzeni meg Tóta W. Schilling Árpádnak: majd akkor érdekli a Krétakör Színház meg a picsogás az üldöztetésről, ha a Marsra emigrál, és nem Franciaországba? Vagy Tóta W. ennyire mégsem autista, és felismeri, hogy ha eddig vinné az érvelést, az már veszélybe sodorná a jövedelmét, az ikonikus státuszát meg a kényelmes állását? Így aztán csak a futballisták kapják meg napi parancsba a Mars kolonizálását.

A futballnak természetesen számtalan társadalmi haszna van. Számos olyan érdektelen tudomány létezik, mint a pszichológia, a szociológia meg a politológia, amelyek bár semmit nem tesznek hozzá a Mars meghódításához, azt képesek vizsgálni, hogy a labdarúgás miként és mennyit éget el azokból az életveszélyes gyűlöletenergiákból, amelyek sötétebb időkben háborúkba sodorták az emberiséget. A tudományos kutatások képesek felmérni, hogy hányan kezdenek el sportolni a futball hatására, vagy hogy milyen katarzist képes átélni egyén és társadalom egy-egy mérkőzés során. De fordítsuk meg a kérdést: mit köszönhet az emberiség a Mars-kutatásnak? Mit köszönhet egyáltalán az űrkutatásnak? Nem volna jobb helyen az az irtózatos összeg, mondjuk, a zöldenergiában vagy a rákkutatásban? Kinek, miként és mennyivel lett jobb élete attól, hogy Gagarin eljutott az űrbe, és Armstrong eljutott a Holdra? Vajon jobb hely lett a világ attól, hogy Elon Musk hatvan évvel a Szputnyik után fölküldött egy sportkocsit az űrbe zenét sugárzó hangszórókkal, miközben nincs is közvetítő közeg, amelyben a zene megszólalhat? Az űrben lebegő autóban, amelyben némán dübörög a bekapcsolt zenelejátszó, maradéktalanul kifejeződik a világűr végtelen üressége és az űrfétis teljes értelmetlensége.

A pszichológiai profil azonban csak akkor teljes, ha megértjük, hogy Tóta W. Árpád és a balliberális véleményelit univerzumának két centruma van: egyik az önelégült kiválasztottságtudat, a mániákus hazugság önmaguknak és a világnak, hogy márpedig ők a progresszió – a másik pedig maga Orbán Viktor. Az az Orbán Viktor, akiről köztudott, hogy szereti a focit – és még az embereket is érti. Tóta W. Árpád futball elleni dühödt kirohanása ennek a frusztrációnak a kivetülése – már azt sem képes értelmezni, mi a viszony Orbán és a labdarúgás között. Ő Orbánt látja hatalmas erőnek, a futballt pedig e hatalmas erő játékának. Gyűlölete és félelme oly mértékű, hogy meghajlítja maga körül a valóságot – Tóta W. Árpád így nem veszi észre, hogy nem a futball tartozik Orbánhoz, hanem Orbán a futballhoz. A valóságdeficit nyomán nem marad más számára, mint a science fiction irodalom és a terraformálásra váró Mars – az utolsó biztos pont, ahol lábát megvetheti. Tóta W. Árpád egy Orbán Viktortól fényévekre lévő pályán kering a miniszterelnök körül – a távolság és a pályaív egyaránt jól látható.

A Hvg-n megjelent írás utóélete legalább ilyen tanulságos, a 888.hu szerzője ugyanis még a szerkesztőség normális napi bűzét is túlrothadva köpte a mérgező gennyet Tóta W. Árpád arcába. Szerinte Tóta W. azért utálja a futballt, mert egy kehes, rossz fizikumú ember, akit gyermekkorában megaláztak a tornaórákon: kukac és eunuch. Ha eltekintünk a goebbelsi beszédtől meg attól a technikától, amellyel a szennyportál szerzője nem Tóta W. véleményét, hanem kifejezetten a személyét minősíti, az írás akkor is gyomorforgató: a publicista szerepét játszó véleménybűnöző az iskolai zaklatást teszi erkölcsi normává. G. Fodor Gábor orgánuma a szadista testnevelő tanárok és gyúrós keretlegények világába vezeti a magyar társadalmat, ahol az emberi létezés mértéke a szabályosan végrehajtott fekvőtámasz. Ebben a közegben annak van igaza, akinek nagyobb a fizikai ereje – hisz a végső érv mindig az ökölcsapás. A magyar nyilvánosságban évtizedek óta senki nem vallotta meg ilyen alávaló módon a barbárságot – és ezért egy személyben Bayer Zsolt felel.