A Tisza Párt megjelenésével könnyűszerrel úgy tűnhet a felületes szemlélő számára, hogy az állampárti rezsimnek nem adatik már sok hátra hazánkban. A 2010-es fülkeforradalommal kezdetét vevő, majd másfél évtizedig sziklaszilárd Orbán-éra mindvégig permanens forradalmat vívott a fékek és ellensúlyok liberális-alkotmányos rendszere ellen. A kormány színezetétől függetlenül vajon milyen jövő várhat a magyarságra a ’89-’90-es jogállami forradalom hozadékaitól a hazai társadalmat megfosztó fülkeforradalom lezajlását követően? A válasz Magyarország forradalmakkal tarkított múltjában rejlik. Pétervári Zsolt esszéjének első része.
Az ezen elemzés címével megegyező, Kemény Zsigmond által közreadott (1851-ben, vagyis a szabadságharc 1849-es leverése után mindössze két esztendővel megjelentetett) forradalom-ostorozó mű, valamint az 1945-ös fordulatot követően szintén két évvel – azaz 1947-ben – kiadott, Szekfű Gyula tollából származó (a korlátozott forradalmat kifejezetten pártoló) esszégyűjtemény éppúgy azonos címmel került forgalomba hazánkban. A 2010 tavaszát követő másfél évtizedben a korábbi történelmi sorsfordulókhoz hasonlóan szintúgy széles (ezúttal jobboldali) tömegek támogatását élvező (fülke)forradalmi változások tanúja lehetett az ország, amely közpolitikai hullám során a társadalom másik (mármint a kormánypárt bázisán kívüli) felének érdekei és értékei teljességgel negligálódtak.
Az eredetileg a rendszerváltás-korabeli alkotmánybírósági elnök (Sólyom László) nevéhez köthető elnevezéssel széles értelmiségi körökben afféle korlátolt forradalomnak hívott rendszerváltó fordulat viszonylagos eredményességének belső legitimitását alapjaiban kezdte ki a 2008-ban kirobbanó globális pénzpiaci válság és a nyomában fellépő fél évtizednyi reálgazdasági recesszió, valamint az akkortájt tetőző devizahitel-krízis okán tömegessé váló – hazánkban máig mintegy másfél milliós lélekszámúra becsülhető népességet sújtó – lakhatási válság.
A második világégést követően két emberöltőig az északi féltekét (mind a liberális demokratikus modellben, mind az úgynevezett népi demokráciákban) meghatározó jóléti intézményi struktúrákat a Lajtán túl éppúgy, mint a néhai keleti táborban végzetesen szétroncsoló monetarista forradalom, ami térségünkben egyúttal együtt járt a politikai-hatalmi rendszerváltozás folyamatával is, a posztszocialista táborban élő népesség többségét egzisztenciális krízisbe sodorta a ’90-es évek első felében. E térségben az újonnan kialakuló liberális demokratikus rezsim nemhogy integrálta volna a demokratikus rendszerbe a köztes-európai középrétegeket, hanem éppen kirekesztette a széles alsó-középosztály legjavát a ’90 után e nagytérségben szigetszerűen végbemenő polgárosodásból. A monetarista forradalom – az államszocialista gazdaságok végzetes eladósítása folytán – előbb megrendítette, majd megdöntötte a végnapjaira önnön jóléti legitimitását a térségi munkásság körében erodáló államszocializmust, majd gyors intézményi nyugatosodást generált a volt KGST-térség csaknem egészében, azonban nem válhatott képessé stabilizálni a liberális demokratikus rendet e félperiférikus nagyrégió egészében. A közép-európai nemzetek történetileg kódolt fejlődési sajátosságaiból fakadó 20. század végi és 21. század eleji antiliberális tendenciákat tovább erősítette a perifériális beszállítói kapitalizmusnak e nagytérségben jobb híján állandósulni látszó modellje, amely modell domináns reálfolyamatai okán a rendszerváltozás óta hazánk nem vált képessé érdemben konvergálni a nyugat-európai centrumtérséghez, sőt immár egyenesen távolodik annak viszonyaitól. Fontos megjegyeznünk: érdemi és tartós konvergenciát Szlovénián, a három balti kisállamon és Csehországon túlmenően a posztszovjet térség, a néhai népi demokratikus állam csoport és a Nyugat-Balkán országai se realizáltak napjainkra.
Érzékelhető térségi konvergencia-realizálást legfeljebb az emberöltőnyi stagnálásra kárhoztatott Mediterráneumhoz képest rögzítettek a vonatkozó statisztikák hazánk és a nagytérség viszonylatában. Ezen kritikus állapot primer kiváltó okaként határozható meg, hogy a (poszt)modernkori Magyarországra jellemző – csaknem állandósuló – forradalmi hullámok mindegyike előbb-utóbb felforgatta a korábbi hatalmi-berendezkedési és gazdaságszervezési modellt, azonban a korábbit követően rendre berendezkedő éra egyike se vált képessé tartós felzárkózást előidézni (végső soron még a legtovább működő dualista és kádárista éra se). E (napjainkra már-már nemzetkarakterológiává rögzült) fátumszerűen tragikus jellegzetesség valós okait keressük részletekbe menően az alábbiakban.
I. Öt törésvonal Magyarországa
A magyar pártrendszer 2010-től a Tisza Párt megjelenéséig a kontinensen ezen időszakban egyedülállóan dominánspárti, egyben korlátozottan váltópárti szerkezettel rendelkezett, amelyért alapvetően öt hazai társadalmi törésvonal tekinthető felelősnek, illetve az azokból egyaránt eredeztethető politikai sajátosságok sora. A Tisza Párt 2026-os esetleges választási győzelme, vagy (a valamikori üstökösből gyorsan hullócsillaggá váló Együtt, Jobbik, Momentum sorsát idéző) vélelmezhető veresége, majd abból fakadó marginalizációja e törésvonal-csoport addigra talán lezajló elhalványulására vagy továbbra is fennálló tartós érvényesülésére világít majd rá. Hogy mely törésvonalak konstruálódtak meg – mégpedig máig ható módon – társadalmunkon belül a félperiférikus modernizációs trend hazai lezajlása során?
Elsőként érdemes kiemelnünk a mindenkori hatalmi központhoz való viszonyulás törésvonalát. Természetesen a térségünkben domináns világhatalmi központok minőségileg különböztek egymástól a 19-20. század folyamán, azonban ettől még vitathatatlanul hegemón erőközpontként funkcionáltak hazánk tekintetében, vagyis primer jelleggel főként saját érdekeik szerint fejtették ki működésüket térségünkben. Ennek folytán a hidegháborút megnyerő NATO-nak a ’90-es fordulat utáni a – társadalom mélyszerkezeteire kevéssé ható, de az intézményi struktúrákat mégiscsak meghatározó – liberalizáló és demokratizáló szerepköre az előző rendszer örökségét szinte teljesen felszámoló mindenkori győztes hatalom pozíciójával volt azonos. Miként a második világégést követő időszak (mindenekelőtt a fordulat évének tekintett 1948) elsodorja a reformkortól érvényesülő szigetszerű polgárosodás ellenére hazánkban mindaddig domináns (új)rendiséget, éppoly’ vehemenciával törli el 1989-1990 jogállami forradalma is az államszocializmus intézményi struktúráit Magyarországon.
A történelem mindenkori viharait a hazai társadalmi többséggel együtt passzívan elszenvedni kénytelen, azokat befolyásolni nagyrészt képtelennek bizonyuló magyar elitek hagyományosan két, ideáltipikusan félperiférikus jellegű hatalmi pólus köré csoportosulnak az egymást „vetésforgószerűen” váltó magyar modernizációs rezsimek emberöltőnyi időszakai során. E félperiférikus jellegű belső hatalmi konglomerátumok folytonos működése révén már a hazánkat érintő modernizációs trend legelejétől kirajzolódott és – azóta is szakadatlanul érvényesül – a nyugati értelemben vett (ideológiai megalapozottságú) pártstruktúra kialakulását ellehetetlenítő sajátos bipolaritási modell.
A modell egymással rendszereken átívelő módon antagonisztikusan szembenálló (így tartós nagykoalíciós politikai felépítmény-rendszer konstruálására rendre képtelennek bizonyuló) két pólusaként határozható meg a térségünkben éppen legaktívabb mindenkori nyugati birodalmi központtal taktikusan együttműködő, valamint az eme kooperatív stratégiával zsigerileg szembehelyezkedő vagy értékrendi alapon az iménti nyugati nagyhatalommal aktuálisan konkuráló feltörekvő birodalmi központ felé konvergáló belső hatalmi tömb egymásnak feszülő kettőse. A hazánkra jellemző, sajátosan félperiférikus modell ezen unikális törésvonal mentén strukturálja a mindenkori politikai teret az időnként földalatti viszonyok közé szorított ellenpólust ciklikusan marginalizáló, illetve kriminalizáló rövid totalitárius időszakokban (például Bach-rendszer, Rákosi-éra) éppúgy, mint az általában hosszabb fennállású, a másként gondolkodó csoportokkal szemben többnyire toleránsabb attitűdöt érvényesítő (fél)autoriter időszakokban (lásd a dualizmus vagy a kádári konszolidáció évtizedeit).
Mindent egybevetve megállapítható, hogy az elmúlt másfél évszázadban a politikailag releváns eliteken belül az országot sújtó nemzetközi függőségi viszonyrendszer megítélése kapcsán bontakozott ki a legmélyebb hasadás, nem pedig ideológiai, illetve szakmapolitikai törésvonalak mentén, miként az a nyugati társadalmakban természetesnek bizonyult a liberális alkotmányos korszak kezdetétől egészen napjainkig bezárólag.
A mindenkori domináns (főáramlatú) értelmiség és az általa – gyakorta egzisztenciális okoknál fogva – ügybuzgón támogatott politikai elitcsoportok szemében geopolitikailag alapvetően behatárolt fejlődésnek kizárólag egyetlen útja lehet releváns, mégpedig a térségünkben éppen virulens birodalmi központhoz való kritikátlan hasonulás (1867, 1948, 1989). Ezen elitista nézőpontra hivatkozva a változó eszmei hátterű, tartós uralmat gyakorló politikai osztály szinte folyamatosan korlátozza vagy egyenesen felszámolja a politikai pluralizmust az elmúlt másfél évszázad Magyarországán. Ezen – történelmi léptékben is hosszú – időszak alatt többször kizárólag hadászati eszközrendszerű „birodalmi” rendbiztosítás révén válik lehetségessé az akut válságmenedzselés hazánkban (1848-49, 1919-1920, 1956).
A katonai intervención túlmenően nyílt pénzügyi beavatkozás is szükségessé vált több alkalommal hazánk viszonyaiba a mindenkori birodalmi központ irányából. E konszolidációs jellegű monetáris beavatkozások sorából kiemelendőek az elmúlt másfél évszázadban az alábbiak: a dualizmus alatt az államcsőd elkerülése céljából az osztrák társállam felől többször biztosított áthidaló hitelek sora, a Horthy-éra konszolidációját lehetővé tevő népszövetségi kölcsön, az ’56-os forradalom katonai leverését követően az ötvenes évek utolsó harmadában többször folyósított (dominánsan szovjet-kínai hátterű) dotáció, a rendszerváltozás során a fizetésképtelenség elkerülése végett a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap irányából igénybe vett hitelkeretek. Az orbánizmus elmúlt másfél évtizedében pedig orosz és kínai (azaz BRICS-hátterű) fejlesztési hitelek sora azonosítható e függelmi jellegű pénzügyi tradíció ismételt megjelenéseként (lásd a Paks II. beruházás és a Budapest-Belgrád vasúti projekt fedezetét biztosító hitelcsomagot, valamint a tavaly ismeretlen fejlesztési céllal lehívott kínai hitelkeretet).
Másodsorban hangsúlyoznunk szükséges a gyors és teljes körű elitcserékből fakadó törésvonal meghatározó jelentőségét. Miként minden (önnön organikus fejlődésében többször mesterségesen megakasztott) félperiférikus országban, hazánkban is ellehetetlenült az elitek körforgásának a nyugati kultúrkörben természetes, fokozatos és békés tendenciózussága. A két világháború közötti (főként a szellemi életben virulens) népi-urbánus vita nyitja meg e törésvonal tekintetében a sorrendet. Majd az 1945-’48 közötti koalíciós időszakban domináns szembenállás, azaz a történelmi elitek kontra (akkortájt) demokratikusnak mondott (alacsony társadalmi származásuk folytán nóvum értékkel bíró), a Baloldali Blokkhoz (Magyar Kommunista Párt, MSZDP, Nemzeti Parasztpárt) tartozó feltörekvő elitcsoportok közötti egzisztenciális konkurencia a hagyományelvű-nyugatos pólust képviselő FKGP, majd a Barankovics-féle Katolikus Néppárt, valamint a szocializmus kiépítésében érdekelt Baloldali Blokk közötti konfliktus formájában érvényesül ekkortájt. Amit a népi-urbánus vitának az egypártrendszerre való áttéréstől kezdődően a Magyar Dolgozók Pártján, majd az MSZMP-n belüli továbbélése követ. Gondoljunk itt leginkább az ötvenes évek első harmadában szovjet mintára lezajló kirakatperekre, amelyben az állampárt moszkovita szárnya likvidálja annak nemzeti kommunista irányzatát, valamint a kádárizmus érett szakaszában a pénzügyi és külkereskedelmi szférát domináló liberális-technokrata pártállami reformelitek és a Hazafias Népfront körül csoportosuló – főként a művészvilágban számottevő súlyú – nemzeti baloldali csoportosulások állampárton belüli folytonos utódlási konkurenciaharcára (amelyben afféle kiegyensúlyozó szerepkört vitt a Kádárt körülvevő hatalmi centrum). E törésvonal a ’90-es fordulat során immár a közvélemény számára leplezetlenül válik nyilvánvalóvá, majd trendszerűen érvényesül a 2010-es fülkeforradalomig éppúgy, miként azt követően is.
A pártpolitikai frontvonal hazánkban a mindenkori előző rendszer keretei között lezajló konszenzus-folyamatnak a közéleti mítoszok szintjén aggregálódó kollektív megítélése mentén szilárdul meg minden rendszer során. Vagyis miként a második világégést követő koalíciós időszakban a dualista konszenzus megítélése az csúcsértelmiség soraiban (például Bibónál), valamint a Horthy-éra társadalmi rétegenként eltérő megítélése az államszocializmus évtizedeinek népi emlékezetében kardinálisnak bizonyult az éppen regnáló rendszer legitimitása szempontjából, éppúgy a ’90-es fordulatot követő emberöltő során a kádári konszolidációhoz való viszony határozta meg primer jelleggel a szembenálló párttáborok attitűdjét és karakterét. Mindegyik emberöltőnyi relevanciájú korszakban úgy tekintettek a korábbi érát meghatározó régi elitekre, hogy azok az előző rezsimben végképp eljátszották történelmi szerepüket, így elit pozíciójuk legitimitása felettébb kétségesnek minősíthető a továbbiakban.
A ’45-ben színre lépő új elitek éppúgy kollaboráns jellegűnek tartották a történelmi eliteket (példának okáért az utolsó csatlósként megbélyegezve tartósan stigmatizálva azokat), ugyanis intellektuálisan és erkölcsileg alkalmatlannak vélték az ország további irányítására a keresztény úri középosztály reprezentánsait, miként az a ’90-es rendszerváltozás során érzékelhető volt a kommunista állampárti és az abból rekrutálódó utódpárti tagsággal szembeni többségi averziók kapcsán. Ezzel párhuzamosan a mindenkori régi elitcsoportok a feltörekvők tapasztalanságát és az abból eredeztetett gyenge kormányképesség vélelmét rótták az újonnan berendezkedő kormányzatok személyi állományának szemére. Ide sorolható a kommunisták égisze alatt zajló újjáépítés eredményeinek elvetése a történeti elitek soraiban, az Antall-kabinet főáramlatú sajtóbeli megítélése a ’90-es fordulat utáni első kormányciklusban, valamint az első Orbán-kormánynak a hasonló jellegű negligálása a liberális médiában ’98 és 2002 között.
Harmadsorban a rendszerváltozás után Antall József részéről gyakorta hangoztatott elv, miszerint „nincsen demokrácia demokraták nélkül” apropóján megkerülhetetlen annak kiemelése, hogy a sajátos térségi tradíciók okán történetileg kódolt demokráciadeficit szociokulturális alapú törésvonalat is generál mifelénk. A vörösterrorra válaszul alkalmazott fehérterror után berendezkedő Horthy-éra a társadalmi többség alacsony kulturális színvonalára hivatkozva a korábbi dualista állampárt hatalmi logikájához hasonló okokra hivatkozva tovább szűkítette az őszirózsás forradalom rövid életű polgári rendszere által kiterjesztett demokratikus jogokat, a második világháborút követő rövid koalíciós időszakban pedig az újjáépítés viszonyai közepette kezelték evidenciaként a kortársak, hogy a körülmények ellehetetlenítik a demokratizálódás társadalmi bázisának kiterjesztését. A rendszerváltozás során megvalósuló elhúzódó sokkterápia összességében meghaladta a ’29-’33 során elszenvedett nagy világgazdasági válság recessziós hatásait, ami szintén nem jelentett ideális táptalajt a demokratizálódás folyamatának társadalmi szintű érvényesüléséhez.
Ezen (elsősorban társadalmi értékrendi) különbségeken alapul a hazai mércével mérve vagyonosabb, képzettebb, urbanizáltabb nagyvárosi miliőnek a liberter ideológiákra való fogékonysága és tartósan nyugatos értékorientációja, valamint a hazai társadalmi többségnek a liberális intézményi, piaci, politikai mechanizmusokkal legfeljebb látszólag kompatibilis többségi része közötti éles mentalitásbeli törésvonal. Ennek folytán az egykulcsos adórendszer és a gyerekvállalási, vállalkozási, lakhatási kedvezmények nyertesei tekinthetők a 2019-es helyhatósági voksolás ellenzéki megnyerésétől fogva a hazai urbanizációs „szigetvilágban” domináns szabadelvű pólus hátországának, míg a bevándorló-ellenességgel és unió-szkepticizmussal rendre mobilizálható (a kormányzati eszközrendszerrel az elmúlt években felpörgetett élelmiszer-infláció és az államilag negligált jóléti struktúrák eróziója folytán) deklasszálódó társadalomrész továbbra is kormánypártinak minősül.
E sorrendiség keretén belül negyedikként nevesítjük az immár csaknem bő évszázada elfeledettnek hitt (valaha a heterogén etnikai hátterű történelmi Magyarországon meghatározó jellegű) konfliktusmező gyanánt a lappangva máig továbbélő etnikai törésvonalat. A Trianon után etnikailag és kulturálisan homogenizálódó (korábban csaknem ezer évig soknemzetiségű) Magyarország kisállami berendezkedését követően egy bő évszázaddal ismételten meg kell ismerkednie a magyar társadalmi többségnek ezzel a – korábban elsődleges jelentőségű – törésvonallal. Mégpedig a hazai romák rendszerváltozás után meghirdetett integrációjának szociális, kulturális és gazdasági területen egyaránt nyilvánvaló átfogó mérvű kudarca következtében. Közvetett módon ide sorolható a 2015 nyarától a hazai kormányzati kommunikáció gerincét adó bevándorlás-ellenes kampánysorozat társadalmi normákat deformáló hatásmechanizmusa is, amely körülménynek különös aktualitást ad a gyáripari multinacionális vállalatok érdekeiből kifolyólag virulens gazdasági bevándorlás felettébb szkeptikus lakossági megítélése, illetve a bevándorlással kapcsolatos kékgalléros munkavállalói averziók további terjedése a kormányzati kommunikációs szféra által nehezen befolyásolható „suttogó propagandában” csakúgy, mint az újmédia liberter fórumain.
Legvégül, ötödik pontként kiemelendő a Lajtán túli államokban érvényesülő gyűjtőpárti dominancia folytán Nyugaton már szinte sehol sem számottevő, de hazánkban egyre mélyülő nemzedéki törésvonal mentén kibontakozó generációs alapú – társadalmi léptékű – szembenállás (lásd a Fidesz egyre idősödő és a Tisza Párt dominánsan 45 év alatti korosztályokból rekrutálódó törzsszavazói bázisának eltérő korfa-szerkezetét). A hazánkban ciklikusan újratermelődő nemzedéki alapú konfliktusmező kiújulása a szemünk előtt játszódik le napjainkban a Tisza Párt megjelenése óta (habár 2006 óta generációs jelleggel szerveződött a Jobbik, az LMP, a PM, a Momentum és a Mi Hazánk is, azonban inkább rétegpárti jelleggel). Vagyis napjainkban azon jelenség folytatódik, amelynek keretében a 20. század folyamán kulturális vonatkozásban és az uralkodó társadalmi értékrendet tekintve többször is megbukott az „apák Magyarországa”. Példának okáért az elaggó személyi állományú Horthy-éra végnapjaiban a fiatal bázisú nyilas irányzat, majd az eleinte szintén fiatal bázisú kommunista mozgalom megítélésében, valamint a végül gerontokratikussá lett kádárizmus utolsó szakaszának fiatalos ellenzéki mozgalmai irányából érvényesült ilyen mérvű generációs konfliktus hazánkban.
Különös megállapításnak tűnik, de ettől még helytálló: az anno generációs pártként induló Fidesz – a jobboldali törzsszavazói közegnek a primer családi szocializációs mintákat természetszerűleg követő fiataljait leszámítva – egyre kevésbé képes reflektálni a fiatal nemzedékek közéleti igényeire. A 2010 óta nagykorúvá váló egymilliónyi fiatal 1990 után született, vagyis e – mára részben nyugati irányba kivándorolt – társadalmi közeg tagjai személyes emlékképekkel nem rendelkeznek az előző rendszerekről, amiből eredően gyökeresen más politikai nyelvet beszélnek, mint a Fideszt is magában foglaló máig domináns rendszerváltó elitcsoportok. Az „apák” és „nagyapák” Magyarországával szembeni generációs alapú averziójuk, abból fakadó elitellenességük, valamint rendszerkritikájuk természetszerűleg jelöli ki helyüket a politikai spektrum liberter vagy nacionalista, de egyként proteszt mentalitású pártjainak soraiban (Tisza Párt, Mi Hazánk, Magyar Kétfarkú Kutya Párt).
A forradalmakat térségünkben 1848 tavaszától kezdve 1956 őszéig bezárólag szinte mindig a relatíve képzett, mobilis, és nyugatos középosztály fiatalsága robbantotta ki (a nyugati történelemmel ellentétben a tömeges éhséglázadás nem bevett gyakorlat a Kárpát-medencében). Sőt, még a szélsőséges mozgalmak is döntően a fiatal korcsoportok bázisán szerveződtek hazánkban: egyetlen pártformációnak se volt olyan fiatal korösszetételű tagsága mindaddig, mint a negyvenes évek első felében pólusképző erőnek számító Nyilaskeresztes Pártnak, majd a szovjet megszállás után virulens a Magyar(országi) Kommunista Pártnak. A harmadik köztársaság rendszereként aposztrofált liberális-alkotmányos rezsim önnön bukásának előestéjére (a többi tényező mellett) generációs alapon is végzetes mérvű legitimáció-eróziós fázisba jutott 2006-2010 között, hiszen a rendszermenedzselő középbal pártok addigra teljes mértékben elvesztették a jövő generációinak támogatását. Amely végzetes állapot a nemzeti ünnepek alkalmával Budapest utcáit rendre lángba borító nemzeti radikális fiatalság vandál attitűdjének képében is megmutatkozott akkortájt. Ugyanez jellemzi napjainkra a negyedik (orbánista) köztársaság viszonyait is, amely rendszerkritikus attitűd szerencsére a két évtizeddel korábbinál sokkal békésebb formában kanalizálódik a Tisza Párt bázisán belül.
Részben hasonló okoknál fogva bukott meg a 19. és a 20. század fordulóján a kiegyezés szabadelvű „apáinak” liberális Magyarországa a Függetlenségi és ’48-as Párt köré szerveződő ellenzéki fiatalság körében, majd pedig a Trianon után berendezkedő, a korábbihoz képest eleinte sokkal fiatalabb személyi állományú „ellenforradalmi” rezsim útjára indulásakor. Az akkortájt uralomra jutó radikális jobboldal személyi állományának derékhada a szegedi ellenkormány fiatal tiszti különítményeinek köréből szerveződött, akik szintén lesújtó véleménnyel voltak a megelőző (szerintük Trianont okozó) kései dualista korszak kiöregedett politikai generációjának szabadelvű értékrendjéről, illetve annak jogkiterjesztő teljesítményéről.
Az 1948-as fordulat után a moszkoviták mellett az új elit primer rekrutációs bázisát képező hazai pártkáder-bázis (vagyis az egykorvolt illegális kommunistákból, az újonnan csatlakozó karrieristákból, valamint az idealistákból és népi kollégistákból kialakuló „fényes szelek nemzedéke”) szintén generációs alapon (is) szembe helyezkedett a keresztény középosztály akkorra kiérdemesült reprezentánsaival. Ezt követően két emberöltővel az akkortájt kríziskorszakát élő szocialista rezsimet sújtó (a ’80-as években már nyilvánvaló) válság során, illetve a rendszerváltozás éveiben az államelvű, túlszabályozó kádári „apák” Magyarországa elveszti legitimitását a virulens liberális irányzat fiatal karakterű bázisa szemében. Az Antall-kabinet azért volt kénytelen óriási világnézeti ellenszélben tevékenykedni a kommunizmus összeomlását követően számára megadatott szűkös négy esztendőben, mert kormányzati és pártpolitikai reprezentánsainak még az államszocialista „apákéhoz” képest is gyakorta avíttnak tűnő politikai nyelvezete a „nagyapák” Magyarországát idézte a korabeli Fidesz-generáció legjava (valamint az SZDSZ-bázis derékhada) számára.
Az ezredforduló óta fokozatosan radikalizálódó, egykori liberális identitású fideszes pártelit eleinte középkorú – mára inkább nyugdíj közelivé érett – politikai nemzedéke jeleníti meg napjainkban a hazai pártrendszernek az államelvű-nyugatkritikus pólusát, amivel szemben a Tisza Párt karakterisztikája idézi fel leginkább a rendszerváltó fordulat liberter-nyugatos irányzatának nyelvezetét, arculatát, dinamikáját. Meglepő módon a ’80-as és a ’90-es évek során majd’ két évtizeden át valójában mindvégig sokkal meghatározóbb volt a nemzedéki alapú szembenállás hazánkban, mint a ’68-as mozgalom bukása után bárhol a Lajtán túl.
Ezen öt törésvonalból és az azokból fakadó társadalmi attitűdök együttállásából sajátosan magyar rendszerjellemzők bontakoztak ki napjainkra, amelyeket az alábbiakban részletekbe menően mutatunk be.
II. A magyar modell rendszer-specifikumai
Permanens monetarista forradalom
A ’45 utáni emberöltő során az északi féltekén általánosan kiépült, majd túlburjánzó jóléti állami intézményrendszer felszámolása érdekében az angolszász világból még a ’80-as évek legelején kiinduló (eredetileg Reagan és Thatcher nevéhez köthető) monetarista (ellen)forradalom dinamikája ugyan két-három kormányciklust követően kifulladt a kapitalista centrumtérségekben, azonban az irányzat a rendszerváltó közép-európai mintaállamokban (mindenekelőtt hazánkban és a korabeli Lengyelországban) tartós ideológiai-szakpolitikai hatással bírt. Néhány szociális preferenciákat is fókuszba helyező unikális állami költségvetést (például a második MSZP-SZDSZ-kabinet által 2002-ben elfogadott két egymást követő száznapos program időszakát) leszámítva a monetarista forradalom permanenssé vált hazánkban a kései Kádár-kortól egészen napjainkig bezárólag.
Fontos hangsúlyozni, hogy az elmúlt fél évszázad során nem pusztán 2010-ben épült legelőször az újonnan berendezkedő politikai rend az azt megelőző korszak viszonyainak totális tagadására. Kora egyik legnagyobb hatású gondolkodójaként Szekfű Gyula (korlátozott kiterjedésű) forradalmat, azaz egy gyökeres változások lefolyását garantáló átalakulást preferált a ’45-ös fordulat után (a szintúgy a közállapotok gyökeres átalakítását kívánó korabeli közvélemény jelentős részével egyetértésben). Az emberöltőnyi időszakon keresztül (a Horthy-érához hasonlóan) konszolidált viszonyokat eredményező kádárizmussal szemben éppúgy rendszerkritikai alapállásra helyezkedett a ’80-as évek elejétől hazánkban felettébb virulens urbánus értelmiségi közeg is. Habár a magyar közvélemény a Beszélő-kör megalakulását követően egy szűk évtizeddel kezdett átmenetileg pozitívan viszonyulni az eleinte a társadalmi többség szemszögéből a kádári konszolidáció vívmányait öncélúan aláásni hivatott csoportosuláshoz; vagyis a széles kádári középosztály kifejezetten felforgató eszmerendszerként kezelte a liberális hálózat nézőpontját. A magyar nép hatalommal szembeni töretlen lojalitását tükröző (a ’80-as évek közepéig) dominánsan rendszerhű középosztályi attitűd gyökeresen eltért a korabeli Szolidaritást övező – a kvázi árnyékállami struktúrákat kiépítő tízmilliós tagságú szakszervezet közéleti törekvéseivel konszenzuálisan szimpatizáló – lengyel lakossági attitűdtől.
A két globális olajválság (1973, 1979) során végbemenő világpiaci energiaár-robbanás importoldali begyűrűzéséből fakadó külkereskedelmi cserearány-romlásból fakadó államszocialista krízisből kifolyólag a radikális gazdasági és politikai rendszerváltás szükségszerűsége immár vitathatatlanná vált hazánkban a ’80-as évek utolsó harmadára. Azonban a társadalomszerte (így még az állampárt soraiban is) addigra egyöntetűen felismert reformkényszer a rendszerváltozás éveinek váratlan nagyságrendű életszínvonal-vesztéséből kifolyólag váratlan gyorsasággal veszítette el átmenetileg konszenzuális jellegű közéleti pozícióját. A kádárizmusnak az államszocialista táboron belüli (egyedülálló mérvű) jóléti legitimitásából fakadó előző századvégi magyar modernizációs sajátosságból eredően a demokratikus rezsim rendszereróziója paradox módon a demokratizálódás kezdeteivel egyidejűleg ment végbe Magyarországon. Az északi féltekén akkor már egy évtizede zajló monetarista forradalom módszertana szerint zajló rendszerválás jelentős egzisztenciális áldozattal járt hazánk korábban széles középrétegeinek életvitele vonatkozásában.
E legitimitásvesztést egyrészt a másfél milliónyi (akkortájt megszűnő) munkahely elvesztése miatt a társadalomból kirekesztődő (összességében a hozzátartozókkal együtt hárommilliónyira tehető) roncstársadalom korabeli létrejötte okozta, valamint a rendszerváltás első öt esztendejében az átlagos reáljövedelmek húsz százalékot meghaladó mértékű zuhanórepülése tovább generálta a dolgozó szegények körében. A transzformációs válság alatt tovább mélyülő demográfiai krízis során időközben meg nem született (és a társadalombiztosítási rendszerek ellátásszínvonalának fenntartásához járulékfizetői oldalon elengedhetetlen) sok százezres nagyságrendű népesség mai akut munkaerő-piaci hiánya jelzi a rendszerváltás e vitathatatlan árnyoldalát. Negatív velejárójaként a rendszerváltó hullámnak – a tradicionálisan jóléti viszonyok jellemezte, hazánk lélekszámát egymillióval felülmúló Csehországot leszámítva – minden térségi nemzetállam demográfiai hullámvölgybe süllyedt, de egyik közép-európai ország esetében sem előzte azt meg egy már több évtizede zajló népesedési krízis, miként az a kollektív ’56-os trauma után hazánkban végbement.
A ’90-es évtized végére az élve születések száma Lettországot és hazánkat kivéve mindenütt a reprodukciós szint irányába mozdult el nagytérségünk egészében. A népesedési, jövedelmi és vagyoni károkon túlmenően a monetarista forradalom tipikus velejárójaként jelentkezett a tulajdonviszonyokat a szakszervezeteket negligálva alapjaiban átformáló folytonos jogbizonytalanság, amelyre bőségesen nyújt példát a hatalmas joghézagokban és a gyakori jogszabály-változásokban bővelkedő elmúlt bő három évtized „jogállami” gyakorlata a spontán privatizációtól napjainkig bezárólag. A Magyarországon immár csaknem két emberöltő óta elhúzódó, illetve állandósuló monetarista forradalom valóban forradalmi mértékű felfordulást okozott az egykori közvagyontömegen túlmenően a közszolgáltatások működése terén is, amit a valaha szebb napokat is látott hazai egészségügyi és oktatási közintézmények, valamint a közlekedési közvállalatok tragikus állapota nap mint nap tükröz.
A közösségiség teljes hiánya
Az elmúlt évtizedek mindegyik hazai értékrend-kutatása alátámasztja, hogy a magyar társadalom az ’56-os forradalom véres leverését követően megélt kollektív trauma után jobb híján hozzáidomulva a kádári puha diktatúra indirekt követelményrendszeréhez atomizáltabb lett még az angolszász kultúrkörhöz tartozó – tradicionálisan individualista – nemzeteknél is.
Az 1789-es nagy francia forradalomtól kezdődően (vagyis szintén egy forradalmi hullám során) születik meg Európa-szerte több – gyakorta vérfürdővel járó, időnként békés úton zajló – kontinentális mérvű jogkiterjesztési trend (1830, 1848, 1918, 1945, 1968, 1989) hozadékai gyanánt a kezdetben cenzusos-liberális érákat kialakító, majd később tömeg-demokratikus rendszereket eredményező jogállami konstrukciók keretében a nemzet(állam)i politikai közösség. E bő két évszázadnyi – lépcsőzetesen végbemenő – jogkiterjesztés-sorozat következtében a máig közismert forradalmi jelszóhármas (szabadság, egyenlőség, testvériség) deklarált vállalása ellenére (a kapitalista berendezkedés állandósulása okán) továbbra is fennálló vagyoni, jövedelmi és kulturális jellegű társadalmi tagoltságot mérséklendő kibontakozik egy (történeti önképét és alapvető értékeit tekintve koherens) nemzeti szintű közösségiség minden többé-kevésbé demokratikus európai (nemzet)államban. Ezen (a korábbi tájegységi, felekezeti vagy osztályjellegű identitásokat nagyrészt kollektív nemzettudattá homogenizáló) nemzeti egységeken belül feloldódó asszimilált kisközösségek ekkortól elsősorban már az adott nemzeti szolidaritásközösség részeseiként definiálják önmagukat, amely primer identitás mellett osztályhelyzetük, gazdasági munkamegosztásban betöltött szerepük, ideológiai alapállásuk (azok minden továbbra is fennálló tényszerű jelentőségét nem lebecsülve) mindössze szekunder vagy sokadlagos jelentőséggel bír.
Az eszmék szintjén megfogalmazódó nemzeti politikai közösség tradíciója legfeljebb másfél évszázados időtávra tekint vissza az öreg kontinensen. A modell az Európában több szakaszban megvalósuló (tömeg)demokratizálódási és pluralizálódási megatrend révén válhatott általánossá a 20. század utolsó harmadától a mediterrán-államcsoport EK-beli integrálásával, majd a közép-európai félperiféria uniós tagságával.
A 20. század középső harmadában rendszereken átívelő módon vezető értelmiségiként számon tartott Szekfű Gyula ’45 után hazánkat a nyugati (az ő szóhasználatában „tényleges”) demokrácia helyett „keleti” demokráciaként jellemezte. Immár bő három évtizeddel a ’89-es rendszerváltó hullám után, valamint lassan egy emberöltőnyi globális válságtrenddel a hátunk mögött (2008-as pénzügyi válság, Covid-krízis, háborús energiaválság) a világ egésze – miként benne hazánk is – egy illiberális korszak határához érkezett, ahol a korábban keletiként (azaz marginálisként) aposztrofált közviszonyok az új globális fősodor részét képezik. Magyarország (és egy sor térségi állam) esetében újfent megállja a helyét az összefüggés: miután tényleges, azaz működőképes (mintaértékű) liberális demokratikus államrend fennállása a polgári jogközösség-tudat megléte nélkül nyilván elképzelhetetlen, a fülkeforradalmár rezsim (csakúgy, mint az azt megelőzően krízisbe jutó rendszerváltó elődje) mi más is lehetne, mint főbb jegyeit tekintve – a ’90-ben felületesen adaptált nyugati intézményrendszer paravánja mögött meghúzódó – keleties jellegű demokrácia. E rezsimvariáns mintamodellje immár korántsem a Lajtán túl keresendő (habár már ott is több államban kormányerőkké váltak a liberális konszenzust tagadó erők), hanem a szuverén demokráciaként nevesített poszt-KGB-s irányítás alatt álló Oroszországban. Az államszocializmusnak „népi demokrácia” elnevezéssel illetett önmeghatározása is táplálkozhatott e térségi fejlődési specifikumokon alapuló keleties viszonyrendszer megkerülhetetlenségének felismeréséből, illetve annak tudatos elfogadásából. Emellett az orbáni kormányzat is érzékelhette a Nyugat relációjában e definíciós distinkció elengedhetetlen szükségességét, ezért dolgoztatta ki főideológusaival az illiberális demokrácia (önnön lényegi vonásait gondosan elfedő) fogalomrendszerét és érvkészletét.
A demokratikus nemzetállami politikai közösség természetszerűleg megfér sokféle pártstruktúrával, hiszen a kétpólusú, de akár a kétpárti rendszer keretei között éppúgy fennállhat, mint a sokpárti modellben, illetve a konfliktusos demokráciában éppúgy lehet virulens, miként a formálisan konszenzuális modellben. Azonban a modell lényegi ismertetőjegye, hogy nem abszolutizálja a társadalmi törésvonalak, illetve az azok nyomán kialakuló politikai pólusok szerepét (lásd a nyugat-európai és észak-amerikai liberális demokratikus modellvariánsok mindegyikét), hiszen garantálja a mindenkori pártpolitikai kisebbség egzisztenciális, kulturális, alapjogi jogosultságait (szemben a globálisan egyre virulensebb illiberális kihívójával).
Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy akkor hazánkban mi gátolja mégis a polarizálódásnak a Tisza Párt megjelenésével felgyorsult folyamata mellett az egységes (vagyis nem csak a politikai táborokon belüli) közösségi tudat kialakulásának végbe menetelét, ha a Lajtán túl a ciklikusan megújuló pártképződési és nemzetképződési megatrend együttes virulenciája évtizedek (néhol évszázadok) óta természetes állapotnak tekinthető. A válasz amilyen egyszerű, olyan meglepő is: e defektusok kiváltó oka főként a legalább egy évszázada megoldatlan – a Szekfű által neobarokk kornak nevezett Horthy-érában is általános – társadalmi rögzültségeknek a szocializmus évtizedei alatti továbbélésében, valamint e tényezőknek a rendszerváltozás társadalmi és gazdasági krízise során megvalósult hatványozódásában keresendő. Vagyis a nemzeti politikai közösség parlamentáris modellen belüli hiánya az orbánista „posztmodern neobarokk” korszakban éppúgy, mint anno a két világégés közötti neobarokk kurzusban és a ’45 utáni rövid koalíciós ciklusban egyazon megoldatlan társadalmi kiváltó okokra vezethető vissza.
Hiszen a politikai közösség egységesülése kizárólag (legalább minimális mérvű) szociális, értékrendi, kulturális kohézió természetesnek vétele, valamint közös történelemszemlélet (azaz szervesen kialakult nemzeti kánon) együttes megléte, megvallása, megélése révén bontakozhat csak ki. Amitől társadalmunk vitathatatlanul messzebb áll jelenleg, mint Makó Jeruzsálemtől.
Szociális kohézióvesztés
A társadalmi kohézió teljes hiánya számos (egyúttal hagyományos) szociális deficitcsoport sok-emberöltőnyi egymásra rétegződéséből fakad. A ’63-ban elfogadott általános amnesztiától kezdődően egészen az ezredfordulóig a térség éllovasának tekintett Magyarország a jövedelmi statisztikák (különösképp a medián jövedelem és az egy főre jutó átlagos vásárlóerő tükrében) mára az EU szegényházává lett. A magukat tudatilag középosztályinak valló csoportoknak legfeljebb a fele (körülbelül 2-2,5 millió fő) tartozik a nyugati mércével mért polgárság sorába hazánkban, vagyis a lakosság rajtuk kívül lévő bő kétharmada-négyötöde különböző mérvű egzisztenciális stagnálás, leszakadás, kirekesztettség folyamatát kénytelen megélni nap mint nap, a körükben általános társadalmi státusvesztésből fakadó depresszió és frusztráció nyilván nem a közösségiesedésnek kedvez, hanem az egyéni érdekkijárási stratégiák magányos követésének és a további atomizálódásnak jelenti táptalaját.
A fentiekhez a központi régión és a nyugat-pannon városövezeten kívüli Magyarországon (azaz a periféria megyék mindegyikében) szorosan kapcsolódik második tényezőként, az első látásra avíttnak tűnő földkérdés megléte: a vidéki szegényparasztság a hazai rurális térségek modernizációját anno lehetővé tevő termelőszövetkezeti és állami gazdasági rendszer felszámolásával, az élelmiszeripar globalo-privatizációjával és a nemzetgazdasági szinten rendkívül gyorsan végbemenő mezőgazdasági kapacitásvesztéssel párhuzamosan a rendszerváltást követő néhány év leforgása alatt újratermelődött hazánkban. Vagyis ismételten kialakult a két világháború között a népi írók műveiben megörökített „nemzet alatt élő nép” (szociális, kulturális, gazdasági) kirekesztettsége, amely trend a nagyrészt elnéptelenedő, elsivatagosodó és elöregedő vidéki Magyarország még adottságai folytán elvben működőképes maradvány szigeteit is marginalizálja (utóbbi kirekesztett létállapot hatványozottan van jelen a félmegyényi összefüggő zárványtájegységekben kumulálódó vidéki roma többség-szigetekben).
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy hazánkban működik (a termőföld-összterülethez viszonyítottan) az EU legkiterjedtebb (már-már a latin-amerikai latifundium-rendszert idéző) nagybirtokszférája, miközben a megélhetést biztosítani képtelen „törpebirtokok” száma e szélsőséges birtokkoncentráció ellenére még továbbra is kimagasló mérvű, vagyis az egymással nyugati mintára önkéntes szövetkezetek révén kooperáló középbirtokok hiányoznak belföldön leginkább. Az uniós dotációkat zömében a grandfarmok kapják, amit azon adat is alátámaszt, amelynek tanúsága szerint az agrárnépesség összlakosságon belüli számaránya az uniós csatlakozást követően drasztikusan csökkent (e drasztikus trend a rendszerváltozás óta töretlenül érvényesül).
A többségi társadalom és a romák között tapasztalható – évek óta tömegesen előforduló – konfliktusok rávilágítanak a korábban központi jelentőségű, de a múlt század középső harmada óta elfeledettnek hitt kisebbségi kérdésre: a romák társadalmi integrációjának teljes kudarca mára nyilvánvalóvá vált, miként egykor a történeti Magyarország etnikumainak teljes körű integrálása se realizálódott a Trianon előtti évszázadban (az indusztrializáció és az urbanizáció korabeli előrehaladása folytán e téren szigetszerűen érvényesülő némely részeredmény ellenére se). A rendszerváltozás óta a kormányzatokon átívelő módon tapasztalható romaintegrációs programhiány és szemléletbeli deficit nem pusztán forrásoldalon jelentkezett, hanem az alkalmazott szakmapolitikai eszköztár módszertani elégtelenségéből is fakadt. Ugyanis az egymást váltó kabinetek szociális transzferek útján igyekeztek reintegrálni a magas élőmunka-igényű szektorok (agrárium, építőipar, nehézipar) ’90-es évek eleji összeomlásával párhuzamosan tömegesen kialakuló roma szegregátumokat a társadalomba, azonban a cigányság körében tartósan magas inaktivitás pusztán a 2010-es fordulatot követően meghirdetett közmunkaprogrammal volt némiképp mérsékelhető. Ami vitán felül állóan perspektíva-hiányos létállapot, habár a korábban tipikus segélyezési létformánál és a megélhetési bűnözési szerepminták életvitelszerű követésénél magasabb szintű szociális státust eredményez.
A hazai össznépesség immár bő tizedét kitevő cigányság transzgenerációsan kódolt szegénységét, valamint a nyomában kibontakozó megélhetési bűnözést pusztán rendészeti vonatkozású jelenségnek nyilvánította a ’90 utáni mindenkori kormányzat (előbb a liberális jogvédő szervezetek nyomására, majd a 2010-es fordulatot követően berendezkedő kabinet e problematikának a létezését kifejezetten tabusította a hazai „no go zónáknak” még a létét is tagadva). Az Orbán-kurzus sajátos önmeghatározása szerint az ország cigánytelepein önnön hatalomra kerülése után egy nap alatt helyreállította a közbiztonságot. E hivatalosnak szánt kormányzati bejelentés a mindennapi lakossági tapasztalatok és a közreadott bűnüldözési statisztikák fényében nyilvánvalóan minden alapot nélkülözőnek tekinthető.
