A tanulmány előző részében a társadalomtörténetileg kifejezetten sajátosnak tekinthető magyar fejlődési modell rendszerspecifikumait vontuk górcső alá, amely – politikailag máig releváns – hazai tradíció részletekbe menő rekonstruálása tovább folytatódik az elemzés alábbi, záró részében.
A nemzeti politikai közösség mesterséges pótlása
Az egységes politikai közösség alapvető hiányát mindegyik politikai pólus vezetői érzékelték az elmúlt évtizedekben, ezért a pártelitek tagjai törekedtek annak mesterséges pótlására: Medgyessy Péter 2002-es sikere az akkortájt még főként az aktív korcsoportokat képviselő, társadalmilag konfliktusvállaló karakterű Fidesszel szemben éppen annak tudható be, hogy a korabeli balközép az ezredfordulót követően a nemzeti közép programja és a köztársasági eszme mentén átmenetileg közelebb juthatott a nemzeti politikai közösség retorikai megkonstruálásához, mint radikális jobboldali ellenfele. Azonban a Medgyessy megbuktatását követően a kormányfői bársonyszéket elfoglaló Gyurcsány Ferencnek az addigi szocialista szürkeséget felváltó – új színt hozó – fellépése a legelejétől kezdődően konfliktusvállaló, modernizáló szerepkört képviselt, vagyis elődjéhez képest kevéssé volt alkalmas a tartós politikai konszenzus megteremtésére főként a határon túli magyarság állampolgárságáról szóló népszavazás után, valamint az egészségügy piacosításának lehetőségét elvető úgynevezett szociális népszavazást követően.
Orbán Viktor (pártja változásaiból ítélve) okult saját 2002-es stratégiai hibájából, és a Fidesz keretei között megvalósítandó új társadalmi-politikai konszenzus meghozatalára tett kísérletet szociális irányú fordulatával (lásd a két száznapos program parlamenti megszavazását, amit kizárólag a konzervatív költségvetési politika szükségszerűségére fókuszáló MDF-frakció vetett el az Országgyűlésben). E szociális irányvonal 2006-ban még nem tűnt hitelesnek a választópolgárok többsége számára a Fidesz korabeli választási eredménytelensége fényében, azonban a jobboldali gyűjtőpárt a második Gyurcsány-kabinet meghirdette Konvergencia-program kormányzati elindítása után már (egyre nagyobb mértékben) vált képessé kanalizálni a folyamatosan radikalizálódó egykori baloldali csoportokat.
Forradalom után I.
A (poszt)modernkori Magyarországra jellemző forradalmi hullámok mindegyike előbb-utóbb felforgatta a korábbi hatalmi-berendezkedési és gazdaságszervezési modellt, azonban a berendezkedő éra egyike se vált képessé tartós felzárkózást előidézni. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része.
Az őszödi beszéd 2006 őszi kiszivárogtatását követően a radikális jobboldal látható versenyelőnybe került a kormányzati szakmapolitikai reformok részleteibe temetkező balközéphez viszonyítva. Azonban hiába tűnt úgy sokak számára, hogy az orbánizmus képessé válhat megteremteni a széles társadalmi alapokon nyugvó demokratikus nemzetállami politikai konszenzust, a radikális jobboldal 2010-es uralmi berendezkedésétől kezdődően ugyan domináns pozíciót tölt be a magyar politikában, de az általa meghirdetett NER (nevével ellentétben) sohasem törekedett konszenzuspontok megkonstruálására a nemzetállami közösségépítés érdekében. Hanem megelégedett a – lehetőségek teljességéig maximalizált – kormánypárti szavazóbázis határain belüli kommunikációs pótlásával. Többek között e sajátos pótszer funkcióval bírt a már a ’98-as első Orbán-kormány alatt is vállalt olimpia-rendezési megaprojekt, amit afféle pártok felett álló nemzeti ügyként kommunikáltak akkortájt csakúgy, mint egy emberöltővel később napjainkban. A kisebb jelentőségű sportági Európa-bajnokságoknak és világbajnokságoknak az elmúlt másfél évtizedben megvalósított sorozatos megrendezési törekvései mögött is vélhetően hasonló – nemzeti szintű – közösségképzési szándékok húzódhattak meg a kormánypárt részéről.
Miután a mindenkori külső birodalmi központnak alávetett hazai elitcsoportok reprezentálta belső hatalmi centrummal szembeni lakossági passzív ellenállás a meghatározó történeti hagyományunk a mohácsi vésztől kezdődően a deáki passzív rezisztencián át a kádárizmusig bezárólag, a primer kulturális-szocializációs sajátosságaink szinte lehetetlenné teszik a közösségiesedés spontán folyamatának érvényesülését. Ezért szükségszerű annak mesterséges pótlása, hiszen többször bebizonyosodott az elmúlt évtizedekben (főként a Gyurcsány-Bajnai-féle liberális korszakban): nem lehet az ország egészét egy intellektuális-hatalmi centrumból (oktrojált módon) felülről haladva nyugatosítani a népesség többségének a modernizációs megaprojektben való aktív részvétele, illetve érdekeltté tétele nélkül. Erre a mesterkélt közösségpótlásra törekedett mindegyik eleve bukásra ítélt modernizációs karakterisztikájú magyar kormányzat az ezredforduló óta. A Fidesz viszont ügyesen (habár egyidejűleg felettébb álságosan) imitálja a demokratikus nemzetépítésre irányuló kormánypárti szándékokat.
A demokratikus és szociális kohézión nyugvó nemzetállami politikai közösség pótlása nélkül új felzárkózási ciklus nem bontakozhat ki hazánkban, amit a 2020 eleje óta tartó gazdasági pangás is tükröz. A magyar viszonyok paradox jellege abból ered, hogy hazánk nemzeti politikai közösségét abban a posztmodern globalista korszakban kell megteremtenünk, amely szinte minden társadalom kohézióját jellegéből adódóan eleve gyengítette (mind kulturális, mind szociális értelemben), szubkultúrák mozaikdarabkáinak sokaságára tördelve az északi félteke társadalmait (lásd az évenkénti tusnádfürdői fesztiválon rendre elhangzó – nagyívűnek szánt – kormányfői beszédeket, a politikai szezonkezdethez igazodó miniszterelnöki évértékelőket, az újabb és újabb látványsport-rendezvényeket).
Egy nemzeti szintű konszenzustér megteremtése – legalább retorikai eszközrendszerrel – jelenleg a demokratikus ellenzék vagy az annak romjain építkező Tisza Párt feladata lehetne, azonban az efféle vízióképzésre irányuló törekvés egyelőre nem látszik a hazai politikai porond ellenzéki térfelén, hiszen az egymásnak feszülő kormányellenes vetélytársak önnön szavazóbázisuk egymás terhére történő folytonos növelésében érdekeltek, amit könnyebben vélnek megvalósíthatónak egy élesen konfliktusos retorikai stratégia követése révén. Mindkét nagy pólusképző tábor nyíltan a börtönben látná legszívesebben az ellenoldali pártpolitikai vezérkart, amely szavazói elvárás ellehetetleníti a párttáborokat egymástól elválasztó árkok felett átívelő hidak képzését. Amely hídképzés nélkül viszont elképzelhetetlen egy távlatos konszolidáció sikerre vitele. E folyamatosan fennálló hiátus kiváltó okai leginkább nemzeti történelmünkben keresendőek.
A hazai bérmunkásság és szegényparasztság a második világháború végéig sem szociálisan, sem kulturálisan nem volt képes integrálódni a szűk kiterjedésű nemzeti politikai közösségbe (amit addig úri Magyarországként emlegettek a kortársak). A dualizmus éveiben, majd a két világháború közötti emberöltőnyi kurzus során is kizárólag a keresztény középosztály tekintett magára nemzetként, a társadalom többi – felettébb népes – rétegét (mindenekelőtt a bérmunkásságot, a szegényparasztságot és a főként zsidó kispolgárságot) kizárva a történeti tradíciójú nemzet keretei közül. Mindez nyilván nem magyar sajátosság volt akkortájt, hanem sokkal inkább az ideáltipikusan közép-európai jellegű félperiférikus lét domináns karakterjegyeként azonosítható. A hagyományos lengyel félfeudális középrétegnek a magyaréhoz való közismert hasonlóságán túlmenően az ekkor még társadalmi vonásai szempontjából térségünkhöz tartozó, de gazdasági fejlettségi szintje tekintetében már messze felette álló Németországban is azonos szerepet vállaltak a régi katonatiszti, földbirtokos és hivatalnok elitek a feltörekvő polgári középosztályi csoportokkal és a kommunista érzelmű bérmunkássággal szemben. (Habár a képzett szakmunkásokat reprezentáló szociáldemokráciát a német nyelvterület mindkét vezető állama a századelőre kooptálta a nemzet soraiba).
A Bethlen-Peyer-paktum után egy szűk évtizedre konszolidálódó Magyarország a nagy gazdasági világválságtól kezdve a második világháborús kataklizmán át a totalitárius Rákosi-rezsim végnapjaiig bezárólag egy negyedszázados konfliktuskorszakban vesztegelt a kádárizmus kezdetéig. Az ’56-os forradalmat követően berendezkedő és a ’63-ban elfogadott amnesztiával konszolidálódó Kádár-rendszerben a „hárommillió koldus” rétegének a rendkívül széles kádári középosztályba történő szociális, kulturális és gazdasági integrációja sikerrel valósul meg (például lakótelep-építési program, teljes foglalkoztatottság, háztáji, melléküzemág). A kispolgári szocialista középosztályosodás (különösen a rendszer számos tabujából adódóan) nem járt együtt közösségiesedéssel, sőt a modernizáció előrehaladtával és a kommunizmus ideológiai defenzívájával párhuzamosan fokozódott a korabeli állampártot egyre inkább negligáló társadalmi többség individualizmusa a rendszer utolsó szakaszában.
A két olajválságot követően hazánkban is érvényesülő monetarista forradalom fokozatosan felszámolta a főáramlatú közgazdász elit által – Kornai János közgazdász professzor szóhasználatával élve – koraszülöttnek bélyegzett kádárista jóléti állam roncstársadalom-integráló hozadékainak többségét. Az életszínvonal-kutatások sora bizonyítja, hogy jövedelmi szempontból a társadalom harmada-fele (és nem csak a „roncstársadalom” rétege) napjainkra visszatért saját két világháború közötti életmód-szintjére, azaz felhalmozási képesség nélkül fizetéstől fizetésig kénytelen élni mindennapjait.
Az államszocializmust megelőző viszonyok újbóli kialakulása sorában megemlítendő, hogy a rendszerváltozás során – a fentieken túlmenően – újjáéledt a háborút megelőző korszak uralkodó szellemi törésvonala, amelyet a modern viszonyainkra pontatlanul alkalmazva továbbra is népi-urbánus szembenállásként nevesített a korabeli releváns diskurzustér. Az államszocializmus időszakában a közvélemény által rég elfeledett, valójában a rezsim paravánja mögött a szellemi elitek szintjén továbbélő kulturális szembenállás eklatáns példájaként a rendszerváltás-korabeli TGM korszakos zsurnalisztikája keretében visszatérő gondolatként prezentálódott: az SZDSZ és az MDF korabeli politikai küzdelmének fő tétje abban áll, hogy új reformkor, vagy új Horthy-kor veszi-e kezdetét a ’90-es fordulat után, avagy az SZDSZ nélkül az ország elitjét a mucsai közeg adja majd. Holott e felszínességet messze meghaladó jelentőségű, a társadalmi mélyszerkezetekben kulturálisan sokkal mélyebben rögzült törésvonalak „kiolvadása” érvényesült a rendszerváltó fordulat éveiben, hiszen ’90-től kezdődően a nemzetépítési törekvések és a külpolitikai orientációs stratégiák egymással szembeni alternatívái bontakoztak ki a korabeli gyűjtőpártok belső szerkezetét is gyakorta keresztülhasítva (lásd példának okáért a címervitát, vagy az ukrán-magyar alapszerződés körül kibontakozó – a két vezető parlamenti frakciót belsőleg élesen megosztó – országgyűlési vitasorozatot).
Sokáig úgy tűnt: alapvetően a posztkommunista és az antikommunista erők közötti virulens törésvonalra vezethető vissza kizárólagosan a magyar pártpolitika dichotómiája. Viszont utóbbi törésvonal inkább kivetülése volt, semmint kiváltó oka a nemzeti politikai közösség hagyományosan meglévő, máig meghatározó hiátusainak. Ha egy társadalomban hiányoznak az együvé tartozásnak még a legalapvetőbb kötelékei is, akkor sokkal könnyebben lehet kivitelezni a pártpolitikai tér polarizációját, miként az normál esetben realizálható volna egy konszolidált demokráciában. A hazai demokratikus pártképződés – egyébként se széles bázisú – oszloposodási és polarizációs szakasza a ’90-es évek középső harmadában (amely folyamat a jobboldalon lassabban ment végbe, mint az államszocialista hagyományokkal rendelkező posztkommunista gyökérzetű baloldalon) természetszerűleg lassította, illetve egyenesen gátolta a Magyarországon legfeljebb átmeneti történelmi fordulópontok időszakában létező (például 1848-1849, 1956) nemzetállami demokratikus politikai közösség megszilárdulását, illetve állandósulását.
A megkésett ideologizálódásból eredő rendszertorzulások
A rendszerváltozás során ismételten kibontakozó (a keresztény középosztály-maradvány és az urbánus középréteg egymásnak feszülő reprezentánsai fémjelezte) hideg polgárháborús szembenállás egy olyan korszak keretében alakította ki a klasszikus értelemben vett konzervatív és liberális pólus közötti bipolaritást, valamint a kétpólusú pártrendszer-képződés fundamentumait, amely Nyugaton (idehaza akkoriban még alig észlelt módon) akkorra már évtizedek óta e hagyományos politikai keretek fellazulását eredményezte.
Érdekes módon az önnön nyugatosságukat előszeretettel hirdető, a nemzetközi pártcsaládok keretei közé a ’90-es évek legelején integrálódó (többnyire liberális vagy kereszténydemokrata értékorientációjú) rendszerváltó pártok szembe mentek a kortárs nyugati pártpolitikai megatrenddel. A társadalomba oszloposodott, a bölcsőtől a sírig tartó politikai szubkultúrákra épülő nyugat-európai pártrendszereket ugyanis a gazdasági globalizáció és a mondializáció (vagyis a kulturális globalizálódás) már a ’68-as diáklázadástól és a hippi ellenkulturális mozgalomtól kezdve gyengítette (a korszak fiatalságát magával ragadó 1968 modernitás-kritikája elhalványította az addigi ideológiai irányzatok általános világmagyarázó kisugárzó-hatását). A társadalmi-kulturális modernitás és a gazdasági indusztrialitás korszakát a 20. század utolsó negyedében az északi félteként mindenhol felváltó posztmodernizációs és posztindusztrializációs trend következtében a pártok társadalmi-kulturális pillérei meggyengültek, amelynek megfelelően a ’90-es évtizedtől kezdődően az ideológiailag neutrális-technokrata vagy az ideológiailag szinkretista-posztmodern pártok sikere kezdett meghatározó lenni Nyugaton.
A baloldalon a személyi állományukban és életérzésükben ’68-as gyökérzetű, azonban eredeti újbaloldali ideológiájukat centrista orientációra váltó ökopolitikai mozgalmak erősödését hozta e korszak az északi államok zömében, míg a világnézeti skála jobboldali pólusán a jobboldali extrémizmus ideológiailag meglehetősen eklektikus mozgalmainak előretörését eredményezte ezen időszak Európa-szerte csaknem mindenhol (a szélsőjobboldaltól akkortájt még történeti okokból idegenkedő Németországot leszámítva).
Magyarország ekkoriban (miként a köztes-európai térség egésze) fél évszázados kényszerű politikai hibernáltságából lassan ébredezvén nem esett (nem is eshetett) át azonmód a kontinentális liberális demokráciák újabb fejlődési fázisába. E tekintetben is hazánk látványos elmaradottságát fokozta, hogy már a háború előtt jelentős fáziskésésben volt a demokratikus fejlődés centrumrégióhoz képest a Horthy-rendszer sajátos autokratikus és rendies, feudalisztikus elemei okán, a második világégést követő koalíciós időszak pedig felettébb rövidnek bizonyult mélyreható változások előidézéséhez (habár a korszak karakterét némiképp meghatározó Barankovics-féle Kereszténydemokrata Néppárt korabeli programja kifejezetten innovatívnak számított akkortájt világviszonylatban is).
A magyar liberális demokrácia összességében magas fokú innovációs képességét jelzi, hogy alig több mint egy évtized leforgása alatt (1990 és 2002 között) gyakorlatilag végigjárta a második világháborút követő közel fél évszázad (1945-1990) nyugati rendszereinek liberál-demokratikus fejlődési fázisait. A ’90-es évek első felének Magyarországát meghatározó pólusképző erők (az MDF és az SZDSZ) elsősorban nem azért veszítettek nagyságrendileg korábbi támogatottságukból (majd marginalizálódtak végérvényesen), mert rendszerváltó szerepük miatt büntette őket a közvélemény, hanem sokkal inkább a rendszerváltáskor még meglévő trendérzékük elvesztése okán. A magát akkoriban polgáriként definiáló Fidesz első kormányciklusát szükségszerűen a posztkommunista baloldali tömbbel minden vonatkozásban versenyképes másik politikai pólus létrehozásának elsődleges szándéka vezérelte (a szabad demokrata, MDF-es, kereszténydemokrata és kisgazda szubkultúrák jelentős részét az antikommunista retorika sikeresen és tartósan egyesítette ’98-ra, amely eredményt a 2002-ben elszenvedett jobboldali választási vereség se annulált azt követően).
Egyértelműen a jobboldali oszloposodás felgyorsítása, vagyis az ideológiailag megalapozott osztálypolitika jegyében telt el a ’98-tól (valójában már ’93-tól) kezdődően 2002-ig tartó fideszes jobbratolódási időszak, amelynek legeredményesebb szakasza nyilván az első Fidesz-kormányzás volt az akkor már pólusképző formáció számára. Thatcher dogmatikus liberál-konzervatív ideológiájú monetarista (ellen)forradalma világos (és akkoriban még térségünkben népszerű) nemzetközi előképet szolgáltatott mindehhez a Fidesz-vezérkar számára. Habár az Orbán-kabinet az államháztartási részrendszerek neoklasszikus átalakítása helyett mindössze retorikailag követett thatcherista osztálypolitikát, míg (az önmagát szintén a Vaslady hívének tekintő cseh Klaushoz hasonlóan) az egyes szakpolitikák terén szinte egyáltalán nem érvényesült az első Fidesz-ciklusban a brit újjobboldal szellemi kisugárzó hatása (leszámítva a családtámogatási rendszer felső-középosztályi csoportokat preferáló antiszolidáris módosítását). Az ideológiai rokonság azonban számos területen vált fellelhetővé a 2010-es fordulatot követően.
A 2002-es választási kampány még az ideologizálódás fokozódását mutatta: a korábban technokrata vonásai és apparátusi pragmatizmusa miatt gyakran támadott MSZP szociáldemokrata önképe láthatóan elmélyült, míg a Fidesz – minden verbális radikalizmusa ellenére – továbbra is a polgári közép egyesítésének stratégiáját követte. A két pólus világos, átfedésektől mentes ideológiai sajátosságokkal rendelkezett: a szocialisták a nemzeti közép egymást kizáró, egyidejűleg szociális, gazdasági és jogállami fordulatot tartalmazó heterogén programelemeit képviselték, mely kormánykritikával szemben a Fidesz a középosztály aktív csoportjainak további preferálását állította fókuszba. A két alternatíva közül (habár csak kiegészítő jelleggel) az MSZP ideológiája (éppen önnön heterogén jellegéből adódóan) képviselt posztmodern (vagyis az osztálypolitikai kereteket meghaladó) integratív elemeket, amely innovációnak kezdeti versenyhátránya – kampányidőszak alatti – gyorsütemű ledolgozását, majd váratlan választási győzelmét köszönhette 2002 tavaszán a hazai balközép gyűjtőpárt.
Az értékhiányos posztmodern politika korai dominanciája
A 2002 tavaszán berendezkedő balközép koalícióval veszi kezdetét a magyar politikai élet egyértelműen posztmodern korszaka. A Fidesz a két – egymást követő – száznapos program parlamenti megszavazásától kezdődően addigi középosztályi jellegének meghaladásával immár a szociális pártpolitkai pólus felépítésére is törekedett, holott a pár hónappal korábbi választási kampányban vezető publicistái még rendre panelproliként csúfolták a baloldali szavazókat.
Az ezredfordulón alkalmazott antiszolidáris retorikai eszközrendszernek az előbbi stratégiai fordulatból fakadó automatikus feladásával, valamint a nemzeti radikális tábornak a MIÉP Országgyűlésből történő kiesését követő teljes körű integrálásával villámgyorsan a jobboldali extrémizmus hazai képviselőjévé válik az egykor generációs rétegpártként induló valamikori liberális politikai erő. A Fidesznek a 2003-2004 folyamán az MSZP előtt szerzett tartós népszerűségi előnye jelezte az új stratégia sikerét. A nemzeti közép programjának meghirdetésével modernizálódó, de továbbra is posztkommunista gyökérzetű hazai baloldal nem tűnt versenyképesnek az akkortájt példátlanul gyors fordulaton áteső posztmodern jobboldali extrémizmus osztályhatárokon és szubkulturális közösségeken átívelő szavazatszerző képességével szemben.
Korlátozott médiaképességén túlmenően emiatt váltják fel Medgyessyt a korabeli nyugat-európai (Blair, Schröder, Jospin nevéhez köthető) posztmodern szociáldemokrata irányzat magyarországi meghonosítását ígérő Gyurcsánnyal a szemfüles szocialisták. Azonban Gyurcsány (a 2006-os választás váratlan megnyerése ellenére) sem volt képes „posztmodernizálni” a továbbra is meghatározó jelleggel utódpárti osztályvonásokkal bíró hazai baloldalt. Sőt: Gyurcsány 2006 nyarán megalakuló második kormányának felvilágosult reformdiktatúrája (amelynek meghirdetésekor az intézkedéseket passzív módon elviselő társadalmat feltételezve az érintett rétegek reprezentánsait nem kívánta kooptálni az intézkedéssorozat előkészítésének folyamatába) még visszalépést is jelentett az MSZP Medgyessy alatti konszenzuális karakteréhez képest.
Nyugaton a tömegdemokrácia második világháborút követő virágkorának köszönhetően (amit a jóléti állam és a vegyes gazdaság kettőse fémjelez) a bérmunkásság el(kis)polgáriasodva alsó középosztályként integrálódott a jóléti társadalmakba, vagyis korábbi alávetett állapotából kiemelkedve az alkalmazotti társadalomrész a 20. század utolsó harmadára mindenhol szerves részévé vált a nyugati társadalmak homogén nemzeti-polgári kultúrájának, valamint a korábban formailag alanyi jogon garantált szabadságjogokon túlmenően a szociális állampolgárság intézményrendszerének védelme alá került.
A ’80-as évektől kezdődően a kontinensen a gazdaság- és társadalompolitikájukat tekintve uniformizálódó centrumpártokat szinte kizárólag a tradicionális értékrendhez fűződő viszonyulásuk különbözteti meg egymástól. Egyedül e mentalitásjegyek alapján körvonalazódik közép-bal vagy jobbközép karakterük (például abortusz-legalizálás, egyházakhoz fűződő viszony, azonos neműek házassága, nemi orientációs kisebbségek megítélése, homoszexuális párok örökbefogadási jogosultsága, női egyenjogúság, mozaikcsaládok sajátos igényei, családon belüli erőszak megítélése). Miközben a pártprogramok közötti szakmapolitikai határok elmosódása állandósul, amiből a törzsszavazói közeg gyors csökkenése, valamint a mindaddig transzgenerációs módon áthagyományozódó szavazói mentalitás-tradíciók marginalizálódása is következik.
Mindeközben a jóléti társadalom és a politikailag korrekt retorika konszenzusát tagadó radikális politikai erők extrémitásaiknak köszönhetően a média és a közvélemény figyelmének középpontjába kerültek (lásd az osztrák és a holland Szabadságpártnak az elmúlt emberöltő során realizált trendszerű erősödését). A már kezdeti liberális korszaka során is radikális konszenzustagadó mentalitással bíró – emiatt pedig kedvező médiaképességgel rendelkező – Fidesz szinte predesztinálva volt e szerepkör hazai betöltésére, amely pártpolitikai pozíció elfoglalása a 2015-ös bevándorlás-ellenes kampány alkalmával végképp beteljesedett.
A polgári-liberális éra Nyugaton a ’45 utáni tömegdemokratikus fázisának módosulásaként a 20. század utolsó harmadában lép be önnön média-demokratikus szakaszába, amely politikai korszakhatártól kezdődően az addig integratív jellegű, homogén kulturális önkép szubkultúra-mozaikok sokaságára bomlik szét a kétharmad részt középosztályi társadalomszerkezetű nyugati országok mindegyikében. A jóléti modellek válságperiódusában újfent kiszélesedő (a jóléti állam 1945-1975 közötti fénykorában csaknem eltűnő) underclass réteg egyre inkább az idegenellenes jobboldali extrémizmus társadalmi táptalaját kezdi képezni. Az EU második legnagyobb nemzetgazdaságával rendelkező Franciaországban a dicsőséges három évtizednek nevezett jóléti korszak végnapjai után a Nemzeti Front, majd az abból idővel kifejlődő gyűjtőpárti Nemzeti Gyűlés szavazatarányának folyamatos növekedése legalább oly’ mértékben támasztja alá e kontinentális megatrendet, mint a vonatkozó osztrák, holland, olasz radikalizálódási tendenciák. A korábbi alsó-középrétegek deklasszálódása folytán előálló radikalizálódás a politikai paletta baloldalán is végbemegy (lásd a francia Engedetlen Franciaország, az olasz Öt Csillag Mozgalom, a spanyol Podemos, valamint a görög Syriza elmúlt évtizedben látható üstökösszerű pályáját).
Így alakulhatott ki az ezredfordulóra Nyugaton azon (első ránézésre furcsa) helyzet, miszerint az újraelosztás magas szintjének fenntartásában munkaerő-piaci szempontból érdekeltséggel bíró közalkalmazotti urbánus középosztály továbbra is a közép-bal formációk bázisát erősítette, miközben a dotációs transzferekre leginkább rászoruló „osztály alatti” réteg a nacionalista, xenofób, nemzeti radikális pólusképző erők táborát kezdte gyarapítani az öreg kontinens nyugati felén. A sokfelé neoliberális gazdaságpolitikai és az antiszolidáris társadalompolitikai programelemek ötvözetét képviselő jobboldali extrémizmus irányzatához tartozó formációknak a kékgalléros és állástalan közeg lett a fő bázisa kontinens-szerte a nemzetközi munkásmozgalomnak a létező szocializmus összeomlását követő marginalizációja okán. A 2001-es francia elnökválasztás első fordulójában a Nemzeti Front élén állva a szocialista Jospint megelőző, egyúttal a konzervatív Chirac mögött a második helyet megszerző Le Pen viszonylagos sikere, valamint Haider osztrák Szabadságpártjának 1999-es kormányra kerülése jelezte a ’90-es évtizedben lezajló trendváltás átütő erejét az ezredforduló tájékán. A radikalizálódási folyamat azóta is töretlenül zajlik az Atlanti-óceán mindkét partján.
A fenti megatrend részeként Belgium, Skandinávia (és újabban az AfD okán) Németország, valamint a brexit óta a Farage-féle változó nevű nemzeti radikális mozgalom révén Nagy-Britannia voksolásainak sora is bőséggel szolgál példákkal a fenti trendforduló modellezéséhez az elmúlt másfél-két évtizedben. A Fidesz példája ezen nemzeti radikális formációkhoz képest legfeljebb annyiban egyedi, hogy egypárti (azaz nem koalíciós szerkezetű), tartós és alkotmányozó többséghez jutott hazájában, ami mindeddig példátlan az EU-ban.
A hazai roncstársadalom és a trendszerűen deklasszálódó alsó-középosztály nyugati mércével hihetetlenül széles (együttesen a magyar népesség kétharmadát-háromnegyedét kitevő) rétegeinek a társadalomból és a történelemből kiszorított összességére egy az egyben nem alkalmazhatóak a nyugati politika folyamatainak meghatározására alkotott kortárs politológiai kategóriák. A magyar pártpolitikai szféra ezredfordulót követő változásai (miként már fentebb jeleztük) a nyugati tendenciák mellett a két világháború közötti „nemzet alatt élő nép” alapfogalmával is leírhatók.
E politikai szocializációs sajátosságoknak tudható be, hogy a hazai kormánypárt minden egyéb jobboldali szubkultúra (például keresztényszociális, kisgazda, népnemzeti) egységesítése mellett elsődlegesen a jobboldali extrémizmus képviselőjévé vált immár egy évtizede. Ezen irányzat hazai sajátossága, hogy bekerült a jobboldal centrumába, míg nyugati képviselői (habár jelenleg többnyire már nincsenek a korábbi mértékben karanténba szorítva az AfD-t leszámítva) a mainstreamnek tekintett politikai irányzatokhoz képest mindeddig periférikus pozícióval bírtak, vagy legfeljebb kisebbik kormánypártként válhattak koalíciós konstrukciók tagjává, mint a napjainkban immár a főhatalom kapujában álló – azonban mindeddig mindössze kétszeri, elhanyagolható jelentőségű kormányzati pozícióhoz jutó – osztrák Szabadságpárt.
A magyar jobboldali extrémizmus legfőbb sajátossága annak néppárti (vagyis a társadalmi többséget lefedő mérvű) kiterjedtsége, ami könnyen érthető a nyugati és a félperiférikus társadalomszerkezet közötti léptékbeli eltérések ismeretében: az érintett hazai csoportok többnyire téves középosztályi önképükkel ellentétben a magyar társadalom hozzávetőlegesen fele részben (legalábbis a jóléti társadalmi mérce szerint) az underclass rétegbe volnának leginkább sorolhatók vagyoni, jövedelmi, kulturális helyzetükből fakadóan. Emellett (habár koalíciós partnerként egyre több kapitalista centrum országban válnak szalonképessé) az irányzat szavazótábora a relatíve magasabb státusú, képzettebb, vagyonosabb csoportokat kanalizáló konzervatív-kereszténydemokrata pártok bázisától alapvetően elkülönül, ellenben a Fidesz egyidejűleg kanalizálja a nemzeti konzervatív középosztály főként idősebb korcsoportjait és a kékgalléros réteg túlnyomó többségét, amely jellegzetesség kuriózumszámba megy az öreg kontinensen. (Fajsúlyos konzervatív kihívó híján talán még a Meloni vezette Olaszország Fivérei nevű alakulat rendelkezik hasonlóan eklektikus bázissal).
A társadalom szélsőséges polarizálódása
E ponton kanyarodhatunk vissza a regnáló hazai hatalmi párt másfél évtizedes uralmi folytonosságát eredményező fentebb részletezett társadalmi, illetve társadalomtörténeti sajátosságokhoz. A magyar társadalom unikális vonásainak a hazai pártpolitikai szférára történő direkt kivetüléseként immár formálódni látszanak a 2010 utáni hárompólusú pártszerkezetet előbb a demokratikus ellenzék 2022-es egylistás indulásával, majd a Tisza Párt 2024-es megjelenésével egy csapásra felváltó kétpólusú, jelentősen korlátozott váltópárti rendszer kontúrjai hazánkban. Az ilyen rendszerek, mint amilyen példának okáért a 20. század második felében virulens (a kereszténydemokrata párt fémjelezte) olasz, valamint (a Liberális Demokrata Párt meghatározta) japán parlamentáris modell is volt, nemzetközi rendszer-legitimáló jelleggel elengedhetetlenül igénylik egy törvényhozásba kooptálható (egy vagy többpárti) ellenzéki pólus működését.
A kormányváltás lehetőségét csaknem teljesen ellehetetlenítő fenti hegemónpárti modell gyökeresen eltér az ahhoz formailag hasonuló versengő modellvariánstól, amelyben ugyan akár megszakítás nélkül három ciklust is kormányozhat egypárti kormányt adva bármely hagyományosan pólusképző politikai erő elsősorban az angolszász (kvázi)kétpártrendszerek valamelyikében, azonban utóbbiakban nem pusztán felületesen versengő karakterű a pártverseny, hanem a választások kimenetele rendre ténylegesen nyíltvégű.
A fentiekhez kapcsolódóan megállapítható, hogy a magyar pártrendszer a ’90-es fordulatot követően az első koalíció bukása után gyorsan elmozdult a hegemónpárti modell felé, amely trendet mindössze a hegemón párt lecserélése tekintetében módosított a 2010-es fülkeforradalom, azonban e (közép-európai mértékkel unikális) modell-hasonulás ezt követően még inkább előrehaladt. Hazánkban ugyanis az első Fidesz-kormány négyéves időszakát leszámítva ’94 és 2010 között a dualizmus és a Horthy-éra pártrendszerére kísértetiesen hasonlító (sajátosan magyar) domináns pártrendszer csírái formálódtak ki, amelynek keretében a formailag kétpárti, azonban (résztvevőinek más irányú teljes koalíció-képtelenségéből adódóan) egységes balközép, nyugatosító blokk alakult ki, amely közép-bal pártkonglomerátumnak (sokáig úgy tűnt) sikerült megvalósítania egy tartós, állampárti, modernizáló célzatú pozícióhegemóniát. A ’98-as Fidesz győzelem átmenetileg ugyan megtörte e középbal dominánspárti dinamikát, azonban 2002 után újabb nyolc esztendőre szerzett kormányzati pozíciót e reformszocialista tradíciójú politikai erők intézményi kooperációja. A 2010-ben berendezkedő – előreláthatólag 16 évig már minden bizonnyal töretlenül kormányzó – hazai jobboldal jutott azonban a rendszerváltozás óta mindeddig a legközelebb a dualizmussal kezdetét vevő állampárti modernizációs hagyomány újjáélesztéséhez, amit meghatározó jelleggel támaszt alá a hasonlóan rendszermenedzselő karakterű MSZMP-s korszakot, valamint a néhai oroszorientált külpolitikai hagyományt illető gyökeres megítélésbeli fordulat a hazai jobboldal soraiban.
Miként a 20. század magyarországi társadalmi-gazdasági modellváltásainak mindegyike, így a ’90-es fordulat is felkészületlenül érte a hazai eliteket éppúgy, mint a társadalmat, ugyanis a hirtelen jelentkező, gyors lefolyású, sokkszerű forradalom formájában érvényesülő fordulatok (1919-’20-ban, 1945-’47-ben, 1948-ban, 1989-ben és 2010-ben) egyaránt együtt jártak a mindaddig hatályos nemzetközi békerendszer részleges vagy teljes módosulásával is. (A 2008-as globális pénzpiaci krízis után a ’89-ben módosuló ’45-ös békerendszer végképp érvényét vesztette Amerika gazdasági meggyengülése és a feltörekvő hatalmak azzal egyidejű látványos megerősödése folytán.) A végül felhajtóerejükhöz képest meglepő gyorsasággal elbukó hazai főhatalom-szerzési kísérletek (például az 1848-’49-es forradalom és szabadságharc, az 1919-es tanácsköztársaság, az 1921-es királypuccs, az 1956-os forradalom) éppen a kihívóként fellépő társadalmi aktorok irányítói által vélelmezett nemzetközi változássorozat meglepő elmaradásának voltak betudhatók (például az 1848-as polgári liberális forradalmi hullám állandósulása, az 1919-es bolsevik világforradalom kitörése, az 1921-es monarchista hatalmi visszarendeződés végbemenetele a legyőzött központi hatalmak egykori államterületén).
Habár Nyugaton is számottevően nőttek az osztálykülönbségek az elmúlt negyedszázad során, azonban a magyarhoz hasonlóan torz társadalomszerkezet megléte mellett liberális demokratikus rezsimet működtetni egyértelműen lehetetlen törekvés, amit legelőbb a Fidesz ismert fel a rendszerváltozás utáni emberöltő éveiben egymással versengő pártok közül. A nyugati társadalompolitikai sztenderdekhez képest „fordítottan kétharmados” társadalomszerkezet rendszerváltás utáni rögzülésével a nemzeti demokratikus politikai közösség vagyoni-jövedelmi alapjai is végzetesen erodálódtak már a térségi demokratizálódási hullám kezdetén. Fontos megjegyezni, hogy az Egyesült Államok a második világháborús győzelmet követően kormányzati eszközrendszerrel mesterségesen szélesítette a főként a ’29-es nagy krízis tragikus utóhatásaként akkortájt még szűkebb keresztmetszetű középosztályát, amely kulcsközeget napjainkig bezárólag igyekezett a mindenkori amerikai adminisztráció kedvezményes hitelezési forrásokkal mesterségesen fenntartani a társadalmi béke megőrzése érdekében.
A hazánkban rögzített (a visegrádi ország-csoporton belül akkortájt legnagyobb mérvűnek számító) átlagos életszínvonal-vesztéssel egy időben – a ’90-es fordulat körüli esztendőkben – az államszocializmus összeomlása a rendszerváltozással párhuzamosan zajló (térségünkben szintúgy példátlan léptékű) ipari kibocsátás-zuhanást, általános recessziót és inflációs sokkot vont maga után. A rendszerváltozás létviszonyokat rontó lezajlása sok tekintetben a liberális demokrácia középosztályi alapjait ásta alá. Hazánkat a késő Kádár-rendszerben azon fejlődési sajátossága tette a keleti tömb legvidámabb barakkjává, hogy a konszolidált államszocializmus évtizedei során középosztályosodott, (kis)polgáriasult a kommunista éra kezdetén még döntően paraszti-agrárius jellegű ország túlnyomó többsége, vagyis a ’80-as évek alatti nemzetközi liberalizálódási hullám külső hozadékain (például fegyverkezés-csökkentési megállapodások elfogadása, emberjogi egyezmények ratifikálása, közép-európai orosz kivonulás) túlmenően megteremtődtek a képviseleti demokrácia felépítésének belső, társadalmi fundamentumai is. Példának okáért a keleti táborban egyedülálló módon hazánkban a háztáji-, (V)GMK-, melléküzemág-szegmentumból egy kvázi-vállalkozói jellegű második gazdaság formálódott ki a ’68-as mechanizmus-reformot követő emberöltő során, amely szegmens a ’80-as évek végére immár a GDP harmadát állította elő.
Az elmúlt évtizedek paradoxona, hogy a várt demokratizálódás kiterjedését a félperiférikus viszonyokat rögzítő (kormányzatilag máig követett) neoliberális stratégia tartósan korlátozta, vagyis a gazdasági neoliberalizmus idővel a középrétegek erodálása révén társadalmilag megrendítette a ’90 utáni formális modell-konvergencia során főbb vonásait tekintve jogállamivá transzformálódó politikai architektúra liberális-parlamentáris intézményrendszerét. A kormányzati szinten rendre alkalmazott nacionalista retorika ellenére alapjaiban 2010 után is töretlenül folytatódó, sőt karakterisztikájában egyre neoliberálisabbá váló monetarista közpolitika (például egykulcsos szja, egyszámjegyű nagyvállalati társasági adó, dominánsan a multinacionális szférát preferáló támogatáspolitika, nagyvállalat-fókuszú adókedvezmény-rendszer) latin-amerikai társadalomszerkezet állandósulásához vezetett hazánkban.
Az előző századelő (közjogi baloldalnak nevezett) ellenzéki pártszövetsége elsősorban a kapitalizálódó és liberalizálódó viszonyok veszteseinek alsó-középosztályi csoportjait reprezentálta, míg a korszakban egy ciklust leszámítva mindvégig kormányzati szerepkörben lévő Szabadelvű Pártot (illetve utódszervezeteként a Nemzeti Munkapártot) a dualista rendszer kereskedelmi, gyáripari és nagybirtokos mágnás elitjei, valamint a közhivatalhoz vagy tiszti beosztáshoz juttatott nemzeti középtársadalom üzemeltette és legitimálta. Napjainkra némiképp összekeveredett e hagyományos képlet: a neoliberális, illetve neokonzervatív modellkövetési pálya egyébként is szűkös keresztmetszetű nyertes közege rendszerint az ellenzéki modernizációs irányzatokra (napjainkban leginkább a Tisza Pártra) adja voksát, miközben a vesztes többség tagjai (különösképp vidéken) egyre inkább az antiszolidáris karakterű neokonzervatív közpolitikát folytató kormánypártra voksolnak a Nyugat-kritikus és idegenellenes retorika konzekvens kormányzati alkalmazása okán.
A Nyugat utolérésének virulens mítosza
Már a dualista Magyarország közvéleménye is folytonosan áltatta magát a hazai modernizációs pályának – a korabeli Európában felettébb viszonylagos – sikereivel. A kulturális sovinizmustól fűtött magyarság a Monarchia megszűnését követően is igyekezett elhitetni önmagával, hogy csak az első világháborús vereség és a trianoni békediktátum akadályozta meg a korábbi – alapjaiban sikeres, habár felettébb szigetszerű – modernizációs ciklus felzárkózási célrendszerének beteljesedését. Holott a vonatkozó statisztika adatsorok teljesen mást mutatnak: a dualizmus dinamikus gazdasági növekedést csak fennállásának első felében (az 1890-es évekig) volt képes felmutatni, utána a rendszerválság tényezői dominálták a korszakot. Az ország kiegyezést megelőző fejlettségi szintjéhez képesti jelentős fejlődési hozadékok realizálása az öreg kontinens modernizációs centrumának viszonylatában a nyugat-európai és a köztes-európai nagytérség közötti (tradicionálisan meglévő) fejlettségi-szintkülönbség tartós állandósulásával párosult.
A Nyugat lehagyásának mítosza a Sztálin halálát követően totalitárius jellegzetességeiket fokozatosan elhagyó, konszolidálódó kommunista rendszerek primer ideológiai célkitűzésének bizonyult évtizedeken keresztül a rendszerváltó hullámig bezárólag. Ezen – állami eszközrendszerrel mesterségesen generált – modernizációs trend (1953-1989 közötti) két emberöltőnyi menedzselése az egypárti diktatúra belső legitimitását is szolgáltatta csaknem mindenütt a keleti tömbben (így hazánkban is), majd a felzárkózási ideológia a posztszocialista korszak dominánsan (neo)liberális kultúrájú közegében töretlenül továbbélő, szintén rendszerlegitimáló jellegű ideológiai sajátosság maradt a rendszerváltozás utáni évtizedekben. Ezen (a 20. század második felében e térségben már-már hagyományosnak mondható) stratégiai célrendszer további vállalása jegyében vált divatos közvélekedéssé a hazai rendszerváltó elitek soraiban azon tévképzet, miszerint Nyugat-Európa önnön terebélyes jóléti szférájának fenntartása folytán globálisan versenyképtelenné vált, ezért a monetarista angolszász modell adaptálásával, vagyis az államháztartási részrendszerek piacosításával, illetve azok – lépcsőzetes – leépítésével versenyelőnyre tehet szert a feltörekvő térségi országcsoport a kontinentális centrumrégió egészével szemben. E (sokfelé rég meghaladott) piaci fundamentalista retorikát az EU soros elnökeként Orbán Viktor az unió (különböző vezetői szintű) egyeztetési fórumain bő fél éven keresztül sorozatosan és konzekvensen propagálta a vonatkozó sajtótudósítások tanúsága szerint 2024 második felében.
Már a ’90-es évek végére nyilvánvalóvá vált, de napjainkra különösképp beigazolódott e végletekig leegyszerűsítő jellegű – meglehetősen útfüggő – modernizációs modell délibáb jellege, hiszen a tartósnak hitt export fókuszú növekedési pálya szolgai követése az érintett országok humán erőforrásait, vagyis önnön társadalmi talapzatukat végzetesen erodálta, amit a nagytérség tragikus demográfiai és a kivándorlási mutatói sajnálatosan tanúsítanak. A tartósan alacsony bérszínvonal fenntartásával és a humán reprodukciós részrendszerek akut forráshiányának máig tartó költségvetési állandósításával a közepes jövedelmi fejlődési csapda rázárult a térség országainak többségére, mindenekelőtt hazánkra. Utóbbi – az ezredfordulótól kezdődően sokak által kritizált – fejlődési pálya teljes egészében folytatódott 2010 után is kiegészülve a hazai átlagjövedelmek vásárlóerejét és a lakossági megtakarítások reálértékét tudatosan elinfláló közpolitikával, valamint a felsőoktatási és egészségügyi részrendszer burkolt privatizációjával, illetve a középfokú oktatási szféra egyházi, illetve alapítványi szegmensének az állami intézményrendszer rovására realizált mesterséges felduzzasztásával.
Az elhúzódó – lappangva teret nyerő – krízishelyzetet tovább súlyosbítja, hogy a kormányzatilag alárendelt tömegtájékoztatási rendszer diszfunkcionális működése folytán önáltatóvá vált nemzeti középtársadalom immár kevéssé van tisztában hazája valós gazdasági és társadalmi folyamataival, illetve a hazai gazdasági pálya távlati alakulásának reálisan prognosztizálható tendenciáival. Miként a rendszerváltozást követő emberöltőben a Nyugathoz való felzárkózást igézetében élő (valójában önnön működését a ’90-es években az államszocializmus évtizedeiben felhalmozott terebélyes állami vagyon felélésével finanszírozó) közép-európai kis országok többsége felettébb hamis önképpel bírt, akként jelenleg sem számolhat azzal a hazai közvélemény és a véleményformáló értelmiség, hogy az elvben a fejlődési centrumok felé igyekvő Magyarország valójában a nyugat-európai nagytérség külső bérmunkás sávjának részeként stagnál az ezredforduló óta. (Mármint néhány viszonylag valóban kedvező pozíciójú hazai nagyvárost leszámítva). Amit azon tényadat is alátámaszt, miszerint a hat hazai konvergencia-régió közül négy (vagyis az ország területének háromnegyede) tartósan megtalálható az unió legelmaradottabb régióinak listáján.
Konklúzió
Számos (időnként békés-jogkiterjesztő, többnyire véresen eltiport) forradalmi hullám zajlott le Magyarországon az elmúlt bő két évszázadban, mióta hazánk a bécsi császári udvar felvilágosult abszolutizmusa révén bekapcsolódott az európai modernizációs megatrendbe. A Pest-Budán március idusán végbement forradalmat követően elfogadott 1848. áprilisi sarkalatos törvények, valamint a Habsburg Birodalmat átmenetileg gyökeresen átformáló perszonáluniós közjogi modell akkortájt lezajló elfogadása a békés forradalom példájaként került be a történelmi köztudatba, miként az 1867-es kiegyezés, az 1918-as őszirózsás forradalom, az 1945-’48 közti koalíciós időket meghatározó korlátolt forradalom, valamint a globális monetarista forradalom mindkét hazai leágazása is (a ’89-es jogállami és a 2010-es fülkeforradalom).
Azonban az 1795-ben vérbefojtott jakobinus felkelés, a ’48-as forradalom jogállami vívmányait fegyveres úton védelmező 1849-es szabadságharc, a békés őszirózsás forradalommal útjára induló rövid életű polgári-demokratikus érát felváltó 1919-es tanácsköztársaság bolsevik forradalma, 1920-1921-ben berendezkedő konzervatív éra tiszti különítményeinek ellenforradalma és 1956 szovjetellenes szabadságharca egyaránt vérontásba torkollott. A békés vagy véres forradalmak egyidősek a modernizációs megatrenddel, így világszintű eltűnésükre kevéssé számíthatunk a közeljövőben, sokkal inkább az lehet az előttünk álló emberöltő fő kérdése, hogy az előbb-utóbb a hajdani kádárista gerontokráciához hasonlóan a biológiai óra előrehaladtával kiérdemesülő orbánista eliteket idővel törvényszerűen felváltó forradalmi hullám békés vagy véres eszközrendszerrel realizálódik-e alkalomadtán.
Fontos megjegyeznünk, hogy hazánkban mindeddig még nem mehetett végbe a rezsimirányító elitpozíciók békés úton zajló, afféle normál automatizmusként megvalósuló tömeges átörökítése, hiszen még ’89-ben is végbement egy részleges elitcsere, így a rezsim reprezentánsi köre és alapszerkezete mégiscsak meghatározó jelleggel módosult (a rendszerváltás viszonylagossága ellenére is). A dualizmusban ugyan két emberöltőn át vitathatatlanul kitartott a rendszermenedzselő pozícióval bíró Szabadelvű Párt és az abból kialakuló Nemzeti Munkapárt meghatározta konstrukció az annak élén álló Tisza család két egymást váltó generációjának irányítása alatt, azonban az 1918-1921 közötti forradalmi hullám után a fél évszázadig virulens parlamentáris-cenzusos rezsim intézményi struktúrája és az azt működtető konzervatív-liberális arisztokrata elitréteg már nem válhatott meghatározójává a pár évnyi káoszkorszakot felváltva egy generációra berendezkedő Horthy-rendszer viszonyainak.
A Tisza Párt első számú vezetőjének tavaly év eleji váratlan megjelenése (számos ellenzéki csodaváró pillanat hullócsillagszerű elmúltát követően) sokak számára újfent megidézte a kormányváltás lehetőségének délibábját hazánkban. Azonban a fenti társadalomfejlődési sajátosságok folytán felettébb kérdéses a napjainkban zajló osztrák kormányalakítási folyamat fejleményei és az előttünk álló idei csehországi választások révén a Patrióták Európáért nevű pártcsaládhoz tartozó két súlyponti formáció főhatalomra jutásával az európai elszigeteltségből vélhetően kikerülő, immár az időközben beiktatott Trump-adminisztráció felől is ideológiai szimpátiával kísért orbáni kormányzat belső társadalmi talapzatának végzetes megrendülése.
Minden jel szerint a nemzetközi térben tehermentesülő magyar nemzeti radikális formáció a belső pozícióinak erősítésre fókuszálhat az országgyűlési választásokig hátralevő bő egy esztendőben, amely célkitűzés a rendszerpárt számára reálisan kivitelezhetőnek tűnik akár a (kínai irányú) külső eladósodás további vállalása révén.
A magyar fejlődési pálya, illetve az annak folyományaként előálló – még a fiatal korcsoportokra egyre jellemzőbb trendszerű kivándorlással is erősített – félperiférikus társadalmi modell alapvetően ellehetetleníti a polgári karakterisztikával bíró modernizációs értékrendű pártpolitikai alternatívák megképződését a hazai nagyváros-szigeteken túlmenően. A vonatkozó adoma szerint Kádártól származik az ’57 elején kezdetét vevő megtorlás során elhangzó alábbi korszakos idézet: „akié Budapest, azé az ország”. Valójában mindez legfeljebb hatalomtechnikai aspektusból lehet helytálló kijelentés egy kormányzati pozícióban lévő szervezet gördülékeny működésének vonatkozásában, azonban a magyar politika dominánsan vidéki karakterű, hiszen a választókorú népesség legjava vidéki választási körzetekben él, amelyek viszonyaira az államfüggő, félfeudális viszonyrendszerek dominanciája jellemző a mindennapok szintjén. Ekként nagyobb potenciális mozgósító erővel bír az állampárt a vidéki körzetekben meglévő beágyazottsága folytán, mint a jelenkori rendszermenedzselő formációval szemben rendre csatasorba álló (leginkább a nagyváros-szigeteken virulens) mindenkori kihívó szervezet(ek).
A Trump beiktatását követően mintha váratlanul a globális politikai-ideológiai főáramlat részévé váló magyar rendszer-specifikumok hazai beágyazottságából kiindulva még sokáig kell számolnunk a Fidesz vagy a mai rendszerpárthoz karakterisztikájában hasonuló politikai szervezetként a (jelenlegi hazai állampárti csúcselit egy-másfél évtizeden belüli kiöregedését követő Magyarországon vélhetően hatalmas fejlődési potenciállal bíró) Mi Hazánk Mozgalom súlyponti jelenlétével a mindenkori hazai pártstruktúrában. Ne feledjük, anno Milosevics nacionalista formációjának emberöltőnyi uralmát se tudta a Gyingyics-féle nyugatos-liberter erő tartósan felváltani, hanem utóbbi halála óta folyamatosan nacionalista kormányerők dominálják a szerbiai közéletét (immár egy bő évtizede a Szerb Haladó Párt). A domináns nemzeti karakterológia ismeretében e félperiférikus sors prognosztizálható hazánk számára is.
A fentiek fényében kijelenthető: a térségben leginkább érdekelt nagyhatalom részéről a maga idejében számottevő támogatásban részesülő kiegyezéskori és kádárista rezsimet leszámítva egyik forradalmi hullámot követően se következett be egy emberöltőnél tartósabb pozitív kihatással bíró konszolidációs folyamat hazánkban, így vélhetően napjaink globális zűrzavarát követően se fog. Habár – miként azt a valaha közismert korszakos vicc poénja is sugallta egykor – „igény az volna rá”.
