A denevér röpte

Nem hiszem, el, morogta öblös hangon a perjel, és mintha remegett is volna kicsit az ornátus alatt. Hát hogy jöhetett ez meg be, meg honnan, kérdezte a sekrestyést. Az öreg meg harmadjára sem tudott mást mondani, mint amit elsőre sejtett, hogy nyitva feledett egy rózsaablakot este a templomtakarító, és hát nem is lehetett ennél sokkal bonyolultabb a történet, még ha a benedeki regula szerint élő szerzetes számára ez nem is tűnt most elegendőnek. Elégedetlenkedve járkált a mély szekrényekkel, díszes miseruhákkal és ódon szertartáskönyvekkel zsúfolt szűk szobában, és olyan szabálytalan alakzatokat írtak közben a padlólapok homokszín tábláira a léptei, amilyen idomtalan a szentélybe tévedt denevér röptének izgatott kalligráfiája volt.

Az öklömnyi emlős eltévedhetett. Kiszámíthatatlan csapásaiból arra lehetett legalábbis következtetni, hogy nem a tihanyi főtemplom impozáns freskói iránt érzett föltétlen csodálat tartja a levegőben, sem a falfestmények anatómiai pontosságát szállt ide Barcsay mester tankönyvének ábráival vetni össze, tájékozódási rendszere mondhatott inkább csődöt a káprázatos kupola visszhangzajában, így aztán végeláthatatlan verdeséssel toldotta pályáját, amely éppenséggel hasonlított ehhez a mondathoz abban a tekintetben, hogy nem látszott befejeződni, soha. Ez persze édeskevés volt az okot firtató nyugtalan barátnak, akinek celebrálandó lett volna egy ideje a beénekelt falak és égbe törő oszlopok között, hisz a padokban hiába várt csendesen a násznép, úgy tűnt, amíg a kerge bőregér föl nem hagy az oltár és a szószék viszonylatait is érintő manővereivel, nem szólalhat meg a csengő, nem kezdhet bele az introitus taktusaiba a feszülten figyelő kántor, a házasulandók pedig aligha léphetnek máskülönben a megszentelt térbe.

Be ne csöngess, amíg az a pokolfajzat ott köröz, utasította Isten szolgája az idős templomszolgát, és az örökmécs felé mutatott. Félek, a Kyrie alatt a hajamba kap. Ez aztán aligha, legyintett unottan az öreg, akiről nem lehetett egészen kizárni, hogy már az altemplomban porladó Árpád-házinak is csöngetett. Menjék már, dörmögte, hát alig nagyobb ez egy megtermettebb citromlepkénél, amire barkahamu borult, vagy mint egy pár átizzadt fekete zokni, menjék! De nem mozdult a szerzetes.

Hogy mindezt honnan tudom? A sekrestyében álltam, mellettük, és ahogy átolvastam a Teremtés könyvének vonatkozó passzusát az erdő vadjairól és az ég madarairól, hogy lehetőségeimhez mérten ihletett intonálással tárjam az ünneplők elé az igét, lesunyt fejjel bőrcipőm orr-részét kezdtem bámulni, úgy hallgattam halk dohogásukat. Egy ponton műszálas, fekete zoknim felületére verítékcsöpp csapódott ki – a bal nagyujjam környékén történetesen. Hogy miért ölt egy nyári délután nejlonzoknit valaki, a története megvan annak is, és mivel a ceremónia még mindig nem kezdődik, elmondom, más dolgom egyelőre úgysincsen.

A Teremtés könyvét kellett volna ugyebár a szállásomon gyakorolnom, de amikor észrevettem, hogy a zoknim otthon maradt, kétségbeesve indultam a település központja felé ehelyett. Sok időm nem volt. Rohantam tehát, pedig hogy szombat délután lehet-e fekete fehérneműt venni Füreden, és Tihanyba is átérni még benne, időben, kétségesnek tűnt, de meg kellett próbálni azért. Lihegve értem az állomásra, és meglephettem az ott sörözőket, akik a kínai diszkont felé irányítottak tovább. Látszottak már az áruház homlokzatán a kacskaringós betűk. Mintha egy denevér röptét karcolták volna a műanyag táblára.

Odabenn senkit sem találtam és elveszve kerestem a kihalt hajók között a zoknikat. Ahogy meglettek, a kasszához futottam, és a mellé tett csengettyűvel jeleztem, itt vagyok, mire nyílt egy ajtó, és kilépett rajta egy álmos árus (hátán nagy, sárga paplan és gregorián dallam szűrődött ki a szobából mögüle), és egyenes pályán, csigalassúsággal a pénztár felé csoszogott. Mintha a denevér inverze lenne. Papírt cserélt a pénztárgépben, ásítozva beütötte a 42–44-es zoknipár árát és azt mondta, háro’kilencve’. Kezébe nyomtam egy ezrest, és rohanni kezdtem. Zoknié’ borravaló?, uram, kiabált utánam, de addigra én már bent sem voltam az üzletében. Ahogy a denevér sem már, a templomban. Csöngettek. Kezdődhetett a szertartás.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/14. számában jelent meg, 2019. április 5-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/14. számban? Itt megnézheti!