Zajlik a jég a Néván, Kedves. Zajlik a jég, és szipogok. A folyóparton erősebb valahogy a szél. Az ég sötét, hónehéz, és halogének világítják a cári idők masszív falait. Köd szitál. Mint nedves cseppek, úgy ütköznek egymásnak a pillanatok, a sálam kevés, és te nagyon messze vagy.
Péterváron, tudod, hatalmasak a terek, európai szemnek szinte befoghatatlanok. A város formáit tanulom, és különös dallama van a geometriának itt. A fejünk fölött – elkopott, hatalmas húrok – távvezetékek tucatjai lógnak át, és íves homlokzatok előtt futnak össze a végtelen sugárutak végei. A tágasság miatt minden jobban követhető.
Ívek és egyenesek. Csak a folyók szabálytalanok, és a színükön csorgó, negyven apró jégsziget. Csöndet cipelnek a tenger felé a vizek, vagy esetleg egy-két vacogó hangjegyet. És ez a zajlásba olvadt, összekeveredett fagy a legvonzóbb nekem.
A legszebb viszont, amit láttam, egy ortodox istentisztelet. Nem értettem a szertartás részeit, ahhoz túl távoli vagyok, de az időnek ott, a templomban sodrása volt. Öt szürke ruhás, szakállas férfi énekelt a szentély előtt. Megszemélyesült a pentatónia. A hajlongó híveknek a gyertyaláng arannyá színezte az arcait, és gyertyákat gyújtottak számolatlanul, és megcsókoltak régi, szent oltárképeket. És újakat is. Földöntúli volt. Ahogy a köd szállt, olyan. Leírni sem tudom pontosan. De mint parti szélben a nedvesség, azóta bennem kavarog. Csak álltam ott, hunyorogva, tudtam, hogy odakint most minden még hidegebb, és zajlott a Néván a jég tovább, és ugyanolyan szabálytalan volt bent is minden, és természetes.
És mindenki szép volt. Mint a gyertyaláng, egyszerre zaklatott és nyugodt. És ott volt az Isten velük. És az ének volt az Isten, a szakállas pentatónia, megsejtettem ezt is valahogy. Fölfoghatatlan volt, de te érted talán. És életet adott a boltívek alatti térnek, ahogy életet adtak a téli városnak a hangos popdalok.
Mert képzeld, a Mojka partjain pár lójelmezbe bújt fiatal vacogott. Tetoválás a piros kézfejükön. Egyenesek és ívek is. A halvány bőrre varrva, feketén. És mint tucatnyi, torzított csehtamás, zenekarok játszottak az utcák sarkain. Ezek meg, a lójelmezbe bújt vacogó fiatalok, bólogattak és doboltak a térdükön, és hallgatták a bandákat rajtuk kívül még vagy negyvenen. Mosolyogtak és énekelték a dalszöveget. Én meg a kacsákat kezdtem figyelni, ahogy a vékony jégen tipegtek hangtalan. Éhesek voltak, a csőrükkel pár kenyérmorzsát próbáltak kiolvasztani.
A böjtről próbálok írni most neked. A negyven napról, ami Pétervárra emlékeztet engem valahogy. Kanyarok kötik össze a lejtős egyeneseit. Ködben kanyarog. És a lemondás meg a kísértés, mint a tengernek szánt jégtáblák a folyón, a felszíne csak. És a Mojkán tipegő kacsák éhsége sem a mélye még. A tökéletlenséget lehet megtapasztalni inkább benne, a hideget, hogy halálra szánva vagyunk, és ha sikerül, esetleg a kegyelmet is. Mert, ahogy a fagyban, a böjtben is ott az olvadás. Még hogyha időbe is telik, ha cseppenként ütköznek is csak egymásnak a csodák.Negyven lejtőn, negyven kanyaron vezet keresztül az út, ködben, és magunktól közben messze kerülünk. Csönd van. Semmi csehtamás. Ha a formáit tanulom, nem jutok a böjthöz közelebb. Ívelt falait hiába ismerem, és hiába tudom, matt folyója merre kanyarog, sehogy sem érhetek előbb oda. Várni kell. És mint negyven templomi gyertyaszál, elfogyni kíváncsian. És csodálkozni aztán, a nyugodt láng mivé olvasztotta zaklatottságomat. Elbúcsúztatni a ragaszkodást.
Ez a negyven nap, mint a Néva éjszaka, folyékony, hömpölygő, jéghideg gyászmenet. Mert jég zajlik a Néván, Kedves, jég zajlik most is, és látod, szomorú lettem megint. Zajlik a jég, és a fagyos szélben a hangod után kutatok. Ívek meg egyenesek labirintusa, ha énekelsz. A böjt kanyarjain túl van valami halk zene, azt dalolod. Ívek meg egyenesek. Föltámadás, ahogy te mondanád. Gyertyafény, jégsziget, csehtamás.
Még több Gabbagabbát olvasna? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/11. számában jelent meg.
