Megdöbbenve olvastam annak idején, hogy „a világon minden ötödik ember napi egy dollárnál kevesebből él”, miközben „Tiger Woods évente 78 millió dollárt keres”, vagy hogy „Amerika évente tízmilliárd dollárt költ pornográfiára”, miközben „a világ lakosságának ötöde nap mint nap éhen marad” (Merre tart a világ? 50 tény, amely megrengethetné a világot, HVG Könyvek, 2005.)
A helyzet, mármint a jómód és nélkülözés, a javakhoz való hozzáférés azóta sem változott. Közel két évtizeddel az előbbi idézetek születése után is azt nyilatkozhatta Köves Alexandra ökológiai közgazdász, hogy „drasztikusan nő a társadalmi egyenlőtlenség, egyfelől az egyes országokon belül, másfelől és különösen a különböző országok között. A gazdasági növekedésből származó globális haszonból az emberiség fele egyáltalán nem részesül, míg a hozadék 82 százaléka a legfelső 1 százalékot gazdagítja. Az erőforrásokhoz való hozzáférés egyenlőtlen és tovább koncentrálódik.” (168 óra, 2019.11.28.)
Hogy ma Magyarországon mi a helyzet, azt többé-kevésbé sejteni lehet a Magyar Nemzeti Bank adataiból, amelyeket a bank360 idézett. Kiderül például, hogy az állampapírban lévő lakossági befektetések (összesen 844 milliárd forint) 40 százaléka e kisbefektetők 4,2 százalékának tulajdonában van. Ily módon e négy százaléknak ötször annyi pénze van állampapírban, mint a megtakarítás rangsor alsó 50 százalékának. „A többi, kockázatosabb befektetésnél pedig még nagyobb lehet az eltérés a vagyonos családok javára. Befektetési alapokban, részvényekben, céges részesedésekben, külföldi betétekben jellemzően csak a bőven átlag fölötti megtakarítást felmutatók tartják a pénzüket” – teszi hozzá az elemzés. Tovább rontja a képet, hogy „a kevésbé tehetősek ugyanakkor nem a megtakarításokat halmozzák, hanem az adósságokat. A kötelezettségek állománya az év végén megközelítette a 16 600 milliárd forintot”.
Magyarán: ha életszínvonalban, fogyasztásban, jólétben nem is sikerült felzárkóznunk a „hanyatló nyugathoz”, de vagyoni különbségekben és a javak egyenlőtlen elosztásában nagyon is. (Más szempontból ugyan, de bizonyítja a „minél gazdagabb valaki, annál jobban gazdagszik” elvét „Az ötven leggazdagabb magyar” című Forbes-kiadvány is, amely többek között megállapította, hogy „a Mészáros-birodalom privát elemei 97 százalékkal érnek többet, mint egy éve”, illetve hogy „Tiborcz István egy év alatt megduplázta a vagyonát”.)
Önmagában a gazdagsággal és a gazdagodással nem lenne baj, ha a vagyon gyarapítása nem valamiféle öncél lenne, és ha nem csak a dúsgazdagok élvezeteit, hivalkodó luxusát, kivagyi fennhéjázását szolgálná. Sajnos, rossz minta van éppen elég.
Minden idők leggazdagabb embere, Mali uralkodója, Musza (1280-1337) például mekkai zarándoklatának 4000 kilométeres útja során, amelyen 8000 főnyi katona és 500 fős testőrség, rengeteg nemes és kereskedő, no meg számtalan rabszolga élén vonult, gazdagságát fitogtatva alamizsnaként annyi aranyat osztogatott el, hogy Egyiptomban lezuhant a nemesfém ára. Mennyivel volt jobb vagy rosszabb Marcus Licinius Crassus, aki gyújtogatással megszerzett ingatlanvagyonán magánhadsereget tartott fenn, vagy mondjuk az, aki sok milliónyi éhező muzsik cárjaként az udvari pompán túl Fabergé-tojások gyűjtésére pazarolta vagyonát, vagy azok az olajsejkek, akik mesterséges szigeteket építenek, meg légkondicionált futball-stadionokat és fedett sípályákat a sivatagban?
Úgy tűnik, hogy a mi gazdagjaink szeme előtt ezek és az ezekhez hasonló példák lebegnek, amikor uradalmakat építenek, kastélyokba költöznek, 20-30 milliárdos jachtokon múlatják az időt, és már képtelenek másként utazni, mint saját (szintén sok milliárdért vett) repülőjükön, s akiknek a magánhelikopter már szinte cikisen pórias. Pedig vigyázó tekintetüket más példákra is vethetnék.
• Az Alfred Nobel által alapított díj közismert: a dinamit feltalálója vagyonát egy olyan alapítványra hagyta, amely a tudományok, az irodalom és a béke előmozdítását célozza.
• Az acélmágnás Andrew Carnegie vagyonának nagy részét jótékonyságra fordította: szerte a világon több mint 2 500 könyvtárat építetett, alapítványokat hozott létre, támogatta az oktatást.
• John D. Rockefeller, a Standard Oil alapítója hatalmas vagyonát élete utolsó évtizedeiben alapítványán keresztül az amerikai egyetemeket és az orvostudományi kutatásokat támogatta.
• Warren Buffett irdatlan vagyonának 99 százalékát jótékony célokra ajánlotta fel, és – Bill Gates-szel közös – kezdeményezésben ösztönöz más milliárdosokat is, hogy vagyonuk nagy részét a köz javára fordítsák.
• George Soros (bár személyét a finkelsteini propaganda sokak szemében ördögivé feketítette) több milliárd dollárt költött oktatásra, egészségügyi projektekre és demokráciaépítésre.
• A már említett Bill Gates – feleségével közös alapítványán keresztül – vagyonának jelentős részét egészségügyi, oktatási és szegénységellenes programokra fordítja.
A mi kis oligarcháinknak a követendő példákon kívül még Carnegie aforizma-értékű mondatán is érdemes lenne elgondolkodniuk: „Az ember, aki gazdagon hal meg, szégyenben hal meg."
