Az Európa-rekorder élelmiszer-infláció hatására (és a közelgő választási kampány előszeleként) bölcs kormányunk megint belepiszkál a gazdaság működésébe, ezúttal nem árstop, hanem a kereskedelmi cégek árrésének maximalizálása révén. A „megoldás” nyilván tisztán politikai célokat szolgál: a kormány azt hirdetheti, hogy kordában tartja az árakat, ezzel is védve a „magyarokat”.
A politikai haszonszerzés érdekében habozás nélkül belerondítanak a kereslet-kínálat és a cégek közötti verseny által működtetett piaci mechanizmusokba. Ezzel pedig hosszabb távon sok kárt okoznak az egész gazdaságnak, s azon belül természetesen a „magyar családoknak” is.
A meglehetősen alacsonyan tartott árrés ugyanis nem a kereskedelmi vállalatok nyeresége. Ebből a tíz százalékból kellene fedezniük az üzletek fenntartását és időnkénti felújítását, a hűtőgépek és -pultok működtetését és karbantartását, a személyzet bérét és közterheit, a háttérről (raktárakról, szállításról, ezek eszközeiről) már nem is beszélve. Ha a kormány által alacsonyan megszabott haszonkulcs mindezt tartósan nem fedezi, a vállalatok kénytelenek ezeken spórolni: kirúgnak dolgozókat (pedig ők is „magyarok”), nem tartják rendben az üzletet, nem javíttatják meg a berendezéseket. Romlik a kiszolgálás színvonala, ami mindenkinek rossz.
Ráadásul a korlátozott árrés nemcsak a jelent, de a jövőt is veszélyezteti: ha a vállalat nem termelhet nyereséget és nincs esélye a profit növelésére, akkor visszafogja a fejlesztéseit, nem törekszik innovációra, elmarad a modernizáció, ami megint csak mindenkinek rossz – lesz.
Szevasz Árdrágító! – az üzletekre tolja a kormány az elhibázott gazdaságpolitika felelősségét
A szakértők szerint a kormány lépése hangulatjavító intézkedés a rossz inflációs adatok után. A cél a választók megnyugtatása és a pénzromlás érzetének csökkentése.
A rossz emlékű árstopok tapasztalatai bizonyították, hogy a kormányzati beavatkozások ellátási nehézségeket is okoztak: az üzemanyagoknál egészen durva hiányokat, de az élelmiszereknél is komoly problémákat, mivel – érthetően – mindenki az olcsóbb termékeket kereste, ezeknél korlátozni kellett a vásárolható mennyiségeket, és időnként-helyenként ennek ellenére is hiányok keletkeztek. Ugyanakkor a hasonló, de nem árstopos termékek kereslete visszaesett, ami a termelőknek okozott gondot. Ugyanez várható most is.
Szintén a közelmúlt tapasztalata volt, hogy a kötelezően olcsó, akár még a beszerzési ár alatti értékesítés miatt elmaradt hasznot a kereskedők más termékek áremelésével kompenzálták, s ezzel nemhogy csökkent volna, de még tán nőtt is az infláció. Ennek megakadályozására most a kabinet azzal fenyegetőzik, hogy minden termékre kiterjedő ellenőrzést fog végezni, ami gyakorlatilag lehetetlen.
(Mellesleg: az is érdekes kérdés lenne, hogy pártunk és kormányunk miért csak a kereskedelmet kényszeríti mindenféle extra terhek elviselésére: a termelők és importőrök árképzésébe miért nem kívánnak beleszólni? A rossz nyelvek szerint ebben lehet némi szerepe annak, hogy jó pár nertárs igencsak érdekelt az élelmiszeriparban és annak nyereségességében.)
Az állam ilyetén intézkedései amúgy nemcsak a kereskedelem és általában a gazdaság kárára vannak, de társadalmilag is kifejezetten érzéketlenek. Mert igaz ugyan, hogy a kisnyugdíjas is pár forinttal olcsóbban fogja megvenni a vasárnapi farhátat, de újgazdagék sokkal többet spórolnak a cseléd által vásárolt többkilónyi csirkemellen.
Azt nyilván nem tételezhetjük fel, hogy a kormányban és a nekik dolgozó szakértői gárdában mindezt ne tudnák a magasan kvalifikált és sokat tapasztalt emberfők. Tudják. Csak nem érdekli őket. Ami fontos, az a hatalom. És annak minden eszközzel, főleg látszatintézkedésekkel és milliárdos kampányokkal való megtartása. Így lesz aztán a gazdaságpolitikából puszta politika.
