Egy nemzeti érzelmű ember is lehet liberális és egy liberális ember is lehet nemzeti érzelmű. Én biztosan tudom magamról, hogy mindkettő vagyok.
Ma Magyarországon perverz dolog politikával foglalkozni. Az egykoron megbecsült, nagy presztízsű szakmának ma tragikus a reputációja. És erről vaskosan tehet az elmúlt harminckét év politikai elitje, azok, akik nem a politikáért, hanem a politikából, nem a nemzetért, hanem a nemzetből éltek. Ha úgy tetszik, nem államférfiak és -nők voltak, hanem csupán politikusok.
Pedig a világtörténelem olyan államférfiakat és -nőket adott az emberiségnek, mint Otto von Bismarck – aki nem kevesebbet ért el, mint egyesítette a német fejedelemségeket –, vagy épp Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság első női miniszterelnöke, aki megtört egy több évszázados tabut azzal kapcsolatban, hogy a férfiak terepe-e a politika. Régi történetek ezek, és sajnos nem is a hazai viszonyokat mutatják be.
Itthon ugyanis hamar rájöttek a rendszerváltás politikusai, hogy sokkal nehezebb egyesíteni egy nemzetet, mint a kialakult árkok valamelyikére kitűzni a zászlót és azon dolgozni, hogy mindig az árok feléjük eső részén legyen a szavazók többsége. 50 százalék plusz egy ember. Se több, se kevesebb. Nem turáni átok ez, pusztán a hatalom embereinek önzése és gyarlósága. És ezen a ponton válik el a politikus és az államférfi. Az igazi államférfi egyéni ambíciója nem fontos, kitűzött célja felülírja a véghezvivőjét, a közösség és a nemzet érdeke felülírja az egyén vágyait és elképzelt, vágyott helyét a világban. Ezért is lett öngyilkos Teleki Pál vagy Széchenyi István.
Népiek, urbánusok, történelmi bűnök
Az elmúlt harminc év politikája nem csak, hogy nem törekedett a nemzet egyesítésére, szándékoltan tovább tagolta azt. „Nyelvében él a nemzet” – mondják, így nem kímélték a nyelvet sem. A népi–urbánus vitában az urbánus politikusok tönkretették a „nemzet” szót a magyar nyelvben, mivel soha nem értették a magyar néplelket, sokkal inkább szerettek volna a nemzetközi elitekhez tartozni. Tévesen azt hitték, hogy a nemzetközi elitet nem egyes nemzetek elitjei adják – akik egyébként igenis büszke patrióták –, vagy esetleg az a kép élt a fejükben, hogy ezen nemzetek elitjei magasabb rendűek nálunk. Ezeket pedig úgy próbálták túlkompenzálni, hogy egy ugari népként kezdtek tekinteni a saját nemzetükre. Az urbánus politikusok egyszerre nézték le saját nemzetüket, és egyszerre nézte le őket a nemzetközi elit. Torz megfelelési kényszerből eredő ellenszenv ez, nem több. Ebből ered az, hogy a 2010 előtti baloldali kormányok képtelenek voltak azonosulni, képtelenek voltak mit kezdeni a nemzet fogalmával.
Ezzel egy időben a népiek lerángatták a mocsokba a liberális szavunkat, majd alaposan megtaposták és kiforgatták azt eredeti jelentéstartalmából. Rájöttek, bármennyire is szeretnének a liberális elit részévé válni, azok sosem tekintetének rájuk egyenrangúként. Így, mint a mesében a róka, úgy döntöttek, hogy nem is olyan édes az a szőlő, sőt, kifejezetten keserű. De leginkább elérhetetlen. Előbb a liberális szavunkat, majd liberális értékeinket tagadták meg. Megint nem más ez, mint a megfelelési kényszerből eredő ellenszenv.
Ilyen előzmények után jutottunk el 2010-ig, amit sokan fülkeforrdalomnak neveznek, pedig nem több, mint a nyolc évre a hatalomból kiszorult Orbán Viktor diadalittas visszatérése – azzal a tudattal, hogy ezt a hatalmat soha többé nem akarja elveszíteni, kerül, amibe kerül. Azóta ennek a görcsös ragaszkodásnak isszuk a levét mindannyian. A népi-urbánus ellentét mai leképeződése az új nemzeti elit vagy nemzeti tőkésosztály létrehozása, ami Orbán Viktor évtizedes álma. Csak éppen attól, hogy valakit felemelnek eltérített adóforintokkal, a gazdasági elitbe még bekerülhet, de a szellemi elit továbbra is kinézi köreiből. Öltönyt lehet venni, pedigrét nem. Nem csoda hát a folyamatos kulturkampf.
A megfelelési kényszerből eredő ellenszenv után ez nem más, mint sugárzó kisebbségi komplexus. Az vált a leggyűlöltebb dologgá, amivé sosem válhattak. Ezzel egy időben az új nemzeti tőkésosztályon keresztül kisajátították a nemzet fogalmát is, ezzel maguknak követelve a jogot arra, hogy megállapítsák, ki képezi annak részét, és ki nem. Megrágták és kiköpték a nemzet fogalmát, kifacsarták eredeti jelentését.
Ne szépítsük, mondjuk ki egyértelműen és világosan: történelmi bűn ez. A mai Magyarországon a hazaárulás kifejezés egy egyszerű káromkodássá szelídült, ami nemcsak azért veszélyes, mert beemel egy nagyon komoly bűnt a hétköznapi nyelvbe, hanem azért is, mert relativizálja azt és már nem érezzük a valódi bűnök súlyát.
Bántalmazás helyett békét
1990-ben volt egy történelmi pillanat, amikor megszülethetett volna a nemzeti egység, de ezt elszalasztották. Negyvenöt év kommunista elnyomást követően megérkeztünk a demokráciába és a piacgazdaságba, csak éppen senki sem magyarázta el az embereknek, hogy ez mit jelent. A korábbi „gondoskodó államot” felváltotta a piac szabadsága, azonban ez nem hozta el azt a hőn áhított szabadságot, amire az emberek vágytak. „Nem a cél a fontos, hanem maga az út” – mondják. Itt az út, az átmenet annyira gyorsan zajlott le, hogy teljesen váratlanul érte a nemzetet. Annak vezetői pedig önnön mohóságuk miatt a legvidámabb barakkból mára egy üresen kongó barakkot faragtak. Miközben a ‘90-es években a sokak által lesajnált románok és szlovákok már rég lebontották a barakkokat és rohannak a jövőbe, addig hazánk nem hogy nem előre megy, hanem egyenesen hátra.
Súlyosan traumatizált, bántalmazott társadalom a magyar. „Én egy izzadva lihegő országban élek, ahol mocsárban tocsogva telnek az évek” – így a Szabó Benedek és a Galaxisok nevű zenekar egyik dalszövegében. Pontos leírás, annyi kiegészítéssel, hogy ez egy olyan ország is, ahol senki sem veszi észre, hogy ennél sokkal többet érdemlünk és ennél sokkal többre vagyunk hivatottak.
Ahhoz, hogy ebből a mocsárból ki tudjunk mászni, a nulladik lépés a társadalmi béke megteremtése. Annak a békének az elérése, amire a modernkori magyar politika alakítói vagy alkalmatlanok voltak, vagy ellenérdekeltek annak megvalósításában. A békességhez vezető út legfontosabb feltétele pedig az egymásra való odafigyelés igénye, majd az odafigyelés gyakorlati megvalósítása. Látnia és értenie kell mindenkinek: egy nemzeti érzelmű ember is lehet liberális és egy liberális ember is lehet nemzeti érzelmű. Én biztosan tudom magamról, hogy mindkettő vagyok.
Ne megtapossuk egymás zászlóit, hanem mossuk ki azokat és tisztítsuk meg a rajta lévő mocsoktól! Mert van, akinek a piros, van, akinek a fehér és van, akinek a zöld szín dominál a zászlaján, de nap végén ezek mind a magyar zászló színei. Ma sajnos külön-külön, három részre tépve. Az elmúlt évtizedek alatt rárakódott sártól pedig már mindegyik szín fekete.
A mi dolgunk összevarrni a széttépett részeket, majd megtisztítani az újra létrejött egységet a rengeteg szennytől.
A szerző a Momentum Mozgalom elnöke és parlamenti frakcióvezetője
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
