Készüljetek!
Nézem – ha akarom, ha nem, mert uralja az internetes felületeket, ahol közéleti okokból megfordulni szoktam – az Alapjogokért Központ katonásdiját, amely nem tudni, mit akar üzenni, és kinek. A miértet értem. (Mellékszál: gondoltam, rápislantok a fő harcias Szánthó Miklós pályafutására, vajon volt-e katona, ha már ennyire rá van gerjedve a fegyveres férfiakra, ám semmiféle életrajzot nem találtam, de mindegy, annyira nem érdekes, mondjuk azt, hogy én voltam trehány, lényegtelen.)
Szóval készüljünk. Mert közeledik a valami. És ha a valami megérkezik (vagy mi, Kárpát-medence lakói érünk oda hozzá), akkor majd. És amikor akkor majd, hát szükség lesz a dicső ősök elszánt hősiességére. Önfeláldozásra. Összerendeződésre. S ha mindez, a valami, a hősiesség, az önfeláldozás, a közös bármi együtt áll, akkor nagyon jó lesz. Fantasztikus lesz.
Atyaég, mennyire beteg ez a társaság. És még sokba is kerülnek. Baromi sokba. Esküszöm, akkor inkább stadion. Az legalább van. Létezik.
Egyébként hallottak már Annavölgyről? Nem szemrehányóan kérdezem, mert én is csak véletlenül: annyira szépen hangzik, hogy egyik faluból a másikba poroszkálva odakaptam a fejem a helység-névtáblára, mögötte szinte pironkodva lapult a barátságos, árnyas fasorral őrzött, felkanyargó út – satufék, mert ezt muszáj rendesen látni. Behúzza az embert a magyar szíve.
Bányászközség. Az apró, valaha bizonnyal szolgálati házikók összekapaszkodva karolják az egyre csak felfelé siető, egyre szűkebb tengelygyilkos lélekrázót; szerencsére sétálunk, az efféle helyeket súlyos bűn volna autóból fölfedezni. Odafent az utolsó kerítéseknél ösvénybe szolidul a közlekedési hálózat, megálltunk, hogy léptünk zaja se pitykézze a csöndet. Milyen lehet itt élni? A túloldalról tüsszentés szakad a völgybe, legszívesebben átkiáltanék, hogy egészségére, ha nem érezném szörnyen turistásnak. Helyette előbukkan a zempléni gyermekkorom, ahol a hasonló hapcik okán átszólongatták egymást a hegyi népek egy pofa borra, mer’ ki tudhatja, hátha valami kórság lappang a komában, jobb az elővigyázatosság, amiből persze a legritkább esetben lett csupán egyetlen pohárka, viszont szinte majdnem minden alkalommal pálinka is kerekedett az említett egészség-védelmi okokból kifolyólag.
Nicsak, miféle apró lépcsősor sompolyog lefelé a vadóc, kétembernyi bokrok között? Merjük? Jó hogy, csak nem tévedünk el a zsebkendőnyi településen. Okos döntés, itt rejtőznek a szebbecske birtokok, annyira otthonos valamennyi beugró, hogy mindjárt ideképzelem magunkat, méghozzá télen, a teliholdtól szikrázón fehér, térdig érő, vaskosan ropogós hóban hazafelé taposva.
Kukanap van, az egyik porta gazdája jó pár zsákot odahalmozott pluszban a szemetese mellé, erről cetlin is értesítette az illetékeseket: „Vidd el, kérlek, a boltban dolgozok, ott kifizetem. Köszönöm! :)”
Hm, milyen lehet itt élni.
Egyébként hallottak már Ebszőnybányáról? A Vájár út köti össze Annavölggyel. Tanulságos rajta végiggurulni: ezek is szolgálati otthonok lehettek, mára négycsaládosnak tűnő, omló-bomló, parabolaantennákkal sűrűn megszórt kényszerlakások, takk-takk, egyik a másik után a nyomor egyformaságának monoton ütemét a szélvédőre rajzolva. Bele sem merek gondolni, milyen lehet itt élni. „Élni.”
Hát, errefelé aztán bizonyosan senki fejében nem lovagolnak kivont pallossal a lángoló tekintetű délceg magyar vitézek, és nem rohamoznak önként és dalolva fölösleges hősi halált halni mindjárt a lövészároktól úgy egy méterre az ugyancsak délceg magyar bakák. Itt csak a ma van. Olyan, amilyen. Amúgy csönd honol. A másik, a rosszabb, gonoszabb, reménytelenebb némaság.
Annyira szép és lehangoló és gyönyörű és kiábrándító és tiszta és mocskos és szeretni való és gyűlöletes és őszinte és álnok és bűbájos és rút, és ha nem külső, hát belsőlángoktól ölelt ez az ország. Oly jó lett volna végre kitörni a Himnusz fogságából. De ez a komp megint elment.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.
