Nincs ember, aki ne ítélné el a fake news jelenségét. Egyúttal nincs ember, akinek a gondolkodását ne befolyásolná fake news. Ez a két mondat látszólag ellentmond egymásnak, de az ellentmondás csupán az emberi természet paradox jellegéből fakad. A Homo sapiens sapiens az egyedüli élőlény, amely szüntelenül keresi önmaga értelmét, mégis állandóan hazugságokba menekül az elől. Szeretnénk tudni, hogy kik vagyunk, de azt még jobban szeretnénk, ha azok lehetnénk, amiknek hinni akarjuk magunkat.
Egyszerűbben fogalmazva: az ember hajlamos áltatni önmagát. Ezt az eredendő hajlamunkat csak tetézi a XXI. század törzsi buborékokra épülő társadalmi rétegződése. A történelem során persze mindig léteztek kasztok, osztályok, rendek; az emberiség sohasem volt egységes, de amíg korábban a különféle csoportok egy társadalmi hálózattá álltak össze, addig a mai buborékok nem alkotnak egészet. Mint eltérő naprendszerekben, saját napjuk körül forgó bolygók bolyonganak, esélyét sem adva a találkozásnak, a kölcsön-hatásnak, az összetartozásnak. Az embereknek ezekbe a magányos falkákba szorulásához az üzem-anyagot pedig a fake newsok és a konteók szolgáltatják. A vallás-pótlékként szolgáló, a bizonytalan és félelmetes külvilágot értelmezhetővé tevő buborékok az ember egyik legmélyebb vágyát elégítik ki: a valahová tartozást. A fake news így válik manipulatív hazugságból a posztmodern ember mindennapi kenyerévé. Szükségletté.
Ennyi elméleti alapozás után jöjjön az állításom: a fake news a XXI. század egyik, ha nem a legnagyobb kihívása. Hasonlóan a klímaváltozáshoz, a migráció-hoz, a mesterséges intelligenciához, a big data diktatúrához vagy az új típusú járványokhoz. Az álhírek annak köszönhetik a különleges szerepüket, hogy lehetetlenné teszik a többi kérdésről szóló értelmes vita lefolytatását és ezzel azok megoldását. Minden kornak megvoltak a maga nagy kihívásai, így a miénknek is.
Nekünk azonban a fake news révén már az is kihívás, hogy megérthessük, mik is a kihívásaink. A józan és konstruktív párbeszéd helyett mindegyik oldalon csak a véleménybuborékok népe fürdik meg a maga véleménymoslékjában. Amikor pedig meglátják a másik törzset mocskosan, felsőbbrendűen szisszenek fel: „Nézd a sok hülyét, ahogy beveszik azt a töméntelen sok baromságot.” A másik oldalon persze ugyanez a vélemény róluk. A szörnyű az, hogy mindenkinek igaza van, ezáltal pedig egyiknek sem. Miután mindkét fél kölcsönösen megállapította, hogy a másikat mennyire félrevezetik, mindenki visszatér a kis kuckójába, hogy újabb adag fake newszal erősítse meg a hitét.
Nagyon sokat kell még gondolkodnia a XXI. századnak, hogy mit kezdjen ezzel a keresleti növekedéssel, de egyelőre ott tartunk, hogy az álhírek kínálati oldalon történő visszaszorítására sincs el-képzelésünk. Ebben a tehetetlen állapotunkban pedig kezdünk hozzászokni a fake newshoz. Ez van, ezt kell szeretni. De tényleg lehetetlen bármit is tenni ezzel a terjedőfertőzéssel szemben? Talán nem. Még ha a feladat ma túlságosan is grandiózusnak tűnik, meg lehet és meg kell találni azokat a pontokat, ahol a védelmi vonalainkat leáshatjuk és ahonnan majd defenzívából offenzívába fordíthatjuk át az eseményeket. Talán érdemes volna ott kezdeni, hogy az állam, a kormányzat, ha már megvédeni nem tudja a maga polgárait, akkor legalább ne legyen aktora, gyártója és finanszírozója a fake newsnak. Mert most ez a helyzet. Mi, adófizetők adjuk a pénzt az államnak, hogy aztán a saját költségünkön hülyítsen bennünket. Azért ez elég abszurd, nem?
A Második Reformkor Alapítvány „Fake-ek és ellensúlyok” címre keresztelt javaslata ezen a ponton kezdené még az ellenállást. Az online és a kereskedelmi média „fake news mentesítését” azok közpénz bevételeinek irányából szabályoznánk. Az álhírek miatt elveszített, jogerős bírósági ítéletekért büntetőpontok járnának, amelyek emelkedésével fordított arányban, sávosan változna a megszerezhető közpénz mennyisége, egy bizonyos szinten pedig az teljesen megszűnne. Minél több a pontod, annál kevesebb a pénzed.
Újra részt venne a törvényalkotásban Vona Gábor | Magyar HangÁllandó vita tárgyát képezi, hogy ki hivatott megítélni mi számít álhírnek. Mark Zuckerberg algoritmusa, esetleg erre felkent véleményvezérek? Létezik egy pofonegyszerű, a gordiuszi csomót átvágó megoldás, még ha nem is minden ügyben alkalmazható. Az igazságszolgáltatás függetlensége (különösen, ha az Alkotmánybíróság megítélését nem vesszük figyelembe) azon kevés dolog egyike, amelyben az ellenzék és a kormányoldal is többé-kevésbé egyetért. Ha az így van, azzal érdemes élnünk és a jogerős bírósági ítéleteket közös mértékegységként elfogadnunk. Ha úgy tetszik, a hazugság közös mértékegységeként.
Javaslatunkkal két elvet kötnénk össze: az emberek hiteles tájékoztatáshoz fűződő jogát, amely a demokratikus működés alapja, és a közpénzekkel való felelős bánásmód kötelezettségét, amely pedig a megfelelő állami működés feltétele. Azokat a médiumokat, amelyek bizonyítottan és tendenciózusan használnának álhíreket finanszírozhatatlanná kell tenni. Nem lehet üzlet a hazugság.
Mielőtt bárki felhorkanna, hogy ez egy burkolt támadás a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság ellen, annak érdemes észrevennie, hogy itt nem a véleményt, hanem kizárólag a jogerős ítélettel megerősített hazugságot követi szankció. A hazugságot és a véleményszabadságot nem szabad összekevernünk, épp ellenkezőleg, a kettő világos szétválasztására van szükség. Mindenképp fontos hangsúlyozni azt is, hogy a fake newsnak nincs színe, ideológiája, nem jobb- vagy baloldali, hanem általános jelenség, ahogy az a legelején világossá vált. Az is világos, hogy maga a javaslat önmagában nem oldaná meg a problémát, még a kínálati oldalról sem, hiszen a közszolgálati média működése, az üzleti vagy külföldi források be-vonása és még sok más kérdés továbbra is nyitva maradna, de végre valahol el tudnánk indulni. Végre lenne egy talpalatnyi föld, ahová kitűzhetnénk az ellenállás első zászlaját. Azt mondhatnánk, hogy legalább az állami működés „fake news mentes terület”.
Vona Gábor: Nem csak Orbánnal küzdök | Magyar HangNyilvánvaló, hogy ennek a tör-vényjavaslatnak a sorsa a jelenlegi politikai helyzetben halálra van ítélve. A farkast nem lehet megy-győzni, hogy ne egyen húst. A kormányt nem lehet meggyőzni, hogy ne használjon álhíreket, hiszen erre épül a kommunikációs stratégiája. Ahogy az ellenzéket sem, hiszen kutyaharapást kutyaszőrivel szokás kezelni. Félő, hogy egy esetleges kormányváltás nem az álhírgyárakat szüntetné meg, csak azok termékeit cserélné le újabbakra.
Sajnos ma, néhány közhelyet leszámítva (demokrácia, korrupció felszámolása, egészségügy rendbetétele stb.), nem az jelenti a politikai viták lényegét, hogy miben lenne más az ország, hanem hogy ki kit váltana le. Nem alternatívák küzdenek egymással, csupán bandák. Miért kell akkor mégis ennek a javaslatnak a vitáját lefolytatni, az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatot elkészíteni, amelyre a Második Reformkor Alapítvány vállalkozott? Mert a hiányzó alternatíva, a poszt-orbáni Magyarország jövőképe csak sok ilyen javaslatnak, elképzelésnek a mozaikdarabjaiból rakható össze. Mindannyian ismerjük a mondást: hogy annak a hajónak, amelyik nem tudja, melyik kikötőbe tart, egyik széljárás sem kedvező. Mi viszont tudjuk, hogy melyik kikötőbe tartunk: egy polgári, alkotó, gyarapodó és igazságos Magyarország felé. Egy második reformkor irányába. Csupán hajónk nincs. Azt kell sok-sok érdemi és előremutató javaslatból összeácsolni.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
