Hét–nyolc éves lehettem, valami baj volt a szememmel. Gyakran utaztam akkoriban aggódó szüleimmel Debrecenbe autóbuszszal a Szemklinikára. A déli irányból a megyeszékhelyre bevezető út utolsó kilométerei a szovjet katonai repülőtér és lakótelep mellett vezettek el. Az objektum rendeltetéséből adódóan szigorúan zárt volt, a kíváncsi szemek elől több méteres szögesdrótos betonkerítés zárta el a titkolt látványt, ami azonban a magas építésű faros Ikarusokból kitekintve szinte teljes egészében feltárult a kíváncsi szemek előtt.
Mi is ilyen füstokádó buszokon utaztunk; emlékszem, amikor közeledett a kerítés, izgatottan tápászkodtam térdepelőállásba az ülőhelyemen, és megbabonázva néztem a repülőtéren guruló, fel-leszálló terepszínű vadászrepülőket, az álcázott hatalmas hangárokat, a végtelen kifutópályát… Akkor még nem tudtam, hogy amit ott láttam, az maga volt a Vörös Hadsereg!
Később végigjártam a munkásgyerekek megszokott mozgalmi útját: kisdobos, majd úttörő lettem (a KISZ-hez már komolytalan kamasz voltam gimnazistaként), és minden egyes avatásnál kezet rázhattam egy ideglenesen a környékünkön szolgáló, széles tányérsapkás szovjet tiszttel, altiszttel. Halványan dereng, hogy volt közöttük ázsiai rasszba tartozó is, de mindegyik díszes egyenruhában, színes kitüntetésekkel a mellkasán tisztelgett a páros (magyar, szovjet) himnusz elhangzása alatt a páros (magyar, szovjet) lobogók irányába…
Gyakran vonultak városunk főutcáin katonai konvojok. Általában UAZ-os felvezetéssel gumikerekű páncélozott szállító harcjárművek. Ha elkaptam egy ilyen menetet, ugyanúgy szájtátva bámultam a morgó erőgépeket, mint a terepszínű vadászrepülőket Debrecen határában. November 7. elképzelhetetlen volt a moszkvai katonai díszszemle megtekintése nélkül, hitetlenkedve néztem a felvonuló rakétákat, páncélosokat fekete-fehér Orionunkon. Kisgyermekkoromat átszőtte a honvédelmi oktatás, virágzott az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség)-kultúra, egyszóval beoltattunk militarizmusból rendesen, és a szocialista haderő legyőzhetetlenségébe vetett hitből is rendszeresen kaptuk az adagokat az egyetlen tévécsatornából, a két-három egyforma napilapból.
Mit nekünk Top Gun meg hasonló nyugati szemetek a 80-as évek derekán! Az amerikai kudarcfilm, a Szakasz (Platoon) ingyen vetítésözönnel ment városunk mozijában: „tessék, nézzétek, milyen gyenge az amerikai haderő!” Afganisztánról alig hallottunk persze, itt nálunk béke volt, erősnek hittük magunkat, a Vörös Hadsereg a kertek alatt állomásozott a hatalmas rakétáival.
Később sorkatona lettem. Hinni akartam kamaszkorom tanításaiban, de aztán felpasszíroztam a fejemre az első ócska gázálarcot az egyik hadgyakorlaton, és a beszivárgó gyenge könnygáztól taknyom-nyálam egybefolyt. Ott, akkor már gyanakodtam, hogy nem is minden olyan csillogó talán, mint a Vörös téri katonai parádékon. Mire leszereltem, széthullott minden, a debreceni katonai repülőtér polgári gépeket indít, fogad, a legénységi lakótelep civilek otthonává vált, a Szovjetunióból Oroszország lett, ám a fiatalkori agymosó propaganda tanításai az orosz haderő félelmetes mivoltáról, legyőzhetetlenségéről az én korosztályom számára (is) megmaradtak.
Amerika hadakozott az elmúlt évtizedekben, és bár Oroszország is, de az nem kapott akkora publicitást talán, így nem is égett bele annyira a köztudatba. Keletről csak a jó hírek jöttek szuperfegyverek fejlesztéséről, a szárnyaló orosz gazdaság megalapozta korszerű, modern Vörös Hadseregről: Armata tank, lézerfegyverek, hiperszonikus rakéták, radarsemleges vadászrepülők, az északi sark meghódítása. Az orosz propaganda újra gőzerővel dolgozott néhány évi demokratikus orosz átmenet után, és az egész világ ismét a Vörös Hadseregtől rettegett, ámulva a májusi győzelmi parádékon felvonultatott grandiózus rakéta és egyéb fegyverrendszereket látva. Hatalmas erővel folyt a nimbusz újjáépítése az online és offline térben egyaránt.
2022. február 24-e hajnalán aztán eljött az igazság (oroszok számára kellemetlen) pillanata: mozgásba lendült a félelmetes Vörös Hadsereg, rakétaözön zúdult Ukrajnára, néhányan összenéztünk azon a rideg reggelen, és csak annyit motyogtunk magunk elé (akkor még dolgoztak bennünk a régi reflexek): „Ukrajnának annyi! Két-három nap, és orosz katonák posztolnak a magyar–ukrán határ túloldalán.”
Ám nem így lett; több mint három hónap telt el az attak kezdete óta, a legyőzhetetlen Vörös Hadsereg mesterségesen kreált hírneve a porba hullott. Nyugati katonai szakértők is hitetlenkedve szemlélik az amatőr hadászati kudarcokat, a sufnituning megoldásokat, a kegyetlen és céltalan öldöklést, a fölösleges pusztítást. Egyre erősebbek a belső elégedetlenség hangjai az orosz hadvezetésben, a legkisebb katonai sikert is világraszólóként „adják el” a manipulált orosz lakosságnak. És mi, akik életünk nagy részét az egekig magasztalt orosz hadsereg óvó szárnyai alatt töltöttük, ugyanúgy, mint gyermekkorunkban, megbabonázva olvassuk a híreket, szájtátva nézzük a dicső hadsereg rozsdamarta roncsait, és megvilágosodunk: ezt a Vörös Hadsereget a több évtizedes hazudozás és korrupció festette át halványvörösre, lehullt hát a propagandalepel – mint mindig a történelem folyamán!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/22. számában jelent meg május 27-én.
