Már az egyszerű szavak súlya is a mélybe húzhatja az embert, ám ha irodalmi (vagy filmes) párhuzamokkal terheli kijelentését, mintha mázsás betontömböket kötözne a bokájához. Különösen óvatosan kell bánni az analógiákkal tehát, mert könnyen magukkal ránthatják a játékos megszólalót.
– Harcosok klubja – írta Orbán Viktor az új kormányát bemutató Facebook-videó mellé. A magyar miniszterelnök a békeharc legpacifistább agresszora, erről az ukrajnai háború kapcsán ismét meggyőződhettünk. A valódi háború, a kegyetlen, véres valóság nem a mi ügyünk, semmi közünk a szomszédunkban lemészárolt ártatlanokhoz, de itthon, a biztonságos díszletek között Orbán Viktor a legkíméletlenebb hadurak vehemenciáját megszégyenítő retorikával avatja elkeseredett küzdelemmé a közéletet. Ebbe a militáns narratívába illeszkedik a „harcosok klubja” is. Nem elvitatva a kormány tagjainak küzdőszellemét, érdemes a jellemzést eredeti környezetében, a Harcosok klubja című regény (és az abból készült film) kontextusában értelmezni.
Chuck Palahniuk könyve David Fincher rendező munkája után vált világszerte ismertté, és nyert el kultikus státuszt. Kellett ugyan a mozis támogatás, de a történet önmagában is sikerre volt ítélve, hiszen az ezredforduló környékén – a regény 1996-ban jelent meg, a filmet három évvel később mutatták be – egy fejberúgás őszinteségével hatott az üzenete: bár a történelem egyesek szerint véget ért, a világ továbbra is darabokra hullik körülöttünk, miközben mi a legújabb IKEA-kanapék kényelmében feledkezünk el a káoszról.
A névtelen elbeszélő és egyben főhős (a vásznon Edward Norton) termék-visszahívási ellenőrként dolgozik egy autógyárnak, balesetes kocsikról kell eldöntenie, hogy a cég vállalja-e a felelősséget a tragédiáért, vagy ne avatkozzon a dologba. Mindig a kisebb veszteség szerint minősíti az eseteket, függetlenül az elvesztett életek számától. Lélekölő mindennapjai álmatlansággal büntetik. Hogy az inszomniától megszabaduljon, betegeket segítő csoportokba jár, és a halálközelben élők nyomorát hallgatva tér vissza újra Morpheus kebelére. A lírai logika szerint legalábbis, a gyakorlatban egy hererákból kigyógyult férfi (a nemrég elhunyt Meat Loaf nagyszerű alakításában) a kezelés hatására hatalmasra nőtt keblei között éri az álom. És többé már nem is szabadul az álomvilágból: miután lakása felrobban, egy alkalmi ismerőse, a veszélyesen titokzatos szappanügynök, Tyler Durden (a filmben Brad Pitt) lerobbant házába költözik, és ezzel megkezdődik utazása az emberi lélek legmélyebb bugyraiba.
Rejtélyes társával együtt klubot alapítanak, ahol a fogyasztói társadalom hazugságaitól elfásult férfiak véresre verhetik egymást, kiszabadítva a jóléti felszín alá szorított csillapíthatatlan dühöt. De nem állnak meg a nyers erőszaknál, terrorszervezetté nőve kifinomult és totális pusztítást terveznek, megsemmisítve az álszent és hazug rendszert, amely fogyasztó automatákká aljasítja az embert. A narrátor, amikor rádöbben Tyler Durden valódi céljára, igyekszik megakadályozni az akciót, ám egy váratlan fordulatot követően ő maga válik az apokalipszis hírnökévé.
Nem kell nagyon rosszindulatú olvasónak (vagy nézőnek) lennünk, hogy a történetben veszedelmes párhuzamokat ismerjünk fel a saját – fikciónak is beillő – valóságunkkal. A koronavírus járvány idején az emberéletek megmentését rendre felülírták a párt (a cég) veszteségminimalizálási törekvései. És bár a mi visszahívási-ellenőrünket láthatóan nem törte meg a munkája, a szenvedők hangja még őt is tovább erősítette lélekben és szavazóbázisban egyaránt – a 40 ezer halott és a vírus apropóján sok milliárd, magánzsebbe vándoroltatott közpénz ellenére is.
Innen azonban már ingoványossá válik a terep, hiszen ha követjük az analógiát, akkor az új kormány tagjait egymást – legalább szimbolikusan – véresre püfölő, a civilizáció szabályait a klub falai között felfüggesztő vademberekként kell elképzelnünk. Talán még ez is megy. A szélsőséges terrorszervezetet azonban már csak akkor feleltethetjük meg az Orbán Viktor-i harcosok klubjának, ha az elsöpörni kívánt, fennálló rendet a liberális demokráciával és az európai szellemmel azonosítjuk – ez esetben ismét helyben vagyunk.
Nem mellékesen, a regényben a projektet egyebek mellett szappanok eladásából finanszírozzák, az alapanyagot pedig szépészeti klinikák hulladékából: a leszívott zsírból nyerik. Ha a magyar kormányfő a mi történetünk anonim elbeszélője, akkor a terrorszervezetének forrásait a brüsszeli esztétikai intézményekben kell keresnünk. És talán ebben sem tévedünk nagyot.
A legkényesebb pont az a megdöbbentő csavar, amely a regényben (és a filmben) magyarázatot ad a narrátor és társa közötti kapcsolatra. Aki még nem ismeri a történet végét, de szeretné elolvasni a könyvet, most ne figyeljen: a két személy egy és ugyanaz. Az elbeszélő meghasadt elméje hozta létre Tyler Durdent, vagyis minden erőszakos, kegyetlen és pusztító esemény az ő fejéből pattant ki, minden vérengzésért ő a felelős, és nem az elképzelt társa. Ennek konzekvenciáit már nem áll módunkban levonni, ahogy a regénybeli mentális probléma a mi valóságunkra vonatkozó (potenciális) igazságainak megállapítását is az olvasóra bízzuk.
Egy dologról azonban így sem feledkezhetünk el: a fiktív harcosok klubja szabályairól. A terrorszervezetté nőtt társaság törvényei kapcsán nem lehetnek kérdéseink, hiszen ezek unásig ismerősek a környezetünkből: ne kérdezz és vakon bízz meg a vezérben. Az egyszerű fizikai agresszióra épülő klub keretei azonban már problémásabbak. Az első szabály ugyanis az, hogy ne beszélj a klubról. És ez a második szabály is, nyomatékosítva a hallgatás kötelezettségét.
Ezt szegte meg most Orbán Viktor.
