Az Ukrajna elleni orosz agresszió következményei átrajzolják az erőviszonyokat hazánktól keletre, de arról még kevés szó esett, hogy a háború milyen mélyreható változásokat generált Németországban.
Olaf Scholz kancellár éles politikai ösztönnel – nyilván radikálisabb koalíciós partnereitől sem függetlenül – ráérzett arra, hogy eljött a pillanat, amikor kiléphet Angela Merkel árnyékából, és új irányt szabott a német külpolitikának. A Német Szövetségi Köztársaság továbbra is igényli Amerika és a NATO biztonsági garanciát (security guarantee), de ezentúl sokkal nagyobb részt kíván vállalni katonai védelméből.
A kancellár 100 milliárd eurós haderőfejlesztési programot hirdetett meg, amellyel végre a NATO által megkövetelt, 2 százalékos GDP (bruttó hazai termék) határérték fölé emelkedik a védelmi költségvetésük.
Megbukott az egyenlő távolságot tartó magyar külpolitika – Gyorselemzés az orosz–ukrán háborúról
Már megint azok voltak okosak, akik végig kitartottak a nyugati irányultság mellett, mint Románia, vagy még időben átálltak a győztes oldalra, mint Csehország. Mi meg újra várhatjuk, hogy megbocsássanak nekünk.
A német védelmi kapacitás megerősödése átrendezi majd a Franciaországhoz fűződő viszonyt. Párizs eddig simán kezelni tudta az ipari óriás, de katonai törpe szomszédját. Az EU motorját adó német–francia tandemen a gall kakas kukorékolt az első ülésen, a német sas pedig leszegett fejjel nyomta hátul a pedált. Várható, hogy Franciaország, akár a Gullivert sok vékony fonállal lepányvázó Liliputiak, a lassan hadászati tényezővé váló Németországot az Európai Unió közös védelempolitikáján keresztül zárja még szorosabb ölelésbe. Valószínűsítjük, hogy az európai védelmi unióról és stratégiai autonómiáról szőtt tervek hirtelen létfontosságúak lesznek a belga, holland, osztrák, lengyel és cseh vezetők számára is. Továbbmegyünk, a közös EU-hadsereg és védelempolitika a megerősödött németeknek sem lesz annyira ellenére.
Márpedig ahol közös pénz-, kül- és hadügyek vannak, ott előbb utóbb igény lesz egy valódi unió létrehozására. Elmerenghetünk azon, hogy Orbán Viktor oroszbarát külpolitikája jó eséllyel megágyazott legnagyobb mumusa, a föderális EU várható létrejöttének, de Magyarország számára ez a fordulat éles, azonnali személyi kérdéseket vet fel.
A magyar külügy eddig pilótahalként követte a német cápát, hagytuk, hogy az iparuk érdekei határozzák meg a politikánkat. Ebben amúgy van ráció, és bár kissé ellenszenves, akár elfogadható is lehetne, ha nem ennyire mechanikusan és provinciálisan tettük volna. Vajon a jelenlegi külügyi vezetéssel tudjuk-e követni a gazdaállat hirtelen irányváltását, vagy teljesen új gárdára lesz szükség? Az áprilisi választás persze automatikusan megoldhatja a helyzetet, de ha marad a Fidesz, valószínűleg Orbán is belátja, hogy ez képtelenség.
Menczer Szijjártó Barátság érdemrendjéről: „Nem kínos, épp ellenkezőleg!”
A magyar külügyminisztert néhány hónapja tüntette ki Szergej Lavrov, aki azóta atommal fenyegeti Európát – vetette fel a külügyi államtitkárnak az ATV műsorvezetője, aki erre kifejtette: Szijjártónak még nem volt ideje foglalkozni a kérdéssel.
Az orosz Barátság-érdemrend friss kitüntetettje nem képviselheti meggyőzően Magyarországot az Oroszország kordában tartására létrehozott védelempolitikai struktúrákban. Vissza kell térni az atlantista, Martonyi-féle külügy szellemiségéhez és azzal kompatibilis kádereihez. A 2010-2014-es Külügyminisztérium vezetőségéből az egykori miniszteren kívül talán csak egyetlen személy nem váltotta ki a diliflepnit az azóta eltelt nyolc évben, a kiváló német (FDP) kapcsolatokkal rendelkező, de a Fidesz-janicsárok által többször meghurcolt Prőhle Gergely.
