A középkori ember letérdelt, mert áhítatot érzett, a barokk ember letérdel, hogy áhítatot érezzen.
A posztliberális ember mindenkit letérdeltet maga körül, akit csak bír, és azt hiszi, hogy ez így maga a tőrőlmetszett áhítat. Állva maradni, úgy mondják, nem szabad. Silence is violence. Ellenünk van, aki nincs velünk.
A első mondat idézet. Szerb Antal világirodalom-történetét fogyasztom lelkesen, abból van. Habzsolom a könyvet, mint egy Rejtő Jenő-kalandregényt, élvezem minden szavát. Csodálatos, ahogyan ír, ahogyan gondolkodik, tisztán, okosan, gazdagon. Mindent el akarok olvasni, amiről azt mondja, hogy jó. Kár, hogy ez lehetetlen, ám szerencse, hogy nem vagyok telhetetlen. Elmúlt ez az utóbbi időben. Ki gondolta volna: az ember változik. Az ökör marad csak ugyanolyan.
Hatvannyolcat például annak idején szerettem. Nem a csehszlovákot. Arról mi nem tudtunk szinte semmit. Nem volt benne az újságokban és a könyvekben. A Nyugat hatvannyolca viszont benne volt mindenben. Az újságokban, a könyvekben, a filmekben, a zenében. Illeszkedett a narratívába. El lehetett mesélni: elegük volt az okos fiataloknak ott akkor a szisztémából, a konvenciókból, az apáik elveiből, a mindennapi jólétből. Nem karriert, helyette szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akartak mindenkinek. Jogokat és esélyeket. Fehéren, feketén, színesen. Vonzóan-izgalmasan lehetett megmutatni mellé Párizst és Amerikát. Sztárokként ábrázolni Daniel Cohn-Bendit-t,Rudi Dutschkét, Martin Luther Kinget, Ernesto Che Guevarát. Azt, ahogy ereje teljében tetőzik az ifjúsági probléma. Nyár felé. És a további szóba jöhető évszakokban.
Mindez másfél évtizeddel az események után ért utol engem. Keresgéltem éppen magamnak a hősöket. Kissé tanácstalanul. Azért az jó – nekem –, hogy csak kevesekről derülhetett ki később: az ifjú lázadók nem képesek színvonalasan öregedni.
Miként eszméik nagyobb része sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy szép maradjon. Ha valaha is az volt egyáltalán.
Nézem ezt az új hatvannyolcat, ami zajlik ugyanazoknak a nagyvárosoknak az utcáin. Nem vagyok ökör. Tehát nem győzök csodálkozni, hogy milyen hamis. Igaz, jelen idő van, a perspektíva torzít, a távolság és a média tükre dettó. De nem találok a mozgalomban semmi rokonszenveset. Az van, hogy csalnak. Nem azért, mert az események hullámait gerjesztő nulladik esemény általános olvasata eleve konstruált. Nem azért, mert sehol sincs az új Martin Luther King. Nem azért, mert undorít a kontextusok figyelmen kívül hagyása. Nem azért, mert sajnálom a szobrokat. Nem azért, mert kirekesztő a térdeltetős ideológia.
Inkább a legnagyobb hazugság nyilvánvaló mivolta miatt. Hiszen ebben a háborúban is fehérek harcolnak fehérek ellen. A BLM csupán eszköz. Most az van kéznél, furkósbotnak megfelel, jó vele hadonászni, csapkodni. Azt ugyan nem hiszem, hogy az egész csupán az amerikai választási kampány része, de azt sem, hogy új világrend születik e fényes szellős pillanatokban a szemünk előtt. Dehogy. Előbb-utóbb mindenki lenyugszik, és hazamegy pihenni. Hatvannyolc után is így volt, most sem folytatódhat másként. Pedig mekkora ábrándok vannak. Magyar nyelvű újságból idézem: a rendszerszintű rasszizmus ellen csak úgy léphetünk fel hatékonyan, ha egyúttal a kapitalizmust is megdöntjük!
Oda ne rohanjak. Csoda, hogy nem érzek áhítatot? Bár végül is érzek: például akkor, amikor Szerb Antalt olvasok. Olvassanak mindennap.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 25. számban? Itt megnézheti!
