Amikor felüvölt az aranysakál

Irány az Alföld, a nagy magyar. Természetesen azon a napon, amikor Európa összes rendőre kint tartózkodik az utakon, és sebességet mér. Így aztán kissé nyögvenyelős a turné, eltart egy ideig, míg a Balaton-felvidékről Budapest érintésével befutunk Törökszentmiklósra. Nem mintha úgy egyébként padlógázzal nyomnám, hogy nyerjek hat percet száz kilométeren, de most az egyébként teljesen életszerűtlen tábláknál is fegyelmezetten cammogok. Még így is becsúszik néhány apró figyelmetlenség, de ez idáig nem érkezett büntetés. Ez korrekt, végül is a közveszélyes idiótákat kellene szankcionálni, nem a néha ötvenhattal elmélázókat. Előbbiekből akad doszt. Azt ugye már régóta tudjuk, hogy egy BMW-ben nem feltétlenül szériatartozék az irányjelző, de érezhető egy új trend is, melynek képviselői esténként beleszeretnek a reflektorukba, ha jön valaki szemben, ha nem. Az eredmény néhány másodperces teljes vakulás, ennek minden következményével. Pszichiáter mindenképpen jól jönne, meg esetleg reflexvizsgálat, mielőtt rászabadítanák a potenciális gyilkosokat az utakra. Mert a közlekedés valami miatt háborúvá változott, akár az élsport és a politika. Ha már itt tartunk (csupán egy röpke pillanatra, mert egyébként ezerrel húzok befelé, híradókat nem nézek, híreket nem hallgatok, a telefonomon az f betű mellett egy 114-es szám látható, amennyire lehet, óvom magam a gyűlölettől és a frusztráltaktól, állatokon és növényeken merengek és persze köveken) Budapest érintése adminisztrációs okokból vált szükségessé. Séta a Magyar Nemzet szerkesztőségének folyosóin. Görcsbe rándul a gyomrom.

Aztán már tényleg Törökszentmiklós, ahová is ablakokért érkezünk. Mert az internet tanúsága szerint az ottani srácok a legjobbak a műfajban, és ez a helyszínen igazolást is nyer. A telep olyan, mint ha a haza, valamint a környező baráti országok összes nyílászárója oda futna be egy idő után – és ez valószínűleg így is van. Elégedetten távozunk. Hazafelé másik útvonalat választunk, és így egy ideig a GPS-re hagyatkozunk. Nagy kár, és ezt legalábbis azóta tudhatnám, hogy egy alkalommal fényes nappal négyszer kerültem meg Hajdúsámsont, mint Svejk Tábort a ködben. Ezúttal is valami hasonló történik, egy kukoricásban már gyanút fogok, a tanyavilágban ugyan felcsillan a remény, hogy aztán egy táblánál elillanjon mintegy. Íme a felirat: „Önkormányzati út, csak saját felelősségre használható”. Hamar megértem, miért, a guglis csávó (nagy arc, nagy pénz, nulla teljesítmény) pedig jön egy lengéscsillapító-szettel és egy centírozással, Péringer úrnál, Szepezden. Aztán már ismerős táj és egy nem akármilyen fájdalomdíj a Kistücsökben, gulyás képében. Május van, hétköznap este, így szabad asztal is. Úgy alakult történelmileg, hogy először járok a helyen, nézelődöm. Otthonos elegancia, semmi túlkapás. Gulyásleves klasszik, akár édesanyámé. Nincs hülyéskedés, újraértelmezés ilyenek. Rendes adag, 1600 forint – ennyiért adják az ehetetlent is a strandon. Kétféle kenyér, de milyenek, te Jézus! Belekóstolok a szász húslevesbe is, kömény után tárkony, felhőtlen boldogság. Éppen elérjük az utolsó kompot, rajtunk kívül senki más. Füred és Almádi fényei csillognak a vízen. És a remény, hogy álhír csupán az ide tervezett híd. Mert a Balaton megerőszakolása így vagy úgy, de valahogy mindig napirenden van.

Az olaszok simán autóznak másfél órát egy jó ebédért

Csapody Balázs emblematikus éttermet vezet a Balaton déli partján; ha nyáron akarunk beülni hozzá, ajánlatos egy hónappal előre asztalt foglalni. Évtizedek óta küzd azért, hogy a Balatonon ne csak nyáron legyen élet. Komolyan veszi a regionalitást: étterme ma már ötvennél is több helyi termelőt tart el. Balatonszemesen – savanyított kacsazúzát és nagyon finom kocsonyát is tartalmazó vasárnapi ebéd mellett – beszélgettünk.

Történt viszont, hogy egyszer fellépett nálunk a Balaton zenekar. A koncert után a zenészek maradtak reggelig. Úgy emlékszem, Istent kerestük a bor mellett a pajtában, Dönci a könyvét írta, Magyar Péter közben dobolni tanította a lányunkat. Mindenen. Dobon, poharakon, ceglédi kannán csörömpöltek önfeledten. Dönci már nincs köztünk, és a napokban hosszú, heroikus küzdelem után elment a Péter is. Életem dobosa volt. Látom és hallom, ahogy lehunyt szemmel, félmeztelenül bepörgeti a Hello babyt. Fogyunk, mint a hold.

Dönci

Jó néhány éve tudok a kéziratról, mert Müller Péter Sziámi mesélt róla, meg azért is, mert amikor egy nehezen felejthető éjszakán a Balaton együttes a pajtánkban játszott, és reggelig az idő ment el, nem a fiúk, Dönci időnként félrehúzódott, és lelkesen körmölt valamit.

A Balaton egyébként a vele szoros kötelékben repülő Trabanttal együtt a magyar „popzene” legfényesebb lapjairól tekint le ránk, egyszerre hoztak spleent és színt a szürkeségbe, Lou Reed, Nico és a Velvet Underground bizonyára szívesen bandázott volna velük. Lou Reed is meghalt már, még Bowie előtt, utolsó korszakának élet- és alkotótársa, a csodálatos gesamtkunst előadó, Laurie Anderson viszont éppen hetvenesztendős idén. Mindannyiunk szerencséjére néha jelzi is a jelenlétét, a kutyás filmjének zenéje után legutóbb a legizgalmasabb kortárs vonósokkal, a Kronos Quartettel készített hanglemezt, a címe Landfall (Warner, Nonesuch Records, 2018). Ebből pedig világosan kiderül, hogy Laurie Anderson az a művész, aki akár egy időjárás-jelentésből kiindulva is képes az összefüggések felmutatására és egy jó kis katarzis kiváltására.

Lou Reedről jut még eszembe, hogy nemrég vettem egy albumot, baromi drágán. A vesztemet érezhettem, pontosabban azt, hogy ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmam, illetve lehetőségem egy ilyen gesztusra. Mert az, hogy Isten tenyerén utazom, még nem jelenti azt feltétlenül, hogy mindig van alattam háló, mással is van éppen elég baja. Felettem most éppen súlyos szürke fellegek lógnak, dörög és villámlik, a valóságban és átvitt értelemben is. Átviszem tehát az értelmemet egy fedett helyiségbe, ha meg majd elmúlik ez is, kimegyek és megnézem a paradicsomot meg a bazsalikomot. A könyv egyébként egy album, és Andy Warhol 1958 és 1987 között készített polaroid felvételeit tartalmazza. Warholt (miként engem is) lenyűgözte ez a technika, hogy exponál, és máris előbújik a kép. Aztán vagy belerajzolt, vagy nem. Jók a csendéletek is, játékokról, miegymásról, de a legizgalmasabbak a portrék. Névsorolvasás indul, a teljesség igénye nélkül. Debbie Harry, Jerry Hall, Muhammad Ali, Grace Jones, John Lennon, Liza Minnelli, Giorgio Armani, Pelé, Peter Fonda, Dennis Hopper, Jack Nicholson, Gloria Swanson, Warren Beatty, Ryan és Tatum O’Neal, Elia Kazan, David Bowie, Mick és Bianca Jagger, Marc Bolan, Peter O’Toole, Salvador Dalí és Alice Cooper, Joni Mitchell, Federico Fellini, Robert Mapplethorpe és Patti Smith, Nico, Lou Reed, Paloma Picasso, Man Ray, Udo Kier, Roberto Rossellini, Roman Polanski, Sophia Loren, Karolina monacói hercegnő, Max Ernst, Divine, Roy Lichtenstein, Truman Capote, William Burroughs és persze maga Instant Andy, a dokumentátor. És még vázlatok a Sticky Fingers és a Love You Live című korszakos Stones-albumokhoz, tévék, kutyák, virágok, banánok. Mindez maga a színtiszta pop. És most odakint felüvölt az aranysakál.

Bécsó kezében dalol a lapát

Mindent felzabál a mainstream, mint a Bayerék a Monsantót.

Magára hagyom Andyt, a Gyárost a cimboráival, megyek főzni. Zöld(cukor)borsó leves. Mindenekelőtt kipukkantok egy pirosat, aztán csirkenyak az állványzat, közben pucolás, az meditációs bázis, ahogy gurulnak a tálba a tökéletes szemek– tökéletesek, miként a ribizli vagy az agyvelő. Zsenge zöldség jön még, néhány parázskrumpli, galuska dukál bele, és spárga. Petrezselyem és menta a kertből. Aztán durr, egy keményebb villám, elsötétül minden. Gyertya érkezik. Vadulás, romantika, leves. Május van, mondom.