Egy mindenes feljegyzései (2. rész)

Mégis hogyan kellene élni? Ez ötlik fel, miközben a tányérokat rakosgatom a reggelizőben. Nézzünk egy verziót, mondjuk, ahogyan Jerry Horne, Ben Horne öccse, tehát a gyönyörű Audrey nagybátyja képzelte el ezt a mámorító, csodálatos vesszőfutást. Alaposan téved, aki szerint Jerryt el lehet intézni annyival, hogy csak a kicsapongásnak élt, ugyanis egyrészt pontosan megérezte a marihuánafogyasztás törvényessé válásának előszelét Washington államban, másrészt pedig tény, hogy egyik élharcosa volt a fű legalizálásáért küzdő mozgalomnak, méghozzá évekkel azelőtt, hogy hivatalos jogszabály engedélyezte volna 2012-ben. Legendás aktivitása kétségtelenül túllépte a gondolat- és cselekvési szabadságért folyó küzdelem kereteit vagy az élharcosi szerepkört és személyes ügyévé vált, gyakorlatilag 1969 óta folyamatosan olyan magasságokban repkedett beállva, mint egy Föld körüli pályán keringő távközlési műhold.

Jerry hatvannyolcban egyetemi hallgatóként egyedi tervezésű méretes mobilotthonával, egy szárnyak nélküli repülőgépre emlékeztető, áramvonalas Airstream lakókocsival átszelte az Államokat, hogy részt vegyen a Woodstocki Fesztiválon, ami az emberiség legihletettebb pillanatai közé tartozott. Egy pillanatra még fel is villan az eseményről forgatott Oscar-díjas dokumentumfilm képsorain, az egyik mérföldkőnek számító koncerten. A szó legszorosabb értelmében előtűnik az Airstreamből, füstbe burkolózva, egy sereg tizennyolcon inneni hippi pipivel. Emellett éveken át közeli munkatársa volt Ken Kesey-nek, a megrögzött szabadgondolkodónak, aki a hatvanas évekbeli ellenkultúra egyik vezetője és az öntudatra ébredés egyik zászlóvivője volt. Jerry a Kesey rajongóit tömörítő bandához tartozott, akik Merry Pranksters, azaz Víg Tréfacsinálók néven tettek szert jelentős ismertségre. Ennek szellemében egy alkalommal például orvosi engedélyt próbált szerezni marihuánahasználatra, azzal a céllal és indokkal, hogy kikezeljék fűfüggőségéből. Az idő és saját életkora előrehaladtával aztán kétségkívül lehiggadt valamelyest, ami persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a szervezetében olyan mennyiségben halmozódott fel a THC, ami egy elefántot is tartósítana. Legalábbis ezt olvastam este elalvás előtt a Twin Peaks – Az utolsó dosszié című könyvben a gazellaléptű Tamara Preston különleges ügynök jelentései között. Közben rájöttem, hogy ezt az egész Twin Peaks-sztorit tulajdonképpen valóságnak fogom fel az összes létező dimenziójával együtt, mint a gyerekek a meséket. Egy alternatívának, amikor éppen nagy a baj ebben a másikban. Beszippant, mint egy álombéli Rakéta porszívó, az a szép sötétzöld. El is aludtam gyorsan.

Egy mindenes feljegyzései (1. rész)

Végül egy reggelizőben helyezkedtem el. Elég könnyen ment, mert ugyan túlképzett vagyok (bármit is jelentsen ez) az állás betöltéséhez, mostanság lasszóval fogják az embereket mindenre.

Reggel a madarakkal ébredtem, a szokásos ima után, amelyben rendszerint megköszönöm az újabb napot és egészséget, valamint erőt kérek hozzá magamnak és a szeretteimnek, aztán irány a reggeliző, mert többen is bejelentkeztek telefonon. A pult ördöge és a vármegye legfürgébb baristája, az vagyok én ezen a verőfényes vasárnap délelőttön. Most még nincs akkora pörgés, mint a nyár derekától szokott az ilyen jó kis helyeken, ezért a tulajok úgy gondolták, kipróbálnak ebben a minőségemben is. Viszonylag laza volt a műszak, jutott idő azokkal is foglalkozni, akik laktózmentes langyos tejjel és egyebekkel cifrázzák a kávéjukat, allergiásak a mogyoróra, húst nem esznek, viszont tojást igen. Kedves népek voltak mind egy szálig, tetszett nekik a dolog, fényképeztek a telefonjaikkal és komoly borravalókat kaptam. Ment szépen a kecskesajtos-bazsalikomos és a házi füstölt sonkás rántotta, imádták a bodzából, mentából és lila akác virágából készült szörpöket – és naná hogy beájultak, amikor az orruk előtt téptem le az adagjukhoz a bazsalikomot és a snidlinget, miszerint metélőhagyma. Aztán elmosogattunk, kitakarítottuk a pultot és megjött a menetrend szerinti felhőszakadás.

Ez megy itt már egy hónapja, tisztára, mint Kambodzsában, harmincöt fok árnyékban és párában, aztán meg lezúdul. Nem hiszem, hogy ez normális lenne, inkább nyakig ülünk már a globális éghajlatváltozás elnevezésű szarságban. Ami egyesek szerint nincs is, holott mégis van. Olyan ez mint a gomba, se nem állat, se nem növény, aztán mégis van. Vagy az idő. Akad, aki szerint nincs, mások szerint még gyorsul is, tehát biztosan van. Magam inkább – ahogy öregszem – úgy érzem, hogy gyorsul, mint a fene.

A villanyvezetéket eszik a kecskék

A környéken, ahol élek, ha elhúznak a turisták, kiürülnek az utcák. Nem sétál azokon sem szakács, sem asztalos, sem programozó a kellő létszámban. Kecskét viszont egyre sűrűbben látni, és ez jó.

Mosogatás után éppen ezen tököltem, meg a halálon magán és hogy erre a kis földi időre igazán megérné mindenkinek kedvesnek lenni, ez pedig Január Hercegről jutott eszembe némi kerülővel, amikor jött a hír, hogy meghalt Anthony Bourdain. Öngyilkos lett hatvanegy évesen. El is szomorodtam rendesen. Nem az öngyilkosságon, amit az egzisztencialisták a szabadság végső és legnagyobb manifesztációjának gondolnak, a szamurájok meg bizonyos esetekben becsületbeli ügynek. Az egyrészt mindenkinek a legbelsőbb magánügye, amit majd ledumál Istennel, másrészt sose tudhatjuk ugye, hogy mi áll mögötte, a ráktól a depresszión át egy nőig bármi lehetséges, harmadrészt meg ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Végtelenül önző szomorúságom oka inkább az, hogy ez az ember többé már nincs köztünk, így aztán nem forgat több sorozatot, nem ír több könyvet, tehát kiszúrt velem rendesen. Valaki azt mondta róla, ő a valaha élt legjobb fehér ember. Könnyen lehet. Az is bizonyosnak tűnik, hogy maga volt a Warhol utáni legnagyobb pop, a totális rock and roll állat, a gáztűzhely Lou Reedje, messze túl a konyhán, de mégis benne a közepében. Az ikonom volt, a legnagyobb séf persze, a legjobb tévés arc, de különösen mint jelenség vitt mindent. Két képet nézegetek róla, az egyiken milyen feje van már, te jó ég, zakót visel egy pólón, maga a megtestesült elegancia és kultúra. Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell. A másikon azt láthatjuk, miként kell az Amerikai Egyesült Államok elnökével (nem ezzel a mostanival, az előzővel) valahol Vietnámban, egy lepukkant csehóban üvegből sört inni. Imádta az ilyen helyeket, literszám itta a kávét és szüntelenül füstölt, mint egy gyárkémény. Egy darabig úgy volt, hogy a lányát Beirutnak nevezi el mivel két órával azután fogant, hogy hazaért a háborús Libanonból. Nyilván a bulgurokat nézegette, miközben odapörkölt a Hezbollah. Ezt mondta egyszer: „A tested nem templom, hanem egy vidámpark. Ülj fel mindenre, és élvezd ki!” Na tessék, íme korunk Pál apostola, valamint Jerry Horne egyszerre. Azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha valamelyik nap főzök egyet az emlékére. Mondjuk egy coq au vin-t, annyi különbséggel, hogy csirke helyett valóban kakast használok, sajátot, a Jaggert, de ezt bizonyára élénken helyeselné. De természetesen az ő útmutatásai alapján, a következők figyelembe vételével: ráérsz, nem kell kapkodnod. Egyszerre csak egy dolgot készíts elő, és lassan építsd fel a mise en place-t, magyarul minden szükséges hozzávalót szedj ráncba. Hallgass közben egy kis zenét. Úgyis fel kell bontanod egy üveg vörösbort, hát tölts magadnak néha egy-egy pohárkával. Csak tegyél rendet magad körül menet közben, nehogy a konyhád úgy fessen, mint egy katasztrófa sújtotta terület, amikor az aktuális főzésre kerül a sor. Kis szerencsével egyfajta zen állapotra emlékeztető, kellemes nyugodtság fog eltölteni.

Mi az, hogy mégis hogyan kellene élni? Hát így. Harmóniában, viccesen és rendben. Hamvas is megmondta, mielőtt nekifogsz az írásnak, tégy rendet az asztalodon. A rend nem azt jelenti, hogy hülyeségeket követelsz meg másoktól és – mivel hatalmat adott neked a Jóisten, de észt már csak szűkmarkúan szórt utánad, még – rendeleteket is barkácsolsz hozzá, mint nálunk oly sokszor, oly sok helyen. Egy Barcelona melletti faluban az történt tavaly nyáron, hogy kiszállt a rendőrség és arra utasítottak két nőt, vegyék fel a bikinifelsőjüket, de tüstént. A szabad szellemű helyiek erre annyira begurultak, hogy népszavazást kezdeményeztek a fürdőzés feltételeiről. Ne gondoljuk, hogy a férfi dalárda tagjai döntötték el a dolgot, csak tizenhat éven felüli nők voksolhattak. A résztvevők hatvanegy százalékának köszönhetően immár újra el lehet dobni a textil felét. Úgyhogy én most helyrerántom a placcot, és leugrom a közeli tóhoz csobbanni, mielőtt beköszön megint a vihar. Hogy az mikor lehetett, hogy Magyarországon egyszer csak hirtelen megszűnt a monokini divatja és hogy miért, már nem emlékszem. (folyt köv.)