Még minden csupa zöld. Kicsinykét sárgul, vöröslik, halkan peregnek barnuló levelek, a harsogó, korbácsos domina már vesztésre áll a csontig hatoló melankóliával szemben, de azért mégis. Van valami megmagyarázhatatlanul megkapó ebben a harcban, ahogy az utóvédek sorban elesnek, de azért bőkezűen szórják utolsó ajándékaikat, na jó, kincseiket. Huszonöt fok is megvan a napsütötte teraszon, forró a hátam. Az ég makulátlan kék, repülők rajzolnak bele, mint megannyi gyerekangyal. Holott október hatodika is elmúlt már, 1849-ben a szerb Damjanichnak – ki teljesen kikészítette a bresciai hóhért és egyben hiénát – a feleségéhez magyarul írt káprázatos búcsúlevelén ilyenkorra már rég megszáradt a tinta. Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. / Mert minden körbe ér. Ezt Weöres Sándor írta.
A száz éve született Ingmar Bergman meg azt, a Laterna Magicában, hogy „ahol nincs te, ott nincs én sem”. Hát akkor most nem vagyok. Direkt kezdtem háttal a mondatot, bár egy sváb mondás szerint a hátnak hasa is van. A világ egyik legjobb folyóiratában, a Filmvilágban, annak is az októberi számában pedig ezt írja Murai András Érintésre vágyva című, remek Bergman-cikkében: „Első szerzői filmjétől, az 1948-as Börtöntől utolsó rendezéséig, a 2003-as Sarabandig újra és újra nekiveselkedett, hogy megküzdjön az általa sokat emlegetett démonjaival: a szeretetképtelenséggel, a magánnyal, a szorongással, az önzéssel, a halálfélelemmel, a kiszolgáltatottság érzésével…”
A bizonyosságkeresés csődje - száz éve született Ingmar Bergman - Magyar Hang
A huszadik század egyik legjelentősebb rendezője volt, jelentős szerepet játszott abban, hogy a film a hetedik művészeti ággá válhasson.
De bárhonnan is közelítjük életművét, bármely szakaszába lépünk be a Bergman-univerzumba, azt látjuk, lényegében mindig ugyanaz a probléma foglalkoztatta: miért nem tud két ember valóban közel kerülni egymáshoz. Miért nem tudják jól szeretni egymást, és gyűlöletük során milyen rafinált módokon okoznak a másiknak szenvedést. Ilyeneket olvasok munkaszünetekben. Aztán persze, mert ha az ember nagyon belekeveri magát valamibe, mindig ez megy, hogy jönnek sorra a véletlennek (nincsenek) mondható kapcsolódások sorra, minden, de minden ugyanarról az egyről szól a banális táncdaloktól a filmművészet csúcsaiig. Egy éjjel, amikor csak lennék úgy magamban, de persze duruzsol a háttérben a tévé, belefutok Bergman Szenvedély című filmjébe. Aztán már benne is vagyok a sűrűjében, nem ereszt. Hogy amikor legutóbb láttam – ami jó régen volt, az ifjúság édes és egyben dalos madara még éppen a tojáshéjjal vesződött –, mit fogtam fel belőle, arra már nem emlékszem.
Valószínűleg ugyanannyit, mint ugyanakkor a Jelenetek egy házasságból című alkotásából. Hogy az Erland Josephson valószínűleg hülye, rugdossa itt nekem a világ egyik legjobb nőjét, a Liv Ullmannt a rohadt nagy házukban, és egy irgalmatlan Volvóban nyafog, a nagy kockában, az volt akkor a menő. Most viszont mindent, és ököllel ver. Értem Max von Sydow részeg őrjöngését, Liv Ullmann és Bibi Andersson szuperközeli arcának minden rezdülését, az izoláltságot, a pszichikai és fizikai erőszakot, a kétségbeesést, a vért és a könnyeket, a vágyat. Értem, mert ugyan nagy franc volt a mester, öt feleséggel, élettársakkal, szeretőkkel és kilenc gyerekkel, ugyanakkor nála őszintébb, nyíltabb, kitárulkozóbb rendezőt nem hordott a hátán a Föld. Látom színről színre, ahogy azt mantrázza folyamatosan, hogy: „itt vagyok, ilyen vagyok a démonaimmal együtt, segítség, valaki vegyen fel”.
„Bergmannak nem tudtál hazudni" - Magyar Hang
A legendás rendezőről kérdeztük egykori, magyar származású munkatársát, aki már A hetedik pecséten együtt dolgozott vele.
És ezen a ponton be kellett látnom, hogy el kell engednem Bovarynét, pedig ő is én vagyok, és személyiségeim színpompás skálája tovább duzzadt, már amennyiben egy skála képes a duzzadásra, és Bergman is én vagyok. El is húztam néhány napra az erdőszélre, ahol se ember, se tévé, csak az állatok motozásával néha megszakított csend. A kísérlet duplán sikerült, először is jól megfáztam a hidegben (Woody Allen-i effekt arra az esetre, ha túl komolyan venném magam), ugyanakkor tagadhatatlanul eljutottam a „megvilágosodásnak” abba a primer szakaszába, hogy talán valamivel könnyebb lesz ezentúl Földanyunak cipelnie engem az átalvetőjében. A kereszténység bizonyos „kötelezettségei” is eszembe jutottak közben, óhatatlanul, miközben fejemben-fülemben zen-zene, ha csak a távolból is szűrődve, mint a nagybőgő hangja messzi táncházból, hóviharban.
Szóval hogy a retorikán túl kereszténynek gondolja-e magát, aki szenvtelenül átnéz és átlép kilakoltatotton, hajléktalanon, fázón és éhezőn, menekülőn és hazudva útszélén hagyotton, noha a kezében mindaz, amivel gyógyíthatna. És a köpenyt nem teríti rá, csak a libát zabálná, mert annak is ideje lészen mindjárt. És a világ még ezer sebből vérzik, akár a szívem a kövön, dobog még, aztán megeszik a kutyák, melegen.
Egy mindenes feljegyzései (18. rész) - Magyar Hang
Nem véletlen a sok adunk. A főzés adás. Szeretet. Különben egye meg a fene.
Az ember legjobb barátja a talicska. Tolom tehát. A főnök, akinek a vendégházában dekkolok, elhúzott télire a nagyvárosba, a kert meg szanaszét, bútorok, ezer tárgy, gaz, ilyenek, a fű is megnőtt rendesen, amíg én Miskolcon éltem az életem, mint egy Anna Karina (nem, nem Karenina), volt tehát mivel szórakozni az elmúlt napokban. Aztán szóltam a Bécsónak, kinek kezében dalol a lapát, hogy lenne itt vagy hat erdei köbméter jó kis akác, vágjuk fel, és hordjuk be a kamrába, mert közelít a tél. Felmorrant hát a láncfűrész és mi, az indusztriális zene pápája és Paganinije nekiláttunk a végtelennek tűnőnek. Aztán vége lett.
Most benzinszagom van, meg kockás flanelingem, ilyen egy lokális macsó. Minden elmúlik egyszer, a kérdés az, hogy mit csináljunk addig.
Bécsó kezében dalol a lapát - Magyar Hang
Mindent felzabál a mainstream, mint a Bayerék a Monsantót.
Mondjuk, filmeket nézni esténként, az jó. Amíg volt állandó munkám, ipari mennyiségű DVD-t szedtem össze, de megnézni persze nem volt időm egyiket sem, itt állnak kazalban, benne a nejlonban, amit általában csak konyhakéssel lehet megbontani; mert én ettem, amit a tévé adott, aztán belealudtam, aztán felébredtem, aztán járkáltam, és így, sokáig. Most meg, hogy időm az végül is lenne, hát nem beszart itt ez a lejátszó, és éppen nem állok úgy, hogy vegyek egy másikat, de majd egyszer, talán. Szerencse, hogy már két macskám van, lesz kikkel dumálni.
Mert a falu, ahol lélegzem, olyan, mint a halálsor. A fiatalok kitántorogtak, az öregek meghaltak, a nyaralók hazamentek, az iskola, az óvoda és a posta után bezárt a kocsma tavaszig, a bolt-trafik kombó ki tudja, meddig. A tulajdonos árulja, és menne a boldog Ausztriába villámkarriert csinálni.
Miközben a propaganda sikerekről, hosszú szezonról, pompás programokról beszél, itt ördögszekér helyett szemetet fúj össze a szél. Hogy aztán nyárra fesztiválország fesztiváltava ismét összekapja magát, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek, a cselédek meg még cselédebbek.
Persze azért nem rossz díszlet ez, benne az indián nyárban derékig, szenvedélyesen szemlélem az őszt, már amennyiben ez a kettő, a szenvedély és a szemlélődés nem zárja ki egymást. Most tanulom szeretni. Hogy majd ne csupán az elmúlást, az egyre rövidülő nappalokat és a hosszú sötét éjszakákat lássam benne, hogy bele tudjak markolni minden egyes pillanatba, hogy fel tudjam kapni, mint egy gyereket, és táncoljak vele, hogy a lába sem érné a földet. Tangót persze, mi mást, a rock and roll a nyáré.
Egy mindenes feljegyzései (15. rész) - Magyar Hang
Darázsolás, ez megy most. Felütik a piát vagy a cuccost rovarirtóval, azt szevasz.
Addig is, míg beérek, mint egy füge a márciusban elfagyott fáról, és szintet ugrok, harcba szállok a mezei (kerti) poloskákkal. Mert ne szépítsük, invázió van, a minap kimásztam az egyik ablakba, hogy megnyirbáljam az elkanászodott trombitavirágot, és egyszer csak előkerültek valahonnan, és csak jöttek és jöttek. Én ugyan még a nagyobb pókokat is sértetlenül kiviszem a házból, a betévedt szitakötőkről és egyebekről nem is beszélve, de itt lépni kell. Hozzájuk érni nem érdemes, ugyanis büdösek, mint a dög, viszont valahol azt olvastam, hogy fenyőágat kell néhány napig illóolajban áztatni, aztán kitenni ide-oda a házban, mert azt gyűlölik. Akkor legyen így.
Addig is, míg ázik az a sok fenyőgally (nagy a ház, na), learatom itt ezt a rengeteg bazsalikomot, és rámegyek a pestóra. Napokig elvagyok az olyan tésztán, amihez nincs más, csak olívaolaj, fokhagyma és pesto. Esetleg egy kis parmezán, frissen reszelve. Na ez az, ezt fogom még tenni, főzni. És várni. Aztán majd meglátjuk.
A sorozat többi részét itt olvashatja. Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 22. számában jelent meg, 2018. október 12-én. Keresse a lapot csütörtökig az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
