Egy mindenes feljegyzései (24. rész)

Egy mindenes feljegyzései (24. rész)

Hamvas Béla (Szathmáry István Pál rajza)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

És akkor a Fagyis úr telefonált, hogy az autó előállt. Váratlan és egyben döntő pillanat volt. Már éppen arra gondoltam, hogy ennek a napnak mindjárt vége, és feldobom magam egy jó kis Lars von Trier-filmmel, amikor a kabócák hangos ciripelése jelezte a készülékből, hogy ugyan Dalmácia megölelése még mindig várat magára, ám valaki hív.

Azt ugyan tudtam, hogy ötven éve ezen (tehát azon) a napon halt meg Hamvas Béla, a világ legjobb kertésze és raktárosa, ám a Fagyis úr felbukkanása a tájban az év ezen szakaszában kissé váratlanul ért, hát még amit mondott. Hogy a szomszéd faluban, egy kocsmában (hol máshol) valaki éppen felolvassa Hamvas legnépszerűbb művét, A bor filozófiáját, és hogy indulni kéne.

Az italboltban a halat kihagyva azonnal jóféle vörösborral nyitottunk (az előadás alatt a kiszolgálás nem szünetelt), és fegyelmezetten hallgattuk, amint a tulajdonos úr kétségkívül lenyűgöző orgánumával értőn tolmácsolja a művet. Egy darabig. Aztán bele-beleszóltunk, hangosan nevettünk, párbeszédekbe bonyolódtunk a felolvasóval, idézgettünk, a világ egyik legostobább törvényére (kocsma ez, nem szülészet) fittyet hányva és a szerző géniuszának megfelelve rágyújtottunk (itt közfelkiáltással zártkörű rendezvénnyé alakultunk), albán dohányt követeltünk, és boldogok voltunk. Pop, haverok, satöbbi.

Egy mindenes feljegyzései (23. rész) | Magyar Hang

Mi a vér van itt, a Balaton tó környékén? Halál, az van. Ember nem jár a környéken. Zombifalvak. Se kocsma, se bolt, se trafik. Semmi. Nulla.

 

Míg odakint vártam a többiekre, lefeküdtem a pick up mellé az egyáltalán nem hideg novemberi fűre, bámultam a csillagokat és arra gondoltam, hogy ez az este nem lesz elfelejtve, Hamvas imádott volna minket. És hogy az élet állandóan változik, sosem tudhatjuk, mi jön a következő pillanatban, és onnantól kezdve már nem az van, ami addig volt. Meg hogy van az úgy néha, hogy minden összeáll, Bela Hamvas Superstar. Nem tudom, hogy a Hamvas-életmű minden sorát ismerhetjük-e már nyomtatásban, vagy lesz még majd, amit ezért-azért sokáig nem, de aztán majd igen, kegyeleti okok, ilyenek néha a magyarázatok, amelyeket el is kell fogadnunk, vagy éppen lapult a kézirat, mert némelyik kézirat ilyen lapulós fajta.

Magam például sokáig abban a tudatban éltem, hogy Jack Kerouac és William Borroughs minden sorát olvastam már, némelyiket többször is. Erre tessék, kiderül, hogy van egy kisregény, nevezzük annak, ami ráadásul együtt írtak, és ha ez nem lenne elég, hát 1944–45 telén, tavaszán. Amikor még sehol az Úton, sehol a Meztelen ebéd, sehol semmi, még narkó se nagyon, csak nagy piálások és dumák a haverokkal a háború alatti New Yorkban.

Most jelent meg magyarul, a címe És megfőttek a vízilovak. Kerouac visszaemlékezése szerint azért ez, mert amikor éppen egy bárban tartózkodtak, a rádió bemondta, hogy tűz ütött ki egy londoni cirkuszban, és a vízilovak megfőttek a tartályukban, Borroughs úgy emlékezett húsz évvel később, hogy éppen a könyvet írták, amikor szembesültek a hírrel, ám az kétségtelen, abban gyorsan egyetértésre jutottak, hogy ez legyen a cím, holott semmi köze semmihez. Megint mások úgy vélik, hogy egyszer történt ilyesmi, az is Amerikában, ám csak egy víziló halt meg, az is törpe volt, de ez is mindegy.

Egy mindenes feljegyzései (22. rész) | Magyar Hang

Hét közben hatkor kelek, felülök a buszra, aztán egy másikra, megyek a szakácsiskolába. Néha örülök neki, néha meg nem annyira.

 

Tény viszont, hogy eddig elnéztük a beatnemzedék születési anyakönyvi kivonatában a dátumot. Mert a Vízilovak, ez a kis koraérett gyermek nagyon beat, lüktet benne a ritmus, mint igénybe vett halántékon az ér, van benne dokumentarizmus, fikció, újságírás és irodalom, tények és gonzó, most meg olyan, mint egy japán katona, aki évtizedekkel a háború vége után előbújik a padlódeszka alól (a szerzők rövid tanácskozás után ott helyezték el a kéziratot), szikár és nincs rajta por. És társul hozzá némi legenda is, rebesgetés, hogy valahol van egy ilyen, vagy mégse. Amerikában tíz évvel ezelőtt jelent meg, az egyik érintett szereplő halála után.

Mert a történet a következő. Adott egy elég bonyolult kapcsolatrendszer. Egy szép, tehetséges, szexuális identitását illetően felettébb bizonytalan fiatalember egy veszekedés során megöli középkorú és belé őrülten szerelmes mentorát, majd némi nehezékkel ellátva a Hudson folyóba dobja. Hogy tovább bonyolítsuk, a szereplőket jól ismeri a beat költők társasága, beleértve az írókat is, Kerouacot le is csukják egy időre, mint lehetséges tanút, mert nem tudja kifizetni az óvadékot. Az ügy mindenkit érzékenyen érint, a sajtó rárepül, a gyilkos börtönbe kerül, Kerouac kiszabadul és sok más íróhoz hasonlóan elhatározza, hogy megírják a sztorit Borroughszal. Úgy, hogy váltogatják egymás között a fejezeteket, és a környezetükben az álnevek ellenére mindenki azonnal ráismer az érintettekre.

Többek között a kiszabaduló tettes is, aki aztán megnősül, szép újságírói karriert fut be és arra buzdítja a szerzőpárost, hogy mindezt akceptálják. Így aztán a mű a főhős haláláig marad is egy dobozban, a padló alatt. Azt a kérdést persze fel lehetne tenni, hogy a Vízilovak csupán az Úton és a többi mérföldkő ismeretében váltott ki belőlem ekkora izgalmat, vagy hogy nem csupán, de ezt most nem teszem fel.

Egy mindenes feljegyzései (14. rész) | Magyar Hang

Belegondolni is borzalmas, mivel etethetik a gyárakban azokat a nyomorultakat, akik néhány hét alatt akkora melleket növesztenek, mint Anita Ekberg.

 

A világ nélkülem is tele van feltett kérdésekkel, amelyekre persze nincs válasz. A bizonytalanság az a bizonyosság, ami egyben tartja még a Földet. Képzeljük el például, hogy mi történne, ha holnap kiderülne, hogy mostantól mindannyian örökké fogunk élni. Az elődeinknek pechjük vagy éppen szerencséjük volt, mentek a levesbe, de ezentúl meg így lesz és passz, fel lett találva. Na jó, de akkor hogyan tovább, ez lenne a kérdés, amire nincs válasz.

David Bowie mindenesetre azt mondta egy 2003-as interjúban, rettenetesen szeretne örökké élni, de legalább még negyven, ötven évig. Ez ugyan nem adatott meg neki, bizonyos értelemben meg igen, de abban az egyben már a halála napján biztosan lehettünk, hogy hamarosan egymást érik majd az újra kiadott albumok, sorlemezek és koncertfelvételek, és ennek mi örülünk majd. Bowie esetében különösen kár lenne álszenteskedni, amellett, hogy a popkultúra egyik legnagyobb művésze volt, kevesen tudták olyan ügyesen kezelni a showbusinesst, mint ő.

A legújabb pompás koncertkiadvány címe Bowie Glastonbury 2000, ezt hallgatom most, főzés közben, ami jelen állapotomban jóval kényelmesebb, mint ha a helyszínen tenném a hétszázadik sorban, kétszázezer ember között. Együtt énekelni így is tudok, „Rebel rebel”, hopp, egy kis fokhagyma, „Rebel rebel”, megy ez. Akkoriban meg az ment, hogy miután bejelentették, hogy Iman várandós, Bowie szülési felkészítő tanfolyamra járt, de azért néha ellógott, például a Somerset grófságbeli Glastonburybe, ahol nyaranta menetrendszerűen megtartják a világ legmenőbb rockzenei fesztiválját. Mivel nem ez volt az első fellépése ebben a darálóban, rutinos rókaként (nem tudom, van-e ilyen állat, vagy csak focista) biztosra ment, és bár az előző években olyan lemezekkel rukkolt elő, mint az Earthling, az Outside, vagy a még meleg Hours, a kétórás programot a legnagyobb slágereiből állította össze. Természetesen igaza lett.

Egy mindenes feljegyzései (19. rész) | Magyar Hang

A falu, ahol lélegzem, olyan, mint a halálsor. A fiatalok kitántorogtak, az öregek meghaltak, a nyaralók hazamentek.

 

Amikor a késve érkezők meghallották, hogy belevág a Wild is the windbe, egyszerűen eljátszották az R. E. M. Everybody hurts című dalához forgatott klip néhány szerepét és úgy, ahogy voltak, az út közepén hagyták az autóikat, nehogy már lecsússzanak a China girlről. A „nem saját” közönség a tenyeréből evett. És persze nem ő lett volna, ha nem tesz rá még két lapáttal. Olyan frizurával jelent meg, ami ötven fölött rajta kívül már csak Robert Plantnek állt jól, valamint olyan eszement szalonkabátban, ami még neki sem. A ruhadarab jól látható a borítón, viszont leírhatatlan. Igen ám, itt a Ziggy-korszak újrafogalmazásáról volt szó, csak éppen a huszonegyedik század küszöbén, ahol már megint Bowie állt a tornasor elején. Naná, hogy egy hónappal később az egyik legmegmondóbb magazin, a GQ az év legmeggyőzőbb stílusú férfi ja titulussal díjazta. A cd egyébként dupla, megyek, cserélek.

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!