Harminchárom nevem volt. Meg fogam is, egykor. A plusz egy néha elgondolkodtatott. Mostanság egyre kevesebbet gondolkodom. Inkább az alvásra hajtok. Néha mindent megtennék érte. Például amikor ilyen furcsa a hold. Akkor elég mélyre merülök. Aztán megpróbálom összedrótozni magam. Ez is egyre nehezebben megy. Lassabban. Kivágtunk a Bécsóval – kinek kezében dalol a lapát is – egy cseresznyefát. Illetve hát a cseresznyefát. Sírt a láncos. Ez volt az első fa, amit ültettem, huszonöt éve. Érzelmi kötődés meg minden.
Most megbízást teljesítettünk, és persze teljesen kiszáradt, de akkor is. Az ember ilyenkor eltököl. Hogy elültet, felnevel, eltemet. Az évek meg repdesnek, mint szobába tévedt madár, neki az üvegnek. Birkózom velük, mint Monteverdi egy dallammal. Kifelé menni nem jó, egyre kevesebb az inspiráció. Néha jobb felvenni egy sapkát, mint begyújtani. Amúgy is belülről fázom. Mindegy. Olvad a hó. Vicces, ahogy a vakondtúrások tetején mégis megmarad. Mint megannyi sapka. Ha van rajtunk, ha nincs, visszük a balhét, ugye. André Gide egyszer ezt találta mondani egy szép pillanatában: „A regényíró nem kívánná az oroszlánt legelészni látni. Tisztában van azzal, hogy egyazon isten teremté a farkast és a bárányt, s hogy aztán ez az isten el is mosolyodott, látván, hogy jó.”
Bécsó kezében dalol a lapát | Magyar Hang
Mindent felzabál a mainstream, mint a Bayerék a Monsantót.
Ez valami miatt arról jutott eszembe, hogy a minap megnéztem a Tótumfaktum című filmet. Charles Bukowski könyve nyomán készült. Barátom, B. szerint Bukowskit nagy dózisban olvasni kimondottan egészségtelen, na persze ő másban utazik. Mivel minden rakódik és csak rakódik, ha egyszer elindul valami, ha akarod, ha nem, így aztán csöngetett is a futár, és bár két darab autókilincset vártam, tekintve, hogy elég bonyolult kiszállni a romból, ám könyv érkezett. Naná, hogy a Tótumfaktum. Egyébként ezek a GLS-es fejek nagy fazonok. Bitang egy road movie lehet az életük, és közben kedvesek, udvariasak és még konstruktívak is. Elég gyakran eszembe jutnak, mert amikor el kellett gondolkodnom (tehát mégis), hogy holnaptól mi a f… ból lesz villanyszámla, először az ugrott be, hogy postás leszek, nem szakács.
Na de lássuk a korpuszt, rámegyek a fülszövegre: „az amerikai nyomor koszorús költője, Charles Bukowski”. A Tótumfaktum a második regénye, az első, ha jól emlékszem, de ez egyáltalán nem biztos, a Posta volt. A negyvenes években játszódik, a szerző alteregója, Henry Chinaski egyik nagyvárosból a másikba zötyög, újabb és újabb alantas munkákat vállal, újabb és újabb alantas nőkkel ismerkedik meg, és közben természetesen folyamatosan iszik. Ebből önmagában még nem lesz irodalom, ahhoz kell a varázslat. Ilyen felütés, mondjuk: „Esett, amikor hajnali öt órakor megérkeztem New Orleansba. Egy darabig üldögéltem a buszmegállóban, de nagyon fárasztottak az emberek, úgyhogy megfogtam a bőröndömet, kimentem az esőre, és elindultam. Nem tudtam, hol találok kiadó szobát, merre van a szegénynegyed.” Tudja a fene, mitől ily közeli mindez. Mi van, csóró fehér srác?
Egy mindenes feljegyzései (32. rész) | Magyar Hang
A pultos hölgy kérés nélkül kitesz egy pohár bort a pultra. Holott egyszer jártam ott, és nem alkottam semmi emlékezeteset. Ez Budapesten utoljára a múlt században fordult elő velem.
A magyar kultúra napja. Ez is van. József Attila, Cseh Tamás. Meghasadva. Állok a piacon. Nem vagyok valami jól. A Csilla tartja bennem a lelket. Világ Automata Büfé lettem. A főzés persze jó. Kéz alá dolgozni is. Perzsák jönnek, irániak, vagy mi. Nem hiszem, hogy Yannick Masson és Jean-Luc Danjou A főzés tudománya című munkája óta kiadtak volna jobb szakácskönyvet magyarul, mint Samin Nosrattól a Só, zsír, sav, hőt. Wossala Rozina, aki mégiscsak sütött már a kertemben, majd néhány feledhetetlen mondattal távozott, a következőket írja a műről: „Számomra az egyetlen ember, aki megfejtette a gasztronómiai mátrixot, Samin Nosrat. Egy igazi, sallangmentes gasztrozseni. Ha egyetlenegy gasztrosorozatot nézel a Netflixen, legyen ez. Ha egyetlen szakácskönyved van otthon, legyen ez, és ígérem, megtanulsz főzni.”
Hozzáfűzök. Általában megyünk neki a recepteknek. Aztán jön az egyéniségünk, amennyiben nincs még agyonverve. De ez itt szinte szépirodalom, technológiával vegyítve, és csodás ábrákkal. Túl a szétesett majonéz megmentésén. Anya konyhájától az új generációig. Mert minden szakács szem a láncban. Ez a séf pedig nem aprózta el. Tizennégy évig dolgozott a könyvön. Hogy boldog legyen még a bab is. És a világ savai. Köztük a savanyúságok. Amikre most kéne rázúdulnom. Mert lenne talán jobb. Az indiai achartól (olajban eltett, sós, fűszeres, savanyított zöldségek vagy gyümölcsök) az iráni torshiig (erősen savanyított, fűszeres vegyes zöldségek) a koreai kimcsitől a japán cukemonóig (jégcsapretekből, japán kajsziból, uborkából és kínai kelből készül) a német Sauerkrautig és édesanyám savkápjáig. Amúgy is rá vagyok kattanva a keleti konyhára, tehát ez jó.
Egy mindenes feljegyzései (31. rész) | Magyar Hang
A falu, ahol lélegzem, olyan, mint a halálsor. A fiatalok kitántorogtak, az öregek meghaltak, a nyaralók hazamentek.
A csönded vagyok, az is jó. Géza, Tamás, szép ének. A másik iráni is jó, holott a cím sokkal bombasztikusabb. Az ezeregyéjszaka ízei. Ki ne érezné ki ebből a fülledést, a csodálatos romlás virágainak és minden egyébnek az illatát! Fahéj, szegfűszeg, gránátalma, füge. Vagy legalább valami. Cultot hallgatok közben. Meg The Sisters of Mercyt. Azt írja Sabrina Ghayour, hogy hatéves korában kezdett el főzni, perzsa ételeket. Ám mivel olyan családban nőtt fel, amelyre a török, az arab, az örmény és az afgán kultúra is hatott, a repertoárja idővel kibővült ezekkel az ízekkel is. Semmi rendetlenség, semmi hűhó. Kaja.
Moziban is voltam. Bár ne tettem volna. Mindenki tudja, ez a címe. Penélope Cruz (jaj, istenem) és Javier Bardem, akinek oldalról fényképezve még orra sincs, ámde az egyik legsármosabb férfi a vásznon Humphrey Bogart óta. Na és most itt rúgnám valagba a komplett marketingosztályt a behívós hazudozás miatt. Mert ez a film se nem misztikus, se nem thriller, csak éppen az emberrablós zsáner legjobbika, tele rettenetes emberi kapcsolatokkal, az összes Miss Spanyolországgal az elmúlt legalább negyven évből, és remek férfiakkal. Szép mozi. Az első félóra a lagzival a Szarvasvadászt idézi. Hódolat Katalóniának és Argentínának. Messi forever.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/4. számában jelent meg, 2019. január 25-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
