Mindkettőnk számára némiképp váratlanul a füléhez értem a számmal. Annak az angyalnak. Nem volt szándékos, ám nem is bántam. Szép füle volt. Fülecske. Abba suttogtam bele.
– Most segíts, kicsi csillagjáró. Hagyd meg nekem az illúziót, hogy én vezetlek, most egy darabig, de legalábbis hajnalig, ami majd velem hasad tovább, mint holmi vásznak, ha késsel ront nekik valaki. De tudod, hogy te vagy a főnök, bár most azért kissé izzad a tenyered. De ezt is szeretem. Egyszer azt mondtam neked (az egyik mentésednél volt ez, tökéletesen kivitelezett becsúszó szerelés, a döntő pillanatban, a laszti a taccsvonalon túlra került, fűcsomók repkedtek), hogy még azt is szeretem benned, amit te talán nem, mire te ezen elgondolkodtál (azt mondtad), hogy van-e ilyen egyáltalán, ó, mi Istenünk, csak egyszer ebben az életben lennék ennyire magabiztos, ragyogó és sugárzó, na de jó, egy angyaltól ezt el is várjuk, összpontosítsunk inkább most erre a táncra, erre a lassúzásra a hóban, a felejthetetlenre ebben a földi jóban, mert arra most gondolni sem merek, hogy még néhány óra, és lesz szárnyaknak csattogtatása (próbarepülés vagy inkább csak repkedés), és beülsz abba a nyomorult taxiba, ahonnan persze még visszanézel néhányszor, és integetsz is kicsit biztatóan, hogy növeld a bajt, én meg majd sírok befelé, mert „akik nem sírnak rendesen” (TK), azokat megnyúzzák, elevenen, vagy nem. Szóval mondom, miközben könnyedén tartalak, mert olyan könnyű vagy, és mégis oly nehéz.
Egy mindenes feljegyzései (35. rész) | Magyar Hang
A nőnek a hangja is szép. Alt, és még rá is tesz egy lapáttal, búgatja rendesen, mint árva gerle a dúcban, a halál már eléggé készen van.
– Mondd, kedves. (Simul itt kicsit, közelebb.)
– Arra gondoltam, hogy írnék egy forgatókönyvet. Olyan filmeset, tudod. Mert jó ez a working class hero persze, vagány, meg még az önostor, de hamarosan kellene egy kis pénz, amivel kihúzom egy évig, mondjuk, és aztán meglátjuk, ha látok még. Meg hát lenne még lenyomat, az sem rossz. Ez úgy nézne ki, hogy van egy pasas, aki elveszíti a munkáját, illetve inkább a munkahelyét ugye, mert munka az lenne bőven, csak éppen nem lehet belőle megélni. Én, mondjuk, azt választottam, hogy szakács leszek, de akadnak alternatívák. OKJ-s képzésen például lehetsz pénzváltó is. Killing an arab, írta Albert Camus majdnem, hehe, de aztán plusz még a Cure zenekar. Na de. Az én hősöm a holtig tartó tanulás őszinte híveként beiratkozik a tanfolyamra. Aztán elhelyezkedik a munka világában, természetesen pénzváltóként. Majd egy verőfényes, nyári napon lelép a bevétellel. Elköt egy autót, és hamarosan Bosznia-Hercegovinában éri a hajnal. A hegyek között felvesz egy stoppost, egy gyönyörű, néma nőt. Együtt csavarognak tovább, letelepednek egy isten háta mögötti helyen, gyerekük születik, még boldogok is talán. Aztán egy napon érkezik egy visszautasíthatatlan ajánlat az albán maffiától. Drogot kellene átvinni Magyarországra. Az utolsó út hazafelé. Ennyi. Szép?
– Szép. – Kicsit beletúr a hajamba ezen a ponton. – Segítek. És most engedj el szelíden, én is elengedlek egy időre. Tombolj.
Egy mindenes feljegyzései (33. rész) | Magyar Hang
Mostanság egyre kevesebbet gondolkodom. Inkább az alvásra hajtok. Néha mindent megtennék érte.
A világom töredezetté vált. Reggel van, még mindig élek, és már megint, és még mindig félek, és magányos idegenként nézek, fel a Teremtőre és le a lábam elé, mert csúszós a pálya, ahogy megyek lefelé a hegyről. Sötét még minden, pedig már majdnem hét. Az órámra nézek, mert újra hordok órát, karácsonyra kaptam, le sem vettem azóta. Szeretem, ahogy velem van. Az angyallal való találkozás eléggé kiakasztott. A bizonyosság, hogy ilyen is van. Terelem a gondolataimat. A venyigékre például, hogy ne igékre, azok itt vannak csinos kis kupacokban, mert már metszettek, de még nem vitték le a halmokat a szőlősorok végére, amik közül az egyiket már el is értem. Kiértem az útra tehát.
A francba, vérzik az orrom. Elegáns vörös pöttyök a hóban, ami persze hófehér, milyen lenne. Busz közeleg, integetek tehát, sőt inkább hadonászom. És két csoda egyszerre. Az egyik, hogy megáll – köszi, angyalka, mi van, máris kezded, még nem is tomboltam, mint egy Hold –, a másik, hogy ugyanebben a pillanatban, a szentben, kirobban a napocska a vulkánok mögül, és szétönti a rózsaszín festéket az ég alján. Világnak világossága. Szóba elegyedünk a sofőrrel, felismeri a hangomat egy öt évvel ezelőtt befejeződött rádióműsor-sorozatból (milyen füle lehet már?), amit sokan szerettek, így ő is, azt mondja, Devecsernél járt mindig, amikor hallgatta, munka közben, és az utasok is, mert úgy érezték, hogy végre valami, ami róluk szól, és ez jólesik nekem, mint amikor a múltkor a piacon azt mondta egy férfi, hogy ha erre jár, mindig visszatér majd enni a hang miatt, ami pedig erősen nazális, és különben is csak annyit mondtam nagyjából, hogy lencsefőzelék, sütőtökkrémleves, borjúfasírt, meg ilyenek. Most meg leszállok annál a piacnál, kezet fogunk a sofőrrel, és ez is jólesik nekünk.
Egy mindenes feljegyzései (31. rész) | Magyar Hang
A piacon nincs idő az önsajnálatra, és amúgy is hiszek a munkaterápiában.
Hozom a gázpalackot és a táblákat a menüvel, emelgetem a fedőket, készítem elő az omletthez valókat, a la monsieur Papin, sütöm a kolbászokat, Zolikonyha. A többit (rengeteget) a Csilla már régen elintézte. Fogalmam sincs, honnan van benne ennyi kraft, mindenesetre baromi jó vele dolgozni, lefőzhetetlenek vagyunk így együtt (hú, ez honnan jött, megtartsam?, megtartom, látják), miközben befagy a seggünk, ámde nem mutatjuk. Szabadok vagyunk, mint holmi farkasok, szemfogaink villannak, és rágódunk magunkban, önmagunkon és néha másokon, megint néha meg a világon, ilyenek vagyunk. Átfagytam. Hazamegyek, és lefekszem. („Csináljátok helyettem”, MJ-EK.)
Megint sötét van, mire felébredek. Most kéne tombolni. Egy vad, nyugati kocsmában, ami nincs. Vagy egy sarki, éjszakai moziban, Párizsban, a Quartier Latinben, együtt üvölteni a párbeszédeket a Casablancából – Ágyúznak? Vagy csak a szívem dobbant ekkorát? –, régen, amikor még minden jobb volt, ott még cigizni is lehetett a zsöllyében, és nézni az Ingrid Bergmant, ahogy kissé fátyolosan nézi a Bogey-t, és nem kellett glicerin azokhoz a könnycseppecskékhez, gurultak azok maguktól, és aztán még el lehetett dönteni, hogy akarok-e még éjjel kettőkor rizst szórni a Rocky Horror Picture Show alatt, vagy inkább egy pastis, de lehet, hogy kettő és egy kilépő Calvados, amit minden rendes magyar férfi Remarque-tól tanult meg a diadalív árnyékában, még kamaszkorában, a legszebb nyarán, vagy csak azt dúdolgatni és közben tenni, ha már megnéztük azt a filmet, hogy: Don’t Bogart that joint my friend, Pass it over to me. És reggel kilenckor (elhagyása előbb a padlásszobának, a nyikorgó falépcsőnek és a házmester asszonynak, bonjour madame, ca va?) már újra ott ülni abban a moziban, és tátott szájjal bámulni (mint Woody a Casablancát) a Jules et Jimet vagy a Kifulladásigot.
Na, ez lett volna jó. De ami jött, az sem volt rossz, sőt. Teszek még a kályhára, beengedem a macskákat, havas bundájukat szárítom magamon, cirmokat járok át tekintetemmel csupán, pokrócot (takaró), birkabőrt ragadok, vackolok és olvasok. Tisza Kata, naná, az én online terapeutám, valahonnan messziről, de mégis oly közelről, mintha az ikertesóm, aki felszívódott még anyámban, de most visszatért, hogy az elevenembe találjon, holtig. Most nem a zöld könyv, amiről már írtam nektek, maguknak, hanem egy korábbi, a fekete, a címe Akik nem sírnak rendesen, kiadta ezt is a Scolar. Vendégszöveg jön, ennek a végén tettem le rendesen, mert nem volt tovább hova. „Felkelt a férfi reggel. Egy ideje már sejtette, hogy ez a nap is eljön egyszer. (Itt hívom fel a szíves figyelmet saját vendégemként, hogy ez itten vers a prózában, mely technikát magam is szívesen alkalmazom, holott a szerzőről oly sok elvesztegetett ideig lövésem sem volt, ámde haladjunk.) Amikor megjelent a nő a sárga kabátban, ő meg sem akarta szólítani. Úgyis hiába. A nőkben többé nem a szépséget, csak a saját korlátait látta. Megrázta a felismerés, elfordult.
Egy mindenes feljegyzései (30. rész) | Magyar Hang
Ez egyébként tök jó és egyben szexi, hogy így kitolódott az öregség, vagy mi, ez a kétezres évek egyik nagy vívmánya.
– Nézzél nyugodtan – szólt utána a nő –, hadd emlékezzek apámra, a középkorú arcára.
A férfit ez mellbe vágta, fuldokolt. Neki ott most a saját haldokló apja képe volt. A kórházból jött éppen, a félelmet látta, de úgy tett, mint aki nem látta, és hátba veregette, szédelegve, az meg válaszolt neki: Helyemre lépsz, fiam. Kisfiú voltam, amikor apám egy napon eltűnt, mi pedig anyámmal egy garzonlakásban vártuk, de nem jött haza soha. Akkor azt mondtam: Anyám, én itt leszek neked, apám helyett apád. És ma, késő délután, ismét a helyedre lépek, apám.”
Apámról, korlátaimról, rólam. Ciao, baby (The Cult).
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/7. számában jelent meg, 2019. február 15-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/7. Magyar Hangban? Itt megnézheti!
