Mindenkinek megvan a maga oroszlánja – mondja Turo a Heavy túra című finn filmben, és nekiesik a rozsomáknak az állatkertben. Gyönyörű történet ez, szimbolikus mintegy, azt jelenti, hogy le kell győznöd a félelmeidet, és ha éppen oroszlán híján van a falusi állatkert, tehát amennyiben nincs ló, jó lesz a szamár is, csak menj neki, mert különben a félelmeid győznek le téged, a lelkeddel kezdik, megeszik reggelire, hallani fogod, ahogy őrölnek a fogaik, és aztán azon kapod magad, hogy állsz az ablaknál, és bámulsz kifelé a semmibe, immár lélektelenül. Attól is szép egyébként ez a dolog, hogy már az alaptörténet is sántít azzal az oroszlánnal meg a törzzsel, ami miatt Turo belevág a kalandba, mert egy pszichopata afrolapp dobos mesélte neki a zárt osztályon, és nem is igaz.
A rozsomák viszont egyáltalán nem veszélytelen állat, különösen, ha a steakjét védelmezi, és ráadásul még önként és kéjjel öl. Állítólag. Az, hogy a rozsomáknak elég hülye neve van magyarul, ne tévesszen meg senkit. Attól még zúz, mint egy szimfonikus, posztapokaliptikus, rénszarvasdaráló, extrém harcos pogány, skandináv-félszigeti metálbanda egy norvég fesztiválon.
Egy mindenes feljegyzései (17. rész) | Magyar Hang
Még életemben nem láttam moziban ennyi embert másfél órán keresztül vinnyogva, térdet csapkodva, könnyeket törölgetve, bekiabálva nevetni.
Felkocsizom a fővárosba, neve is van, Budapest. Zúzásra várva ott is, mert Laibach lesz a hajón. Tamás mondása, már benn a gyomorban, mélyen és elöl, ahol a basszus már a mi gyomrunkban, sőt a szívünk tájékán, arra készen, hogy kissé átalakítsa a privát ritmusszekciónkat: tudod, mit mondtak ezek a Rammsteinről? Hogy a Rammstein Laibach gyerekeknek, a Laibach meg Rammstein felnőtteknek. Na, így valahogy. Ugyanakkor a Laibach nem csupán egy zenekar, hanem egyben az alpesi szlovén néplélek verejtékes ébredése egy esztergapadon, egy összművészeti termelőszövetkezet, egy magánköztársaság, ahol mindenki lehet állampolgár (magam is az vagyok, játszottunk is együtt, van útlevelem is, ha nem is piros, Viva Majakovszkij!) és indusztriális-vokális fétispop is a tetejébe.
Ezen az estén a furcsa sapkás hörgő arc (az énekes) kapott maga mellé egy csodálatos hangú énekesnőt, aki úgy nézett ki, mint Stuart Mária néhány hónappal a vérpad előtt, mi meg némi ízelítőt az észak-koreai munkásoperák gesztusrendszeréből, aztán egy szlovén nyelvű blokkot, majd egyet angolul is, ráadásként a Sympathy for the Devil immár klasszikussá nemesedett feldolgozásával, és természetesen mindezt a szokásos színvonalú (rendkívül magas) vetítéssel felspécizve. És hiába a feloldozás a végén, amikor a hörgő hangú cowboykalapot húz a furcsa sapka tetejére, az énekesnő pedig akusztikus gitárt ragad, hogy egy countrydallal elengedjenek minket a végtelenbe, marad a klausztrofóbia és a nagyon durva nyomasztás. Hiszen ez volt a cél, és a kísérlet ismét sikerült, maradéktalanul.
Laibach (Moscow 1994) [12]. Sympathy For The Devil
Laibach - Live in Moscow 1994 Thanks to electrosvya for sharing Allegedly shooting was done by TV. Live in Moscow 10.12.1994, the DK "Gorbunova" The Occupied Europe Nato Tour 1994-95 [01]. N.A.T.O [02]. War [03]. Final Countdown [04]. In The Army Now [05]. Dogs of War [06]. Alle Gegen Alle [07].
Maradék erőmet összeszedve autózom vissza az éjszakában (200 km), és arra gondolok, hogy ha megúszom az őzeket és a vaddisznókat, erre még rátolok néhány részt a Babylon Berlinből, és ha reggelig nem vágom fel az ereimet hosszában, akkor belépek a náci pártba. Ehelyett hajnali háromig ülök a konyhában, várom, hogy a kályha kicsit átmelegítse a házat, és bambulok bele a tűzbe, virradat után meg belépek a fáskamrába. Abban viszont változatlanul bizonyos vagyok, hogy a Gonosz létezik és Gyilkos Bob kint vigyorog a veteményesben. Nem a country miatt van, erre megesküdnék, mert már hetek óta tart, de Amerika jár a fejemben feszt. Ezt megelőzően ez már jó régen nem fordult elő velem, utoljára talán fiatal tigris koromban.
A filmek, a zenék, a könyvek miatt persze, ezek voltak a tettesek, sőt tettestársak, és a bezártság itt, és a szabadság illúziója ott. Aztán ez múlni látszott, halványulni, eltűnni szinte. Mert felületesen talán, de mindenképpen messziről úgy lett bennem, hogy New Yorkból elszöknek a művészek, és egy nagy almavásár keletkezett, egy gigantikus munkaerőpiac, sőt munkatábor. És akkor még jött ez a világcsendőrség is, az se frankó. Majd most újra megint felhorgadtam, és megkívántam, furcsán és megmagyarázhatatlanul, ahogy szoktam, a környezetem számára felfoghatatlanul, de ez nem baj, azt hiszem, arról már végképp lemondtam, hogy bárki bármit felfogjon belőlem, nem is kívánhatom, amikor többnyire nekem sem megy. Ne állítsuk megoldhatatlan feladatok elé embertársainkat, mert csak még frusztráltabbak lesznek tőle.
Egy mindenes feljegyzései (32. rész) | Magyar Hang
A pultos hölgy kérés nélkül kitesz egy pohár bort a pultra. Holott egyszer jártam ott, és nem alkottam semmi emlékezeteset. Ez Budapesten utoljára a múlt században fordult elő velem.
Szóval, van ez az odamenni-nem odamenni-odamenni hercehurca ezzel az Amerikával meg az egész élettel úgy egyébként, meg az sem járja, hogy az ember ne láthasson valamit, ha már annyira akarja akkor és ott, vagy most és itt. Nem mintha járna, de azért jó volna. Vágy, persze. Azt meg akkor most leépíteni, elfojtani, elengedni, vagy éppen ellenkezőleg, hagyni, hadd menjen, hadd vigyen, vadul és meggondolatlanul. Így feszül egymásnak feleim (mármint ti, önök) és az én két felem, a feleim, kelet és nyugat, egyetlen kicsi testben és lélekben.
Na, de ha Amerika, akkor Ry Cooder is, az biztos. Ez most onnan, hogy parádés ajándékot kaptam. Ry Cooder és Manuel Galbán, ők a művészek, Mambo Sinuendo, ez a mű címe, vinilen, lásd még bakelit, de azt mondják a szakértők, hogy az első a helyes. Azért ez is szórakoztató, ami ezzel kapcsolatban ment, megy a szórakoztatóiparban. Kezdetben (legalábbis hamar) vala a bakelit, aztán mindenki eldobálta a gyűjteményét, mert jött a haladás, a fejlődés és vele a CD, most meg kazlakban és még hegyekben is áll az eladhatatlan CD, míg a menő lemezboltokban szépen sorakoznak a vinilek, alig lehet nem meghatódni.
Ez is olyan szép, ez a Mambo Sinuendo, dupla LP ráadásul. Nézem a hátsó borítót, hogy azt mondja A oldal, B oldal, C oldal, a számok címe, oszt annyi. Némi töprengés után rájövök, hogy mi a baj. Az jelesül, hogy mi van a D oldalon, hiszen nyilván elfogytak a dalok. Kibontom a matériát, és látom, hogy a csillogó, fekete lemezen egy gitár van, és a lemez címe. Szóval, dísz. Elegáns, mint egy cigány zenész. És így megy körbe ez az egész. Az anyag előbb volt meg nekem CD-n, hiszen így adták ki először, LP-n csak tavaly, az egyik kedvenc kiadóm, a Nonesuch Records, a Warner-csoport tagja, magyar hangja Magneoton.
Ry Cooder Manuel Galban(Mambo Sinuendo)Drume Negrita
Ryland Peter "Ry" Cooder (born March 15, 1947)[1] is an American musician. He is known for his slide guitar work, his interest in roots music from the United States, and, more recently, his collaborations with traditional musicians from many countries. Ry Cooder grew up in Santa Monica, California, and attended Santa Monica High School.
A Ry Cooderbe való beleszeretésem története akkor kezdődött, amikor először láttam Wim Wenders remekműgyanús kamara-melodrámáját, a Paris, Texast Harry Dean Stantonnal, akitől David Lynch ájult el, és Nastassja Kinskivel, akitől az ivarérett férfiak jelentős része, és fémesen felcsendült a film zenei főtémája. Azonnal padlót fogtam. Cooder rendkívül erős filmzenében is. Manuel Galbán meg a BVSC oszlopos tagja volt, meghalt már szegény, és ugye a Buena Vista Social Club nagy menetelése a világban szintén Coodernek és Wendersnek köszönhető. Ez meg itt így ér körbe. Galbán is volt fiatal persze, és akkoriban a Los Zafiros együttesben tolta a doo wopot, a mambót, a cha-cha-chát, a bolerót és a calypsót az ötvenes–hatvanas évek Kubájában, mint ezen a lemezen, ami fél évszázaddal később letarolta a világzenei listákat és rádiókat, Ry Cooderrel.
A világ és az élet egy nagy csalafinta kör, erre jutottam újra. És arra, hogy ha Amerika ott toporzékol a bakancslistán, akkor Kuba is. Sőt, talán egy kicsit sürgősebb is lenne a turné, mert a sziget huszonnegyedik órás, mint Erdély volt nemrég, mindjárt jön vissza a maffia, a kaszinók és a mosodák, és pördül egyet ez is megint. Persze Kubába is a nyolcvanas években kellett volna kihúzni, akárcsak Kínába a transzszibériai vasúttal gombokért, vonattal Varsóig, ott egy kis csencs dollárral és farmerrel, aztán repülés Havannáig, bizsukat feltankolni, itthon eladni, és így tovább. Sokan csinálták így okosba, lett is látszatja, eredeti tőkefelhalmozás, plusz de jó színed van, öcsém.
Egy mindenes feljegyzései (37. rész) | Magyar Hang
Elvették a házadat, a munkádat, a nődet, a jövődet? Gyere hozzánk cselédnek. Mégiscsak tető, meló, ha mázlid van, nem csicska, hanem inkább kaja és még ruha is, Joe örülni, kapni új nadrág.
Nekem ez alkatilag nem ment, hiába, mindig is rohadtul értettem a pénzhez. Egyszer próbáltunk meg a Tamással kubai szivart csempészni Nyugat-Berlinbe, akkor is majdnem agyonlőttek minket egy aluljáróban, valahol a Bahnhof Zoo környékén. Pedig rendes áru volt, asszonycombon sodort, és díszdobozban hoztuk volna forgalomba. Disznók elé gyöngyöt, a Disznó-öbölből. Legközelebb rámenni Amerika még egy kicsit, és elmesélem, miként ismerkedtem meg Lucia Berlinnel, holott már halott egy ideje.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/9. számában jelent meg, 2019. március 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/9. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
