A crow háborús főnökké válás negyedik feltétele: ellopni egy ellenfél lovát.
A II. világháború vége felé Joseph Medicine Crow varjú indián felderítő társaival ellenséges csapatmozgásokat kutatott egy mezőn, amikor megpillantottak egy farmot. A tanya éppen akkor az SS szálláshelyeként funkcionált, a karámban pedig a tisztek lovai legelésztek békésen. Még egy darabig. Mert a következő hajnalon Joseph beosont a farmra, felpattant az egyikre, és harci kiáltások közepette magával vitt még vagy ötvenet. Szívesen néztem volna arcokat a helyszínen. Mert az azért kevéssé életszerű, hogy arra riad valaki a XX. század közepén Európában, hogy egy harci színekben pompázó indián éppen lenyúlja a lovait, de nem ám csak úgy stikában, hanem még jóízűeket kurjant is mellé ébresztő gyanánt.
Egy mindenes feljegyzései (47/1. rész) | Magyar Hang
Követelmények letudva, de nézzük, mi történt még ezután hősünk életében. Hazatérése előtt még visszakézből felszabadított egy lengyelországi koncentrációs tábort, ami nagyjából úgy történt, hogy a parancsnokával egy dzsipben áthajtottak a főbejáraton, mire az őrök fejvesztve elmenekültek. Mondjuk, ezen sem csodálkozom egy percig sem, ilyen lehet a delirium tremens. Ezt követően hőstetteiért megkapta a Francia Becsületrendet, később Obamától a Elnöki Szabadság-érdemrendet, a legmagasabb civileknek járó kitüntetést, amellyel a kongresszus háborús tetteit és az amerikai őslakosokért végzett tevékenységét ismerte el, valamint díszdoktorrá avatta a Dél-Kaliforniai Egyetem és még néhány kisebb tanintézmény. Nos, úgy nagyjából ennyi fért bele százkét évbe – plusz persze a dolgos hétköznapok, mielőtt Gyógyító Varjú megpihent volna a Nagy Szellemnél.
Hősnőim közül, kik között természetesen ott található az élmezőnyben Kalkuttai Teréz anya és a Menyasszony is, álljon itt most a napokban elhunyt, felejthetetlen Norma Jennings (színésznői nevén Peggy Lipton), a Dupla-R ékköve, a Nagy Ed örök szerelme, piték és kávék királynője. Köszönet a gyönyörű pillanatokért.
Egy mindenes feljegyzései (46. rész) | Magyar Hang
Kimozdulok. Nem önként és dalolva, saját elhatározásból, inkább kényszerűségből, rémes elintéznivalókért. Félig körbeautózom a nagy tavat, furcsa látni a déli autópályáról a hegyeinket immár onnan túlról, aztán hamar letérek. Somogy is szép. Dombok, lankák. Rossz utak, mint mindenhol az országban, ha az ember átmegy az üvegen, és elhagyja a kirakatot. De a haza szép. A városban, ahová vezet a végzet, a főutcán néhány terasz mellett szinte kizárólag bankok, biztosítók, végrehajtók. Kilépek az üvegliftből, egy idős nő csikkek után kotorász egy utcai szemetesben. Nézem a dekkeket. Végigszívva mind. Elég sok kell belőlük, hogy kipréseljen belőlük annyi maradék dohányt, amennyi egy újrasodort cigihez kell. Adok neki egy szálat.
Felfordul a gyomrom. El innen. Godard-nak igaza volt, a kapitalizmus gyilkos. Ember- és életellenes. Holott a belváros kedves és szép, akár a haza. Sok itt a zöld és a szobor. Az egyik különösen bájos, az van alá írva: „Pillants rá a keblemre, és ábrándozhatsz kedvedre.” Klassz. És fiatalkorában gyakran játszott itt, a Korona szállóban Rigó Jancsi, a híres cigányprímás. Aki nagy franc lehetett, tekintve, hogy előbb romantikus szerelmi viszonyba bonyolódott egy belga hercegnével, majd váratlanul elneveztek róla egy süteményt. Kevésbé váratlanul Eisenstein jut eszembe, és Peter Greenaway. Mégpedig onnan, hogy beültem (kiültem) egy kávéra.
A hely jó, a lányok kedvesek, és van helyi napilap és sportújság. Előbbiből ugyan csak az előző napi, aminél ugye elavultabb forrás nincs e földön, ámde semmi sincs véletlenül. Megtudom belőle ugyanis, hogy nem messze van innen az átcímkézetlen epréről híres Csököly, ahol a fehér (volt) a gyász színe. És azt ugye tudtam, méghozzá Eisensteintől (Viva!) hogy ez Mexikóban is így megy (ment), de azt szégyenszemre nem, hogy Csökölyön is ez volt a módi. Hiába, a haza nemcsak szép, érdekes is.
Egy mindenes feljegyzései (43. rész) | Magyar Hang
Egyik igazi gyöngyszeme pediglen a Krisna-völgy. Megállok, megnyugszom. Ez van, ha odamegyek. Továbbmegyek, ha csak rájuk gondolok, már jobb. Legutóbbi kalauzunk, Kartika a recepción. Örömünk nagy és kölcsönös. Hosszú séta jön, tavak, mezők, ligetek, állatok és emberek. Utóbbiakból nem látok egyetlenegy búval béleltet vagy mogorvát. Igaz, az előbbiek között sem. Étterem, menü, vega, csodás. Fogyóban a garam masalám, veszek. Kimondottan élvezem, hogy nem gyújthatok rá utána. Persze megtehetném, hogy sunnyogok egyet a csalitosban, de nem teszem. Én, a függő, a szenvedélyes beteg. Hűha. Alighanem azért van ez így, mert megkértek szépen egy táblával, hogy ne hozzak be alkoholt, kábítószert, és ne dohányozzam. Én meg tiszteletben tartom. Ha eszembe sem jut, hogy bevigyek egy üveg bort és némi hasist, miért cigiznék?
Az értelmetlen, izomból jövő tiltás, ami most már tényleg beteg, hogy sok helyen már a teraszon sem lehet rágyújtani, ellenkezést vált ki belőlem, dühöt generál. Itt meg így jó nekem. Közben meg biztonságban érzem magam, hovatovább boldognak. Hogy még milyennek, azt elmondom legközelebb. Haribol. Ha ezt most beguglizzák, megjelenik majd egy rakás gumimedve, de ne adják fel.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/20. számában jelent meg, 2019. május 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2019/20. számban? Itt megnézheti!
