Tereprendezés közben állatokat nézegetek. A tereprendezés áll bontásból, talicskázásból, csákányozásból, gyomlálásból, kőhordásból, talajegyengetésből, bástyarakásból szárazon, combközépig. Úgy nagyjából. Még mindig elég jól bírom, de a tizenkettedik órában már egyre gyakrabban leroskadok néhány percre.
Közben elszórakoztatnak az állatok. Megunhatatlan macskák jönnek-mennek, a háziak mellett még vagy öten, lenyűgöző tarkaságban. Elcammog egy sün, ekkorát még életemben nem láttam. Fürge gyíkok százai, megy a napozás, a szaladgálás. Egyikük szintén szép nagy darab, a feje kék, a teste zöld, tisztára az a színvilág, mint egy régi mezőségi házon. El is kezdem dudorászni, hogy a székvárosi szegény magyar bakák mennek szabadságra. Egy másiknak hiányzik a farka, a macskákra gyanakszom, gyakran hoznak nekem is egy falatot, viszont egy földigiliszta vergődik a szájában, keresztben.
Az anyatermészet nem lacafacázik, a tápláléklánc könyörtelen, a végén meg momentán ott áll az ember, és vegyszereket eszik. De még csak most jön a java, a Lali megszántott szépen itt egy darab földet, az egyik barázdában lustán tekergőzik egy kígyó, szép lassan, úgy kétméternyire tőlem. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha felbukkanna mögötte Alice Cooper, egy boszorkányba karolva. A bőre ezüstös, aranyos. Nyilván sikló, errefelé más nemigen bukkan fel, hacsak valaki meg nem unta a kobráját, mit lehet tudni manapság. Mindenesetre van vagy másfél méteres.
Egy mindenes feljegyzései (48. rész) | Magyar Hang
Erről jut eszembe, járt itt egy amerikai lány, a neve Eden. Szép név. Nagyon helyes nő, odahaza, Los Angelesben többek között gyógynövényekkel foglalkozik, itt meg főzni tanul. Az édesapja magyar, de ő már nem beszéli a nyelvünket, viszont felettébb érdekli a rakott krumpli. Megtanítjuk neki. Egyáltalán nem finnyás, semmin nem csodálkozik, mindent bír a zsíros kenyértől a kocsonyán át a pacalig, talán még a Túró Rudit is képes értelmezni, de ezt elfelejtem megkérdezni tőle. Viszont lenyűgözik a cserépkályhák, kedves, nyitott és laza, kéne belőle még sok a bolygóra. Pár nappal később nézegetem a képeit a Facebookon, jó ízlés, és pont olyanokra költ, amire én is költenék. Nagy tűzhely, frankó járólapok, ilyenek.
Arra gondolok még, hogy tulajdonképpen valami ilyesmiből kellene megélni szolidan, ám vidáman. Szimpatikus fejeket fogadni a világ minden tájáról, esetleg kis csoportoknak kurzust tartani, megtanítani őket főzni, kályhákba begyújtani, kertet, veteményest gondozni, irodalmat írni, esténként filmeket megérteni, ehhez lenne kedvem. Vagy elszegődni Madonnához szakácsnak, kertésznek és sofőrnek.
Eldobom a lapátot, bemegyek a kocsmába egy sörre, mert vattát köpök. Meg ott legalább történik valami. Talán. Meg egyébként is. Itt legalább működik egy. A környéken a legtöbb faluban már se bolt, se kocsma. A vidék fejlesztés alatt áll. Szakadatlanul. Szakadt, leharcolt Volvo áll az ivó előtt, a kínai-svédek el sem tudják képzelni, hogy ilyen állapotba is lehet hozni egy hajdan szuperbiztonságos járművet. Öt cigány srác próbál meg félelmetesnek tűnni benne, kezükben energiaitalos dobozok. Még néhány bicikli is a falnak támasztva, a gazdáik gyaníthatóan nem feszes világító rózsaszín rövidgatyában és idióta áramvonalas sisakban képzelik el a jövőt odabent.
Egy mindenes feljegyzései (46. rész) | Magyar Hang
Hunyorgok, szoktatom a szemem a félhomályhoz. Örök rejtély, hogy a tulajok miért gyűlölték meg a húszasnál erősebb izzókat. Lehet viszont államilag ellenőrzött szerencsejátékokat játszani, egy törpe a monitor előtt éppen egy olyat játszik, amelynek perceken belül lehet látni az eredményét, illetve hát az eredménytelenségét. A törpe morog is rendesen, szidja a rendszert, miközben tolja bele a rokkantnyugdíját. Egy tagbaszakadt fickó megszánja, egy „na húzás innen, picinyem” kíséretében felkapja, és felülteti a pultra, néhány rozzant francia krémes fölé. A kis ember a görbe lábacskáival, pontosabban a sarkával ritmust kocogtat a hűtő üvegén, és nevet. A kocsma közönsége mindeközben az európai parlamenti választás lázában ég.
– Én a seggemmel szavaztam. Ugyanis szarok rájuk – mondja éppen Laci bácsi, az öreg kárpitos, aki rég nem kárpitos, mert az embereknek már nincs szükségük kárpitosra. – Mindannyiukra külön-külön. Egyenként. Nem fogok odaküldeni senkit havi kétmillióért mereszteni a valagát. Plusz a repülőjegyek.
Egy mindenes feljegyzései (45. rész) | Magyar Hang
– Na de akkor mi lesz a migráncsokkal? – kérdezi erre a Géza gyerek érdeklődve.
– Ereggyé’ má’, szépöcsém! – kapcsolódik be ezen a ponton a Pultos úr, odébb húzva kissé a törpét, mert a Pultos úr szeret a szemébe nézni annak, akivel beszél. – Láttá’ mán te itten a faluba’ migráncst?
– Nem.
– Na látod! – zárja le ezzel a kérdést a maga részéről a Pultos úr.
– Szerintem meg hadd menjenek – pillant fel a sportújságból Tibi borász, aki motorosoktató is egyben. – Mind, az összes. Oszt ott állítsák meg Brüsszelt, helyben.
– Igaz is – fűzi hozzá Laci bácsi. – Nem kérünk több Mercedes tűzoltóautót a mocskos pénzükből. Küldjenek vödröket.
– A vödör három részből áll – szólal meg a törpe. – Fej, tor, potroh.
Fizetek és kimegyek.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!
