Azon a napon minden összejött. Egyszerre érkeztek az események, feltornyosultak a dolgok, a privát szféra zenéjébe befurakodtak a közösség hangjai, megszólaltak a fanfárok, de odafurakodott minden muzsika leghangosabbika is, a csend. Először is az apokalipszis rövid szünetet tartott, és váratlanul kitört a nyár. Egy napra érkezett, de az szerencsére hétvégére esett. Eső helyett napocska, szelíden bégető bárányfelhők, egy szál csinos zakó, sose’ felejtem. Kitüntetett pillanat, kegyelmi állapot, rövid kis pihenő a zűrzavarban, hüttékből levonszolt öregecskedő BMW-k száradnak a térköveken, ahol meggörbül az idő, és az összeszerelő üzemek munkásai jólesően nyújtóztatják fáradt végtagjaikat a teraszokon.
Merthogy előtte sokunknak jutott eszébe (na jó, inkább kevesünknek, kiknek még egyáltalán eszébe jut valamiről valami, hogy aztán arról a valamiről még valami, és ez így menjen tovább bicegve, a lábát és az időt húzva egyszerre) az a néhány sor, amit most idemásolok mágikusan realista volta miatt, valamint élénk és egyben múlhatatlan tiszteletem jeléül: „Négy évig, tizenegy hónapig és két napig esett. Időnként csak szemerkélt, akkor mindenki kicsípte magát, olyan arcot vágott, mint a lábadozók, és készült megünnepelni a derülést, de hamarosan megtanulták, hogy a szünetekre csak még nagyobb ború következik. Az ég dübörögve zúdította le terhét, észak felől orkánok jöttek, háztetőket téptek fel, falakat döntöttek le, és gyökerestül csavarták ki az ültetvények utolsó palántáit.”
Egy mindenes feljegyzései (49. rész) | Magyar Hang
Elindultam hát Macondóból, hogy részt vegyek a lányom esküvőjén, már csak Luca Brasi hiányzott, de ő nagyon, hogy leugorjunk Vegasba megnézni, mi újság a szórakoztatóiparban, és hogy áll a turizmus. De most inkább Budapest, Hegyvidék. Szép helyen esküszik az én lányom, ki a kisebbik a kettő közül, ez tehát egy modern mese, megbolondítom a számmisztikát, én, az öreg király. Ügyelek mindenre, kifizetem a borotváltságdíjat, a zakót már mondtam, talán még csak annyit a kihasználtságáról, hogy az utolsó pillanatban kellett felvágni (metszeni mintegy) a zsebeit, hogy beléjük csusszanhassanak a legszükségesebbek, a hajamat ezúttal nem vakolatdarabkák tartják össze, hanem diszkrét kis zselé, inggallérom makulátlan.
Azért a végére felhúzok egy narancssárga cipőt, végül is nem temetésre megyünk. Később kiderül, hogy jól teszem, de így sem tudok labdába rúgni a vőlegény-férj és a tanúk (egyikük a nagyobbik lányom, éppen szokja a légkört, hamarosan ő következik, felkészül, melegít) lábbelijei mellett, olyan az egész, mintha a cipőfetisiszták közgyűlésének bankettjén lennénk, a hangulat oldott. Erről eszembe jut, hogy a saját esküvőmön is sárga cipő volt rajtam, jelesül egy velúrbakancs, és amikor húsz évvel később arra gondoltam, hogy ideje lenne esetleg rendeltetésszerűen alkalmaznom, pár lépés után egyszerűen leesett a talpa. Elfáradt az állásban.
Egy mindenes feljegyzései (48. rész) | Magyar Hang
De nagyjából ez az egyetlen emlékfoszlány, ami előbukkan, semmi érzelgősség, önsajnálat meg jajistenem, és eliramlik az élet meg ilyenek, ezek csak este, a labdarúgás történetének egyik legunalmasabb BL-döntője közben, akkor bújnak elő homályos sarkokból, dolgos pókok közül, feltartóztathatatlanul és megszelídíthetetlenül, mint a láva egy évezredes rémálmából felriadt vulkánból, most még a jelenre koncentrálok ügyesen és intenzíven, csak bámulom üdvözült mosollyal az arcomon a lányom arcát, hogy milyen gyönyörű, és én is szebb leszek tőle („megszépül szatír arcom”), hiszen egyek vagyunk örökké, a jóban és a rosszban. És még a jövőre persze, és azt mantrázom-imádkozom, hogy legyél boldog, bármit is jelentsen ez, te, fénylő csillagom nekem, ámen.
Mindeközben a pápa szentmisét tartott Csíksomlyón. Későbbi korok olvasóinak mondom, hogy jelenleg Ferenc a pápánk, és én ugyan református vagyok, de ez ügyünk szempontjából jelentéktelen és elhanyagolható, hiszen szeretettel gondolok erre az argentin emberre, a szegények, az elesettek, a kiszolgáltatottak pápájára, a világ egyik nagy spirituális vezetőjére. Sokan nem szeretik, mert a félelem roncsolja a lelket, az irigység kikezdi a szívet, a mosástól kifakul az agy. A mosodásé is, legfeljebb még nem érzi. Csíksomlyón ömlik az eső, tízezrek várják Ferencet, miközben én az igent, ők az igét, szakadatlanul szakad, már a fák alá sem érdemes beállni, aztán a végére eláll, és kisüt a nap, ami már annyira szimbolikus, hogy szinte triviális. De milyen lenne, ha nem magától értetődő.
Egy mindenes feljegyzései (46. rész) | Magyar Hang
Este a meccs, inkább levezet, minthogy izgalomba hozna. A huszonvalahányadik másodpercben az egyik labdarúgó hónaljon lövi a másikat, tizenegyes, belövik, kész. Ami utána következik, az tipikus brit retró foci a hetvenes évekből, ívelgetés, egészséges felszabadító rúgások, megtapsolunk minden taccsot, borzalmas. Az egyetlen üdítő pillanat az lehetett, amikor egy csaj beszaladt a pályára, de azt persze nem látjuk, nehogy mi is kedvet kapjunk valami hasonlóhoz, felpattanjunk a fotelből, kiálljunk az ablakpárkányra, és aztán csak repüljünk, egyenesen Madridig, és ott leszálljunk a tizenegyes pontra, lerázzuk tollazatunkról a vizet, és ráterítsük szárnyainkat arra a nőre, nehogy már megfázzon itt nekünk.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!
