Pakisztáni politikusok jelennek meg előttem, macskafilterrel mind, így legalább van valami értelme az egésznek. Pálmafák nőnek ki a konyhakőből, amikor éjszaka elvágódom. A világtól kéne lassan. Ez még csak egy ájulás, nem kell tőle elájulni. A szervezet finom jelzése, nem kellene hetekig ötven fokban napi tizennégy órát túráztatnod, unom, az idegrendszer is besokallt, épp az imént mondta, aztán a lélek, az én tettestársam, hogy van, mi értelme van egyáltalán ennek az egész kilátástalan szarnak, így fogsz megdögleni, mint egy kutya, elvadulva, tested ragacsos sebekkel borítva, néhol egy kis fakó, ritkás szőr, így mutatnak a monitorok, és már küldenek is érted egy furgont, feldobnak a platóra, koppan a fejed, tested merev, hűha, innen gyorsan fel kéne állni, de lehet lassan is, nem bánom, csak el innen, csak el innen, de nem lehet. Pedig még élni kellene.
Szól a telefon, ébresztő, reggel van, kora. És költőnk lekászálódik a kanapéról, kikapcsolja a tévét, Salma Hayek, ez az azték istennő még villan egyet, mint Frida Kahlo, aztán kávé, locsolás a teraszon, macskák etetése, mosogatás, egy kis rendrakás, gyűlöl úgy hazaérni, hogy úszik az egész kecó, néha még így is úszik, mert amikor megérkezik, már öreg este van, az öregek már alszanak, ő is öreg, de ő nem alszik, néha még éjjel sem, csak egy kicsit, szakaszosan, ímmel-ámmal, de este már nincs erő semmire, csak bekapcsolja a tévét, amit reggel kikapcsolt.
Egy mindenes feljegyzései (53. rész) | Magyar Hang
Szóval aztán miután mindez megtörtént, rendben kimegy a kapun, és megközelíti az autóját, mert ma anyagbeszerzős nap van és lesz. Nagyon megközelíti, a kontaktus közvetlen, szinte testi, akár egy kézfogás (vagy egy b…ás, mondaná erre Diego Rivera), tekintve, hogy bedöglött a távirányító. Beül, elfordítja a kulcsot, nem egy pöccröff, de azért mégis, és átnyúl a túloldalra, hogy leeressze az ablakot, mert csak azon az oldalon lehet, azon a túlsón, ezen már régen nem, itt már évek óta egy akáctuskó tartja az üveget, hogy ne legyen az, hogy a legváratlanabb pillanatokban lezuhan az egész és visszaküldeni nem lehet, holott szakad az eső. Ablakmosótartály sincs egy ideje, így csak a közepes eső a jó eső, a kicsi nem, mert akkor csak maszatol a nyikorgó ablaktörlő a lifegő gumival, a nagy eső meg sose jó. Alakulóban a Mad Max-érzés, kívül-belül.
A jármű jobb első oldalát szigszalag tartja össze, a magyar ember ezzel a termékkel mindenre képes, pláne ha van hozzá gumipók és WD40, a küszöb lóg, a hátsó ajtót egy maga faragta bottal támasztja ki pakoláskor (kombicsek), külső tükrök már nincsenek, a másodikat a minap törte le egy agresszív néni ijedős lánya, amikor áttért a másik sávba, ahol éppen a költő közlekedett nyugodtan, mondhatjuk, mit sem sejtve, hiszen az ember mintegy mit sem sejt a következő másodpercről, a hátsó üléseket már régen kidobta, így kényelmesen elfér néhány köteg tetőléc, a kormányról leolvadt a hajdani bőr ebben a nagy melegben, elölről ellopták a ködfényszórókat, ezért aztán a művész le is rúgta az első spoilert, amúgy is csak karistolta a flasztert, és az veszélyes. Na, körbe is értünk a járművön, indulhatunk.
Egy mindenes feljegyzései (52. rész) | Magyar Hang
Hiszen most éppen akadt néhány használt téli gumi, amit még nem darált be a futómű, és ami kánikulában is megfelelő, a többi a gumilobbi ócska bolsevista dumája. Megyünk tehát nem messzire, csak ide, a közeli kisvárosba, mert a költő mostanság nem jár sehová, mert nincs rá pénze. Így nem ment Charlotte Gainsbourgra, holott imádta már az apukáját is, hát még az anyukáját, így nem nézi meg a Király Tamás-kiállítást sem, és már izgatottan tervezi, hogy nem megy el Iggy Popra sem. És így nem találkozott Bartók Bélával. Viszont így megy EZ, ilyen a kapitalizmus, annak is ez a különösen kifinomult, bizánci formája. Mindezekért a költő néha dühös, néha szomorú, többnyire meg pont leszarja az egészet. Így is hat helyre megyünk ma, nem elégedetlenkedünk, világot látunk, az élet különben is egyszerű, mint egy sodronyvég.
Az a baj csak, mert baj az mindig van, és csőstül jön, mint a gázszerelő, hogy mind a hat helyen és mindenhol máshol tizennyolc fokra tekerték azt a retkes légkondit, és még jó, ha kipucoltatták előtte, ami az ötven fokról belépve szétcsapja az embert, aztán lehet csodálkozni, hogy a kórházak dugig vannak a tüdőgyulladásos csávókkal, de a kórházakban nincs légkondi, persze biztos azért, hogy ne fokozzák a bajt, oda meghalni mész, tesó, nem szórakozni, csak veled szórakozik mindenki. Így aztán mialatt a költő szép sorjában beszerzi az anyagokat, hiszen ezért indult útnak, aztán lepakol, lemossa magáról a cementport, és így már csak a bőre alatt, a csípésekben marad valamennyi, és beleroskad a kilátástalanságba és a reménytelenségbe, te kihúzod magadból a tűket, a kanülöket, az infúziókat, aztán sorban a szobában mindenkiből, mert vagytok ott még heten, vérben és mocsokban, és aztán sorban a folyosón minden szobában mindenkiből, és immár minden halott hálás, íme a nagy turné, örök gruppik az angyalok, itt a nagy légkondicionálás.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/27. számában jelent meg, 2019. július 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/27. számban? Itt megnézheti!
