Anikó írt, hogy a Facebook-profilomon még mindig az olvasható, hogy a Magyar Nemzetnél dolgozom, holott már régen nem dolgozom a Magyar Nemzetnél. Türkmén és finn olvasóimnak mondom, hogy a Magyar Nemzet egy napilap, amely megszűnt, így tehát tényleg és valóban nem dolgozhattam ott már egy jó ideje, de aztán meg mégsem szűnt meg, sőt inkább megint létezik, mégsem dolgozom ott. Türkmén és finn olvasóim ezen a ponton talán elvesztették a fonalat, de nem tudok rajtuk segíteni, Magyarország bonyolult hely, sajnálom, tessék felzárkózni.
Ez különösen a finnekre vonatkozik, mert ottan nincsen még szabadság sem, csak tavak, feleslegesen nagy számban, némelyikben még sziget is van, aminek már végképp nincs semmi értelme. Anikónak viszont igaza van, de az igazság az is még, mert az igazságnak ezer feje van, mint valami szörnynek, hogy eleinte észre sem vettem, hogy ez így ott maradt a sajnálatos események után is még jócskán, mert hogy az történt kedves türkmén és finn barátaim, hogy a piac újrafelosztása bizony mindig áldozatokkal jár, az meg, hogy néhány száz család belerokkant a kupeckedésbe, kit érdekel, egyik szarházit sem, az is biztos, járulékos veszteség, mindenki mehet a miszóba, oszt jó napot.
Egy mindenes feljegyzései (54. rész) | Magyar Hang
Később már ugyan észrevettem, hogy tényleg és valóban nem ott dolgozom, de gondoltam, hagy maradjon még, hiszen csak lehúztam ott majd’ két évtizedet jóban és a rosszban, együtt szívtunk, együtt nevettünk (az úgynevezett konzervatív újságírók is szívnak, különösen a gyurcsányiék idejében volt ez így, de lehet, hogy most is, ezt tudták/tudtátok?), és nem is tiltakozott senki, hogy azonnal vegyem le, mert ártok vele a színvonalnak, vagy csak úgy, így aztán megint csak maradt, hogy én ott dolgozom, pedig ugye munkanélküli vagyok, és egy munkanélküli munka nélkül van, benne van a jelentés és az állapot magában a szóban, így aztán nem is dolgozhatom ott, ez ki van zárva. A tetejébe még ráadásul állítólag áruló is vagyok, az árulók pedig éljenek kenyéren és vízen, és még jó, ha ezeken, a nevüket kisbetűkkel írják be a nagykönyvbe, és lehetőleg vesse ki magából őket a föld, ha ezt még kérhetnénk grátiszba.
Így tehát és mindeközben egy volt tanult kollégám javaslatára elvégeztem a szakácsiskolát, most az autófényezői képesítésre gyúrok, hogy teljes mértékben és egészen megfeleljek az elvárásainak meg a közmorál minimumának. Amúgy is be kellett látnom, olyan erős manapság a mezőny, hogy be sem férnék a kezdőbe. Hemzsegnek a tehetségek, kreatív, önálló, szabad szellemek és gondolkodók, így aztán ha valaki nem tud írni rendesen, nem állít fel összefüggésrendszereket a kicsiből kiindulva az egészen nagyokig, nincs humora, sem olvasótábora, az magára vessen, ha még a bő keretből is kiszorul. Így aztán ülök a lelátón, szotyizom, vakarom a tökömet, és néha beordítok a pályára, hogy anyádat. De többnyire csak némán undorodom. Mert szánalmas az egész.
Egy mindenes feljegyzései (53. rész) | Magyar Hang
Így aztán most leveszem a nem létező munkahelyemet a profilomról, elég volt a megtévesztésből. Már amennyiben le tudom persze. Ez lesz az én valódi búcsúm a Magyar Nemzettől, drága türkmén és finn testvéreim. Marad a Volt Magazin (1992–1994) felirat, amely a világ egyik legmeghökkentőbb és legszebb újságja volt, ahol megadatott életem egyik legszebb és legmeghökkentőbb korszakában társalapítani és társfőszerkeszteni, és aztán ügyes üzleti vállalkozás lett belőle, amihez nekünk már nem lett semmi közünk – naná, de ment a logó és a név (copyright by Ligeti Nagy Tamás/Hegyi Zoltán), de persze abból sem láttunk egy fillért sem, bár néha felmutatták a két díszcigányt, és ugye barátság is van a világon, meg olyan helyesek ezek a lelkes fiatal srácok, vigyék csak, de a hála nem politikai kategória (copyright by Pozsgay Imre), és különben is szól a Cult, izzad a test és izzik a kultúra, viszkisüvegek gurulnak előre-hátra az autóban minden fékezésnél, de csak néha fékezünk, beszélnünk sem kell, hiszen értjük egymást, de aztán már más időket kezdtünk élni (Where is Izzy?), és most meg ezeket az időket éljük.
Munkahelyem tehát immár végképp nincsen, se tébém, se házam, se pénzem, és hamarosan nem lesz se múltam, se jövőm, felszámolom a könyvtáramat, elégetem a verseimet, eltüntetem a nyomaimat, eladom és elajándékozom mindenemet, szétosztom a ruháimat, kivágom az anyajegyeimet, meg- és elnémulok, és megkeresem az apám szétszórt csontjait, és meglátogatom az ikertestvéremet, aki egy fekete blueszenész, és most felbukkant. Mert én vagyok a mindenes. Vagyok, aki vagyok. Persze a Mindenes, az nem én vagyok. Kicsit hasonlít rám, kicsit nem. Messze van attól, hogy az alteregóm legyen, de azért néha emlékeztet rám. Százhetvennyolc centi, hatvanöt kiló izom, hús, víz és vér. Zsír alig. A szeme barna, és van benne valami. Dupla tükör. A lelkéé, és olyan, mint a büfékocsi örökre lehúzhatatlan ablaka a vonaton. Látom magam benne, és suhan mögöttem a táj. Megbillenek a kanyarban. Megkapaszkodom hát gyorsan valamiben, hamar rájövök, hogy nem valami, hanem valaki, a kalauznő az, felismerem a sapkájáról, ő is belém kapaszkodik, és táncolni kezdünk, körben a büfékocsiban némán, aztán eltűnünk csendben, mélyen a mindenes szemében.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!
