Azért az egyre jobban elhatalmasodó alvászavarnak is akadnak pozitív hozadékai, különösen így, hogy újabb csapásként az úgynevezett beltéri egység is felmondta a szolgálatot, tehát a felesleges összevissza éjszakai szörfözgetésnek is annyi. Talán nem is baj, ez sem. Így aztán némi kínok árán összedrótozom a DVD-lejátszót, mert már nem bírom ezt az átkozott néma csendet sem, és jöhetnek sorban a restanciák, az elzártságból adódó és fakadó elmaradások és a jóleső ismétlések.
Először Fekete Ibolya grandiózus, szomorúan vicces, kilencven évet felölelő és átfogó története, az Anyám és más futóbolondok a családból, hiszen az, mint sejtettem, az én történelmem is, és különben is, már a Chicót is bírtam nagyon, van az úgy, hogy az ember beleakad egy rendezőbe, és az nem tud neki rosszat csinálni, mert bár sosem találkoztak, valahogy olyan egyívásúak, vagy mi, nincs alkalom, de egy az alom, az illatok, mi több, a szagok.
Egy kis botorkálás, annak felismerése, hogy a köztéri világítás immár hetek óta hiányos, ellenben szépen pótolja a telihold, ez a most éppen jéghidegnek tűnő szuperhősnő, és hogy milyen hűvös ez a meglepő éjszaka, aztán vissza a privát kis magányos moziba, bár már szépen gyülekezik a közönség, macskák repülnek be az ablakon, a kutyák is bejönnek, így már öten gömbölyödünk egymáshoz fázósan, magunkra is csukok mindent, szép egymásutánban.
Egy mindenes feljegyzései (55. rész) | Magyar Hang
És aztán következik A séf című mozi, mert az mindig feldob, és most is ez a cél, hogy legalább valami, de tényleg, még mielőtt valami nagy baj lesz, és annál azért tényleg kevés jobb dolgot tudok elképzelni, mint egy büfékocsival végighúzni fél Amerikán, jut eszembe közben, ötvenéves lett az Easy Rider is, nem azért, de fel is merült pár napja a kocsmában, hogy aszongya, Don’t Bogart that joint, my friend, pass it over to me, vagy valahogy így volt: pár öreg hippi az asztalnál, szépen visszafogottan fújtuk a diófa alatt, hogy roll another one, és később is csak egy poharat törtünk, azt is véletlenül, mert akkor a tömény–sör-kombó már átvette a hatalmat, és koordinálatlanabbá váltak az elmozdulások, és még később telefontöltők bújtak el mindenféle bokrokban, de végül mindenki megmenekült.
De most, ezen az éjszakai mozimaratonon, amit csak néha szakít meg annak a kis távolságnak a bejárása, ami a kanapé és a hűtőszekrény között szinte észrevehetetlen, hogy azért jöjjön a Jóska rozéjából is valami, hátha csillapulna ez a rohadék, szorongással vegyes pánik, a legnagyobb ütés egy újabb road movie, Fernando León de Aranoa filmje, az Egy tökéletes nap. Na, ez maga a tömény őrület, szürreális, mint egy polgárháború, és teljesen váratlanul bukkant fel az életemben, ugyanis azt hittem, hogy már mindent láttam a témakörben, mert eléggé ki voltam hegyezve rá. Az úgynevezett délszláv háborúra konkrétan. Mert úgy véltem, hogy az ennek az egész kifordult, beteg világnak a metaforája, az allegóriája meg mindene egyben, és külön-külön is.
Egy mindenes feljegyzései (54. rész) | Magyar Hang
Ezt a verziót úgy kell elképzelni, hogy Benicio del Toro és Tim Robbins, egy orosz és egy francia bombázó, egy helyi kis srác, valamint egy tolmács társaságában elaknásított tehéntetemek között bolyonganak a bosnyák hegyekben, kötelet keresgélve, amivel kihúznák végre egy valószínűtlenül kövér ember holttestét egy kútból – már úgy közegészségügyi megfontolásokból, elsősorban. Az egész persze elsősorban tragikus és drámai. Nekem meg egy kicsit személyes is, mert ezen a „Dukovo” nevű helyen, amelynek környékén hőseink téblábolnak, oly sokszor átmentem Szarajevó felé véve a kanyart, és még évekkel a rettenetek után is éreztem a halál szagát. De ezek a srácok mindeközben annyira viccesek, és úgy tolják a legfeketébb humort is, hogy ismét itt a bizonyosság: ezt az egész szart csak így lehet túlélni valahogy, ha közben szénné röhögjük magunkat. És a helyi arcoknak legendás a humoruk, ezt is tudom.
És harangozának. Ez azt jelenti jelesül, hogy öt óra van. Virrad és világosodik, ez a szép a nyárban. Egyszer találkoztam egy turistával, aki azt mondta, hogy őt idegesíti a hajnali harangszó. Én meg azt mondtam neki, hogy te meg hülye vagy, fiam, és elváltunk békében, mert az embernek már nincsen mindig kedve meg ideje a magyarázatokra. Most sem fogom megtenni. Van, amit tudunk, és van, amit nem, ebből lehet gazdálkodni.
Egy mindenes feljegyzései (53. rész) | Magyar Hang
A legdurvább eztán jön. Már láttam egyszer Szarajevóban, amikor még jártam Szarajevóba, tudtam, mire számíthatok. Az egyik legkeményebb lelki-testi film, Srdan Golubovic: Templom a dombon. Trebinje, Bosznia-Hercegovina, ott is megfordultam. Vagy nézhetjük onnan is, hogy valahol Dubrovnik és Montenegró között. Ez most már édes mindegy. Minden szempontból. Én sem járok már sehová, és Jugoszlávia sincs már. Utóbbit elintézték a nagyhatalmak, amelyeknek semmi szükségük nem volt egy erős és egységes harmincmilliós országra, meg a belső kretének, akik ahelyett, hogy szórakoztak volna egy jót a tengerparton, a vízeséseknél és a hegyekben, inkább sorban felakasztgatták a közvetlen szomszédjaikat. Golubovic filmje megtörtént események alapján. És még mennyi „megtörtént esemény”.
Reggel van. Kiengedem az állatokat és magamat is. Megyek locsolni. Aztán majd meglátjuk.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/29. számában jelent meg, 2019. július 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/29. számban? Itt megnézheti!
