A második nap a hegyen túl. Hölgykoszorú a hátsó ülésen. Eggyel többen vagyunk, mint lehetne, a lehetetlen én vagyok. Nagyokat nevetünk az odaúton. A Béci is, pedig övé a Merci, amit gyalulunk a dűlőúton. Aztán Kiss László és Barabás Béla duó. Csudás kamarazene. És egyben rock and roll. Majd Müller Péter Sziámi And Friends. Szinte krónikásként kell feljegyeznem, hogy ezek a dalok örök érvényűek vagy mi. Mellettem tizenévesek próbálgatják éppen magukra mindazt, amit mi már túléltünk. A Vigyetek el címűnél rutinból bekiabálom a refrén végét, „sorjában”. Mármint hogy így fogunk eltűnni. Egyszemélyes kórus egy közép-európai görög drámában. Tényleg szánalmas státus, de látszólag jól áll. Aztán Dórika hazavisz.
Müller Péter Sziámi AndFriends - Vigyetek el! // Live 2015 // A38 Vibes
Lerogyok a tévé elé. A Murdoch nyomozó rejtélyei elnevezésű sorozatban lenyűgöz a boncolóorvos, mint mindig. De nem kezdek bele a személyiségembe. Vagyok, aki vagyok, oszt passz. Majd csak kiszabadulok ebből a testből, mint egy Houdini. Vagy kettő. Tizenegy percem van, vagy elfogy az oxigén, és meghalok. Addig is brutális eső jön, sosem látott. Állunk a Krisztóval a kertben, és felhívja szíves figyelmemet az ég színeire, és hogy pányvázzunk le mindent, ami röpülhet. Így. Majd kisvártatva (érdekes szó ez) olyan a zuhé, hogy karddal lehet vágni. Tehát nem függöny, hanem inkább fal. Be kell csukni a teraszajtót, mert ömlik be a víz. Abbahagyja és újrakezdi. Hétszer, egymás után. A villámok vízszintesen jönnek, és nincs szünet. Rohadt nagy durranás, remélem, nem a kocsmába csapott bele. Aztán eláll. Mert egyszer mindennek vége szakad, elmúlik.
De közben fokozódnak az előző károk. Hogy dögölnél meg, biztosító, ki a bankoknál is aljasabb vagy, már amennyiben ez lehetséges egyáltalán. Uzsorások, kupecek, pitiáner csalók. Borzalmas figurák egy festményen, pestis idején.
Egy mindenes feljegyzései (51. rész) | Magyar Hang
A szomszéd srác felköltözött a hegyre, és tényleg, mintha valami járvány elől menekülne, de semmi Boccaccio meg ilyenek, egyedül ment. Néha azért átvág a falun egy öreg terepjáróval, a hátsó ülésen egy hatalmas kutya fülei lobognak a menetszélben, de egyébként kiiktatta magát rendesen. Épített egy nagy sátrat, ha melege van, leönti magát egy vödör vízzel, esténként tüzet rak, és bámulja a csillagokat. Egyszer csak tele lett a töke mindennel, és most ez van vele. Vagy sokkal tudatosabb, mint amilyennek látszik, és az egyszerű élet művészetét gyakorolja.
Van erről egy jó könyv, és tényleg az a címe, hogy Az egyszerű élet művészete. Persze sok ilyen könyv van, és az egy külön mise, hogy melyiknek hisz az ember, vagy ha nem is hisz éppen, de legalább nem rúgja fel a harmadik mondatnál a plafonra. Mert elszabadultak az önkéntes tanítók, akikkel szemben nem elvárás ugyan az aszkétizmus, de ha túl sok a Rolls-Royce a garázsban, az legalábbis gyanús.
És akkor még ott vannak azok a mágusok, akik ugyan szerencsére nem írnak könyveket, viszont kiterjedt praxisuk van, sokan zarándokolnak el hozzájuk, hogy ugyan segítsenek már rajtuk megtalálni a helyes ösvényt, meg ilyenek. Meg minden, mondaná itt Salinger, illetve hát Holden Caulfield, ki tudja már ebben a zűrzavarban, hogy ki mit mond. Állítólag itt, a hegyekben is él egy félkarú nő, aki tudásbirtokos (tisztára Twin Peaks ez itt már), szerintem meg szélhámos, aki leveszi a szerencsétlen elbizonytalanodottakat, és mesélik azt is, hogy a szomszéd srác, aki felköltözött a hegyre, a minap legurította a szőlősoron, amikor a csaj rátört. Ijedtében tehette, mert éppen a seggét mosta a vödrében, és olyankor az ember ösztönlénnyé alakul, már ha egyáltalán nem mindig az.
Egy mindenes feljegyzései (55. rész) | Magyar Hang
Szóval tudják, tudjátok, vannak ezek az arcok, akik több száz kilométer távolságból is hazavágják a rákot, tedd a kezed a tévére meg hasonlók, aztán jobb esetben felbukkannak a rendőrségi hírekben, de többnyire meg nem, holott uzsorások ezek is, a lélek vámszedői, akik megtalálták a piaci rést rendesen, mert az egyházak éppen fáradni látszanak. Na, majdnem mindegy is, nekem ez az egyszerű életes csávó bejött, néha rámegyek egy gyakorlatra, na jó, tervezem még csak, de az is valami, szóval próbálom.
Mert rá kellett jönnöm arra is (már megint az eltűnt idő nyomában nyomozva és a tapasztalatok gyülekezése okán, miatt), hogy ugyan mekkora duma már, amit Yoda mondott az ifjú Skywalkernek a mocsárban, hogy „ne próbáld, tedd”, és Bukowski Maci sírfelirata is rendben van, de a valóság nagybácsi az meg az, hogy az ember egész életében mást sem tesz (mondjuk, itt az emberen magamat értem ultraspecifikusan), mint próbálkozik. Hogy jobb ember legyen, például. Oszt amikor becsődöl, akkor újra kezdi. Mármint ez az ember, aki félig-meddig (?) én vagyok, a Mindenes. A mindenség alázatos szolgája, kegyelmes Uram.
Ja, majd’ elfelejtettem, a könyv szerzőjét Maszuno Sunmjónak [Shunmyo Masuno] hívják, egy zen buddhista templom főpapja és egyben díjnyertes zenkert-tervező, bármit is jelentsen az, hogy díjnyertes. Azt javasolja többek között, hogy szabaduljunk meg a felesleges tárgyaktól, de tartsuk becsben a igazán fontosakat. Így aztán szemrebbenés nélkül eladtam az öreg Vespámat, amit imádtam, és megtartottam egy kavicsot, amit kaptam egy ihletett pillanatban. És lenne még a távolban egy ház is, ami szintén mehet. Majd elmondom, miért.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!
