Koncertre mentem a szomszéd faluba. Itt elég sok szomszéd falu van. Öt. A Balaton zenekar játszott, ami nem veszélytelen, ha az ember lelkiállapota kissé labilis. Próbáltam hát a „szakmai” szempontokat előtérbe tolni, hogy mekkora költő már ez a Víg Mihály meg az Ady Endre, de amikor a meghívott halálhoz értünk, és a Miska még odatette a végére, hogy: „gyáva vagyok”, akkor azért magamba fordultam rendesen, és előjött megint, hogy persze én is, holott ennek az egésznek semmi, de semmi értelme nincs, mert vergődés már csupán. Egyre gyakoribb gondolat ez a kilátástalanság kanapéján, aztán reggel felébred az életösztönlény, morran egyet, kivillantja szemfogát, és valami maradék után néz.
Szóval, még a koncert elején odajön egy nő, kezet nyújt és azt mondja, hogy olyan ismerős neki az arcom. Gondoltam, biztos látott már egyszer a tévében, vagy valami ilyesmi, és már éppen hagytam volna, amikor kiderül, hogy nem pont erről van szó, sokkal inkább arról, hogy ismeretségünk egyidős az emberiség történetével. Ebben a jelenben ő éppen huszonhat éves és szép. Én ötvenhét és már kevésbé. Ő egy gyógynövényről kapta a nevét, én nem. Lássuk hát, mire megyünk ma este, ketten a parketten. Többen felajánlják, hogy szívesen hazavisznek (két szomszédos falu között azért van távolság), de vele maradok. Nincs kedvem se menni, se inni, inkább csak figyelem, ahogy rajzol nekem. Kirajzolódik valami. Behúzódunk egy fa alá, és csak úgy vagyunk ott, míg a pultosok rá nem unnak az estére.
Egy mindenes feljegyzései (60. rész) | Magyar Hang
Ő lekoptatja a haverjait, hogy most velem lenne, én meg nem nagyon értem, hogy mi van már megint, még mindig nem elég tiszta a szívem, gyanakvás fészkel benne, mint rozsdafarkú a pajtában, holott az egész nem más, mint az elmúlt két hét egyenes folytatása, kézről kézre lebegek, hiszen beugrottam a magam ácsolta színpadról, ahol ott a bakó és a kosár a fejemnek, bele az első sorokba, lesz, ami lesz. Csak nem öl meg, vagy ha igen, hát az sem baj. Átvágunk a templomkerten, ugrándozik kerítéseken és lépcsőkön, mint egy gyerek, lenyűgözően öntiszta, ha van ilyen szó egyáltalán – de ha nincs, akkor most kitaláltam, és ezentúl lesz, mindenesetre illik rá.
Mondom, hogy érdekes egy templomdomb ez, kaktuszok nőnek a fenyők alatt, mehiko, tohiko, nevet, tetszik neki. Átvágunk a falun, beszagol minden kertbe, minden virágot felismer, és igen, ez vigasztaló, de ismerem már ezt a varázslatot, amikor valaki kezd lenyűgözni, aztán elviszi egy rohadt nagy autó, az apja, a csávója, a stáb sofőrje vagy az albán maffia, én meg feccölhetem minden energiámat abba, hogy összeszereljem magam egy összevissza szerelemből, tulajdonképpen teljesen feleslegesen, mint egy Oblomov, már amennyiben mond ez a név már bármit is, bárkinek.
Egy mindenes feljegyzései (59. rész) | Magyar Hang
Kiérünk az országútra. Énekelni kezd, teli torokból, sörényt hátravetve, a hangja jó és erős. Felmerül, hogy egy vadászlesen töltjük az éjszakát. Jó ötlet, azon a kis helyen összekucorodik két kicsi állat, a vadászok meg odalent bóklásznak a szántásban, botorkálnak és botladoznak elveszetten, de mi nem lövünk rájuk, nincs torkolattűz, csak a szemünk ég, és a tetejébe még legyőzöm a tériszonyomat is. Aztán ott állunk, ki tudja már, mióta, az út közepén, az elválasztó felfestésen. Tombol a telihold. Tejfehér pára köti össze az újra kitörni készülő vulkánokat, úgy térdmagasságban. Valószínűtlen tér, valószínűtlen idő. Eláll a lélegzet. (Én még olvastam olyan könyveket, amelyekben ezt úgy írták, lélekzet. Ennek legalább volt értelme.) És öleljük egymást, sőt szorítjuk, kezeink csak néha el, az enyémek a homlokodon, mert madarak szálltak át a szemeden, te pedig néha leveszed, hogy az ujjaiddal új erőket tegyél belém, és ez sikeres, látszik a rád rajzolt kereszt, ez a körmöm volt, bocs.
És akkor azt mondja nekem, nem is olyan hirtelen, bele a fülembe, úgy, ahogy fülhöz csak egyszer ért közelebb száj: „Köszönöm, hogy megismertem ezt az embert, akit mindig is ismertem. Kérlek, adj neki békességet a házában, mert ott most nincs békesség. Kérlek, adj neki részegséget. Kérlek, adj szövegeket a fejébe és a szájába.”
Egy mindenes feljegyzései (58. rész) | Magyar Hang
Nehezen engedem el, mert ugye maradhatnánk így is. Túl közel repülök a Holdhoz, mint egy anti-Ikarosz. Aztán elengedem. Felteszem egy motorra, a motorost pedig megesketem, hogy úgy vigyáz rá, mint az életére. Legfeljebb úgy, mint a tiédre, ez a válasz, és ez jó. Nekiveselkedem a hazagyaloglásnak. Normális esetben ez olyan, hogy ahogy fogy a távolság, nő a boldogság. Na, ez most fordítva van, feküdnék inkább vaddisznók közé, akik bokrok közül röffennek rám, malacosak már bizonyára azok a vackok, mint hogy hazaérjek hamar és nézzem a falat. De ez elkerülhetetlen. Megeszem a kilométereket, a lelkem kristálytiszta, lépéseim magabiztosak. Igazodik alattam a flaszter, és különben is, ismerek már minden gödröt és minden kanyart. Kiköpöm a távolságot, az üveggolyók szerteszét gurulnak.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/34. számában jelent meg, 2019. augusztus 23-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/34. számban? Itt megnézheti!
