Közel egy évtizede, hogy szunnita terroristák Szíria és Irak általuk ellenőrzött területén kikiáltották az Iszlám Államot. A szélsőséges vahabita eszmevilágra épülő kalifátus egyik első lépéseként intézményes rombolásba kezdett, és az emberiség kulturális örökségének felbecsülhetetlen értékű részét egy éven belül elpusztította. A civilizáció születésének emlékét őrző kincsek, évezredeket átvészelt épületek váltak porrá és hamuvá, csak mert egy szélsőséges hiedelem szerint nincs létjogosultságuk. A Nyugat iszonyattal figyelte, miként képes az ideológiai fanatizmus ilyen barbár pusztításra.
Az elmúlt évtized folyamán Amerikában és Európában is végbement ideológiai polarizálódás eredményeként a nyugati civilizáció mára oda jutott, hogy saját nevelésű szélsőséges ideológusai kezdik felszámolni a kulturális örökségét. Az elmúlt hetekben egy floridai iskola azzal került világszerte a hírekbe, hogy a szülők felháborodottan tiltakoznak, amiért gyermekeiknek művészettörténet-oktatásuk keretében meg kellett tekinteniük egy fényképet Michelangelo Dávid-szobráról, a szobornak pedig döbbenetes módon pénisze volt – ez valósággal sokkolta az ultrakonzervatív szülőket, akik nyilván a transzpropaganda hatására elszoktak attól, hogy ivarérett férfiak lába közt ne egy gendersemleges szervet találjanak. Persze a prüdériájáról hírhedt amerikai jobboldalon az ilyesminek gazdag hagyománya van: fél évszázada például Allen Ginsberg Üvöltés című költeményét akarták kitörölni a szépirodalmi kánonból, mert az önkéntes cenzorok számára elviselhetetlenül sok volt benne a meztelenség és a nemiség. Az idő tájt még ellenfele is volt ennek a cenzúravágynak: a liberálisok szabadságvágya, az amerikai politika kontextusában az akkori baloldal rendíthetetlen hite a kontrollálatlan nyilvánosságban, a XX. század második felében ugyanis a szabadelvű értelmiség színe-virága a szólásszabadság elkötelezettjeként szállt szembe mindenféle korlátozással.
Nagyot fordult azóta a világ. Ma a tengerentúli baloldal társadalmi igazságharcosai a tényleges liberalizmus tagadásaként az amerikai szélsőjobboldalt megszégyenítő lelkesedéssel és morális felsőbbrendűségtudattal hamisítják át a világirodalmat. A wokeness szellemének gyakorlói Hofi Géza aranyköpését módosítva úgy vélik, hogy a cenzúra az, amiből őket kihagyják. Amint azonban ők állnak annak élére, a cenzúra máris helyes és jó, hisz mellettük áll a mérhetetlen társadalmi igazság.
Ian Fleming és Roald Dahl regényei után legújabban Agatha Christie elbeszélései esnek a „progresszív cenzúra” áldozatául. Az, hogy valami sértő, tágan értelmezhető fogalom, így Dahl műveiből nemcsak a kirekesztőnek ítélt jelzők kerültek ki, hanem olyanok is, mint a „kövér” és a „ronda”, nehogy a magukat kövérnek vagy rondának érző olvasók esetleg mikroagresszióként értékeljék a szövegek tartalmát, Christie detektívregényeiből pedig számos, rasszistának ítélt fordulat törlődik a jogtulajdonosok hozzájárulásával egyszer s mindenkorra. Hogy világos legyen: nemcsak a manapság N betűs szóként jelzett vagy ahhoz hasonló kifejezések nemkívánatosak – a politikai korrektség követelményét érvényesítő kulturális komisszárok azt a megfogalmazást is eltörlésre ítélték, ahol a szerző egy szállodai alkalmazott külsejének jellemzése során ragyogó, fehér fogakról tesz említést, mert az érzékenyebbeket ez esetleg egy rabszolgapiacon végzett fogvizsgálatra emlékezetheti. Nem pusztán az elbeszélő helytelennek ítélt szavai törlődnek végleg, de a regények fiktív karaktereinek sincs többé megengedve, hogy valakit vagy akárkit sértő fogalmakkal illessenek.
Lassan unortodox nézetté válik, hogy egy művészeti alkotás – függetlenül a szerzője világnézetétől vagy attól, hogy értékes vagy értéktelen – maradjon meg olyannak, amilyennek a szerzője megalkotta. Ki fogja a jövőben eldönteni, hogy a különböző mértékű érzékenységgel átszerkesztett szövegváltozatok közül melyik az érvényes? Az a megfelelő, amelyikből a ragyogó, fehér fogak már kikerültek, de esetleg maradt egy félreérthető megjegyzés a szép, erős hajról vagy fejlett izomzatról? Vagy ez a változat sem kerülhet az olvasók kezébe? És mi lesz azokkal a több évszázada írt művekkel, amelyek szemlélete annyira összeegyeztethetetlen a mai politikai korrektséggel, hogy egyszerűbb azokat betiltani, mint átírni? Walter Scott Ivanhoe című lovagregényének szellemét például annyira áthatja az antiszemitizmus, hogy az bizonyos kifejezések törlésével vagy átfogalmazásával meg nem változtatható. Mi lesz a sorsa? Máglyán végzi, mint Thomas Mann Varázshegye a harmincas évek Németországában?
A nyugati civilizáció kulturális öröksége két tűz közé szorult. Ami a fundamentalista keresztényeknek az „obszcén”, az a wokeness társadalmi igazságharcosainak az „offenzív” – és bármi obszcénnel vagy offenzívvel szemben vívott küzdelem a teljes erkölcsi fölény érzetét kölcsönzi a szabad nyilvánosság ellenségeinek – ennek nevében és felhatalmazásával követelik, hogy mindent és bármit kigyomlálhassanak a közös kultúrából, ami a bigott és ideologikus világnézetük szerint elfogadhatatlan.
Amikor Ginsberg Üvöltése bíróság elé került, a bigott amerikaiak obszcenitás miatt akarták betiltani, mert kifogásolták benne az olyan sorokat, mint hogy „segg be b@ szatták magukat szent motorbiciklistákkal, és sikoltoztak a gyönyörtől”. A cenzúrát követelő ultrakonzervatívok végül elvesztették a pert, a bíró pedig az ítélet indoklásában a nyilvánosság szabadsága mellett tett hitet. „Hogyan lehetne bármennyire is szabad a szólás vagy a sajtó, ha kötelesek lennénk a szókincsünket lapos, ártalmatlan eufemizmusokra korlátozni?” Az Üvöltés azóta a beatnemzedék himnuszává és a modern amerikai irodalom klasszikusává vált – csak az a zavaró részlet sérti az összképet, hogy Ginsberg versében kétszer is szerepel a „negro” szó. A szabadság és az irodalom hatvannyolcasok közül megmaradt híveit bőven érhetik még kellemetlen meglepetések.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/15. számában jelent meg április 14-én.
