A megboldogult Magyar Nemzet kultúra rovatában futott egy sorozat Interaktív címmel: ebben olyan részleteket mutattunk be, amelyek vizuálisan hatnak a befogadóra. Egy-egy utcasarok, portál, plakát és egyéb: mind interakció. Mi hatunk a környezetünkre, de a környezetünk is hat ránk. Hol pozitívan, hol csüggesztően.
Ezt a sorozatot folytatjuk most a Magyar Hangban, és bátran mondhatjuk, hogy az újraélesztett rovat első témája: az utcán hevert. Épp lomtalanítás van a IX. kerületben, így az Üllői út hozzá tartozó szakaszán is. Képünk a sugárút és a Páva utca sarkánál készült. Azon a tájékon, amelyen át a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtérről a belváros felé igyekvő vendégek jelentős része áthalad. És bizony, mindegy, hogy az érkező taxin, reptéri kisbuszon vagy a BKV expresszjáratán suhan melléje-fölébe, annak a látvány után garantáltan nem térkép e táj. Hanem mellbevágó szembesülés azzal, hová érkezett.
Csali | Magyar Hang
Melyik a nagyobb szégyen: eltakarítani a hajléktalanokat a közterületről vagy ott hagyni őket? Döntse el az olvasó. Segíteni egyik sem segít rajtuk.
Budapest amellett, hogy – mint volt mindig is – izgalmas, sok helyen gyönyörű és nagyszabású metropolisz, ahogy története során oly gyakran, ma is kompfővárosként sodródik Európa és a Balkán között. Számos szegletét szemügyre véve nehéz eldönteni, hogy büszke, nyugatias főváros-e (Bécshez fogható és mérhető helyszín), vagy a közeli Balkán kapuja.
Részben persze éppen az ebben a kettősségben rejlő feszültség adja érdekességét: az ember egy napon belül járhatja be a pazar Kossuth teret a lélegzetelállító Parlamenttel, de a Nyugati tér egyre szürreálisabb alvilágát is. Megcsodálhatja az ódon és varázslatos Várnegyedet, hogy utána fél órával már valahol a szemünk láttára totálisan jelentőségét vesztő Nagykörúton ámuljon azon, micsoda összevisszaságban képes egymás mellett létezni – és neonzöld, rózsaszín, lila cégtábláival a potenciális kuncsaftot alpári harsánysággal hívogatni – kínai büfé, török gyrosos és olcsó talponálló. Vagy, hogy közeledjünk a mellékelt felvételhez: megihat egy jó kávét a csodás Ferenc tér valamelyik kiülős helyén, hogy a következő percben már az Üllői úton rémüldözzön az ott – és nem csak lomtalanítási napokon – érzékelhető koszt és igénytelenséget látva.
Kétszer kettő | Magyar Hang
Az ezredforduló óta Budapest szinte teljes mértékben elveszítette gasztronómiai egyéniségét: összetéveszthetetlen arculatát és helyi ízeit.
A látvány: novellánál tömörebb és töményebb látlelet. Az utcára hányt lom mellett fehér pozdorjalapra firkált „fogva” felirat jelzi, hogy az ott heverő tárgyak immár új gazdájuk tulajdonát képezik. Az egyik ház fala mellé dobott matracon hajléktalan férfi alussza álmát. A fásult és sokat látott városlakók és a közeli orvosi egyetem magyar és külföldi hallgatói pedig olyan közönnyel közlekednek e különös kulisszák mögött, mintha ez lenne a leginkább magától értetődő dolog a világon.
S valahol az is. Budapest ilyen. Mi ilyenek vagyunk. Múltunk rozoga teherautókra dobált kacatjai és jelenünk rendszertelenül elszállított hulladékhalmai között szlalomozunk, és lassanként belenyugszunk: ez már régen nem Bécs, de még messze nem Bukarest. A kettő között van valahol. Csuda érdekes hely, annyi szent. De azért akadna dolgunk vele bőven, hogy igazán lakályos is legyen.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 25. számában jelent meg, 2018. november 2-án.
