Előbb háromjegyű, aztán már négy számjegyű úton botladozol, ám még erről is le kell kanyarodnod, attól tartasz, az autód ott marad örökre valami sunyi gödörben, de megéri, mert ahogy kiszállsz magadba zárni az élményt mindenestül, nemes sólyom csap le melletted az apró, szalmába rejtett egértanyára, egy díszes fácán pedig csak áll az alig két keréknyomnyi lélekrázó közepén, és néz, egyre csak bámul rád, nem fél, pusztán nem érti, hogy ki, pontosabban mi vagy te ott a semmi közepén.
Bársonyos csönd. Maradnál még, de menni kell, mindig menni kell tovább. Soha nem hallott, látott, olvasott nevű apró települések adják utazásod ütemét, elsuhantukban szépek, kívánatosak, kacskaringósak, romantikusak itt Tolna és Baranya határán a két megye s a dombok közé szorulva, azonban hiába próbálsz turistásan szűkre húzott szemmel látni, a jelenvaló előbb-utóbb legyőzi az ábrándokat. Omló vakolat, berogyott tető, dülöngélő kerítés, kerti budi, bezárt kisbolt, rozsdás lakat az egykori kocsma ajtaján, a kényszerből skanzenvidék egyszerre megtelik szomorú valósággal.
Lélekgyarmatok | Magyar Hang
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mindaz a rossz, amit leegyszerűsítve, s ezért sok szempontból hibásan NER-nek nevezünk, legerőteljesebben a lelkekben épül.
A szegénység kultúrája, így tanították az egyetemen, a nyomorúság is lehet szép, ezt tanultam az erdélyi barangolásokon, de nézz oda, hogy elrepült negyedszázad meg egy kicsi, hiszen már 2019-et írunk, s csak nem szűnik a bódévilág, itt van velünk, elkísér, hurcoljuk, levakarhatatlan, élt, él és élni fog örökkön örökké, tán nem?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang idei 1. számában jelent meg, 2019. január 4-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/1. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
