Sorakozzunk fel az Akadémia mögé!

A gazdaság digitalizációja forradalmi változásokhoz vezet – állítja ezt egy ötszáz fős uniós szakértői konferencia, amely e hónapban Maryanne Thyssen uniós biztos kezdeményezésére tekintette át az EU kilátásait e téren. Általános az a vélemény, hogy az „ipar 4.0” kihívása óriási, de nehezen pontosítható. Jean-Claude Juncker szerint veszélyekkel terhes időszak jön.

Mi, magyarok nem így látjuk: sem a kormány, sem az ellenzéke nem fordít erre kellő figyelmet. Pontosítanom kell: a kormány  már eleve a múltba indult és keletre tart. Az ellenzék pedig látszatküzdelmeket folytat – leginkább önnön talponmaradásáért. Ha a gigakonferencia vészjelzései beigazolódnak, s mi, magyarok beletörődünk a sorsunkba, egy kiszámíthatatlan, válsággal terhes időszakkal kényszerülünk szembenézni. Katasztrófa felé sodródunk. Mit tegyünk? Ilyenkor szoktunk a múltba nézni, keresni egy társadalmilag analóg helyzetet. Ez esetben van ilyen: ez a kiegyezés, az „ipar 1.0”.

Az alábbiakban megpróbálom összevetni – már amennyire lehet – a 150 évvel ezelőtti és a jelenlegi helyzetet. A régmúlt ipari forradalmunk példaként történő bemutatásához Szekfű Gyula irányadó könyvét, a Három nemzedéket hívom segítségül.

„A XIX. század a kapitalizmusnak a hódítási korszaka. Nyugat-Európában az egyéni és politikai szabadság, állampolgári egyenlőség védelme alatt mindenütt gazdag középosztály jön létre, melynek vagyona immár föld és ház helyett tőkében, ipari és kereskedelmi vállalatokban, ezeket kifejező papírokban nyugszik... A mi (Habsburg – RL) uralkodóink azonban elhanyagoltak, sőt lealacsonyítottak bennünket az osztrák kapitalizmus... szolgáivá… Ipar, kereskedelem, közlekedés nem nálunk, hanem Ausztriában indult meg...” Mi megrekedtünk a monarchisztikus, feudális államszerkezetnél, a jobbágyság felszabadítására, a piaci gazdálkodást ellehetetlenítő „ősiség” törvény eltörlésére csak 1849-ben került sor. A szabadságharc azonban elbukott, s utána még keservesebb majd két évtizedet kellett megélnie az országnak. Szakmai felkészültség és tőke nélkül kellett valamit tenni…

Kilátástalan helyzetben egyeztünk ki a Habsburg Házzal. Az 1867-es kiegyezés, Deák Ferenc  nyitott utat az ipari forradalomnak (mai nevén az „ipar 1.0-nak”), a dermesztő Bach-korszak után, dacolva Kossuth ellenkezésével. Nem lettünk függetlenek – de partnerek lettünk. „Az új kapitalizmusban a magyarság nemcsak tőkével nem, de vezető szellemmel, ipari és kereskedelmi, üzemi munkával sem vett részt.” A start döntően osztrák tőkével – és a zsidóság sok évszázados kirekesztettségből való felszabadulásának energiáival történt. A „zsidóság szerepét az segíté elő, hogy a nyersterményekkel kereskedés szinte kizáróan az ő kezébe ment át, de jogtalan állapotában üzérkedésen kívül egyedül az orvostudomány volt számára megnyitva…. Ilyen viszonyok között köszöntött be a liberalizmus, mely vallási és faji különbségeket letagadva (felszámolva – RL), minden embert egyenlővé akart tenni…” Így alakult, hogy „a zsidóság volt az egyetlen osztály, mely magára vállalhatta a meghatározó szerepet, miután az országban lakó népfajok, a magyarral az élükön, tökéletesen tehetetlennek bizonyultak a kor igényeinek eleget tenni.”

Ezzel együtt mindössze 35 év alatt évszázados lemaradást hoztunk be! Létrejött Pest, Buda, Óbuda és a Margitsziget egyesítésével Budapest és világvárossá lett! Megépült az Operaház, a Szépművészeti Múzeum, a Széchenyi Fürdő, a Keleti és a Nyugati pályaudvar, évente 12 ezer lakás, a Nagykörút, a Sugárút, rajta paloták, 15 ezer kilométer vasúti pálya, a kontinens első földalattija, létrejött a kor igényei szerinti gyáripar, Ganz, Láng, Fegyvergyár, Hengermalom…. Deák Ferencén túl csak néhány név a számos kiválóság közül, akik mindezt megálmodták, megharcolták, megtervezték, megcsinálták. Évszázadokra beírták nevüket a magyar történelembe: gróf Andrássy Gyula, báró Podmaniczky Frigyes, Tisza Kálmán, Ybl Miklós, Steindl Imre, Ganz Ábrahám...  Eötvös Józsefet említem még, aki  általánossá tette az elemi iskolát, s ezzel indult a társadalmi szintű szellemi felépülés.

Százötven évvel később…

A Bach-korszak mostani megfelelője az „átkos” Kádár-kor, melyet szintúgy egy vérbefojtott forradalom, '56 előzött meg. Kétszázezer honfitársunk ment nyugatra (lett „migráncs”), s talált mindenhol segítséget, és jobb jövőt. De a következő három évtized – a szovjet uralom, a retorziók, a kerítések ellenére – a mezőgazdaság, az ipar dinamikus növekedését, az oktatás, a tudomány felzárkózását, a GDP megháromszorozódását hozta a rendszer súlyos eladósodásáig és ellehetetlenüléséig. A régióban elsők voltunk a tervgazdaság lebontásában, s a hatalom  átadásáig legmesszebb jutottunk a piacgazdaság egyes elemeinek létrehozásában. A The Times minap ezzel kapcsolatban így írt: „A rendszerváltás ... nagy rejtélye, hogy a magyarok miként tudják elfuserálni ezt a folyamatot, hiszen a rezsim ma kevésbé demokratikus, ugyanakkor megosztottabb, mint a Fal leomlása utáni időkben volt.” Nézzük a rejtélyt:

Felemelkedés helyett az ipar, a mezőgazdaság összeomlása-,  másfélmillió ember utcára kerülése jött. A helyzetet a multik mentették meg, s így 2001-ben ismét ott volt a gazdaság teljesítménye, mint 1990-ben. A világ tizenegyedik leginkább globalizált országa lettünk, így aztán amikor jött a világválság, a GDP-nk akkorát zuhant, hogy azt unortodox bukdácsolás után (2012-ben is buktunk egyet, „saját jogon”!) tudtuk csak 2015-ben ismét elérni. A régióban azzal lettünk ismét elsők, hogy a rendszerváltást követő 29 évből 18 évet azzal töltöttünk, hogy utolérjük korábbi önmagunkat (nem Ausztriát)! A gazdaságunk így három évtized alatt mindössze 55 százalékkal gyarapodott, szűk ötödével (!) annak, mint amit hasonló idő alatt a megelőző, versenyképességben gyengébb tervgazdaságban produkált.

További fordított reagálás és rejtély. Az 1867-es kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia ajtót nyitott nyugatra. Éltünk a lehetőséggel. Az Európai Unió 2004-ben nemcsak befogadott bennünket, hanem igen kedvező társadalmi, gazdasági lehetőséget is kínált. Megpróbáltunk élni  a lehetőséggel, ma már visszaélünk azzal. Az első években a társadalmi, gazdasági felemelkedést szolgáló minden lépés a hatalmi harc áldozata lett. 2010-ben sokan várták, hogy Orbán lesz a modern kor Deákja. Lassan ráeszmélünk: Bach lett. Az EU-s támogatások ezermilliárdjainak nagy részét a korrupció nyeli el. A fékek és ellensúlyok felszámolása, az autokrata vezetés, a hatalom és az ehhez kapcsolódó vagyonszerzés primátusa, a munkaalapú társadalom meghirdetése a hűbéri viszonyok újraélesztéséhez vezet. Az oktatási rendszer leépítése, a tankötelezettség leszállítása 16 évre eddig mintegy 60 000 honfitársunkat tette esélytelenné a növekvő követelmények teljesítésére. Mindez, kiegészítve a gyűlölködés és félelem légkörével, az egykori Bach-korszakot idézi. A tudás évszázadában. Megyünk ki Európából! A Néppártból már tolnak is...

Az „ipar 4.0” („informatika 3.0”; „élet 3.0”) hasonlóan éles döntési helyzetet teremt, mint az „ipar 1.0” 150 éve. De Orbán nem előre megy, hanem vissza a múltba, valamint az ortodox civilizáció felé. Amit a retrográd hatalomnak ehhez le kell győznie: az az intelligencia. A tudomány. A társadalom leépítésében nem lehet kiegyezni a vezető értelmiségi körökkel, ezért támadja az eddig politikailag passzív intellektuális elitet. Azt az elitet, amelyet a világ tisztelete övez, s amelynek kiterjedt kapcsolatai vannak a fejlett világ szellemi vezetőivel, tudományos iskoláival, s világosan látják: milyen kihívásokkal kell(ene) szembenéznie a társadalmunknak, s milyen veszélyekkel kell számolni a jövőben. Akik képesek lennének a tudásalapú növekedés feltételeinek kiépítésére, sikerre vinni az „ipar 4.0”-át, majd a mesterséges intelligenciáról szóló „élet 3.0”-at. Ők hitelesek, befolyásosak, s tisztán látják a hatalom országromboló tevékenységét a „bevándorlást” és a „családvédelmet” harsonázó propaganda-paraván mögött.

Az Orbán-rezsim – szerintem – eljutott hatalmának önpusztító szakaszába. Brüsszel támadása a nemzet akaratának semmibevétele! A tudás, a tudomány, az autonómia, a függetlenség, a nyitottság, az alkotás szabadsága elleni fellépés a rezsim létének indokoltságát kérdőjelezi meg. A fejlődésről való lemondás a nemzet halála! Az Akadémia üres klubbá silányítása (ahogyan ezt a CEU-nál csinálták) merénylet a társadalommal, a tudós világgal szemben. Maradna (meddig?) az Akadémia székháza a Széchenyi téren (mint Magyar Turisztikai Akadémia?) – csak Széchenyi szelleme lenne halott.

A társadalomnak – első helyen az Akadémiának – kell szembenéznie az új magyar sorstragédiával. Azzal, hogy néhány év távlatában már újabb és újabb százezrek fogják idegen földön keresni a boldogulásukat, köztük sok-sok kutató, tudós. Mint Horthy idejében. Itthon pedig a képzettség hiányában ellehetetlenült, kilátástalan milliók fognak tüntetni, lázadni a gazdaságilag is, morálisan is összeomló  országban emberi életet követelve….  

Sorakozzunk fel az Akadémiánk mögé!

A szerző a Kutatási, Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.