Szembemennek Széchenyivel

Folyik a vita a kormány és az MTA, illetve az MTA-t támogatók között, hogy helyénvaló volna-e, ha az Akadémia kutatásokra szánt pénzeit, az akadémiai kutatóintézetek anyagi ügyeit ezentúl egy minisztérium kezelné. Nézőpont kérdése, mit gondolunk erről, akár azt is mondhatja bárki, hogy ez valójában az Akadémia szabadságának és önállóságának megerősítése; és a Figyelő listázását is, végtelen jóindulattal, tekinthetnénk félreértésnek vagy éppen konstruktív kritikának, tiszta víznek.

De a lényeg nem ez: ha egy kutatási pénz kiutalása önálló, az Akadémiától elkülönített jogkör lesz, akkor ez a jogkör szabadon felhasználható az Akadémia kutatások befolyásolására. És ha van jogkör, lesz jogérvényesítés is.

Épp itt az ideje, mondhatnák azok, akik elégedetlenek az akadémiai kutatói szféra teljesítményével, meg mindenkiével, aki nem eléggé megértő, megbocsátó, elnéző a kormányzat nagy honvédelme és belső offenzívája ügyében. Egyszerre csak valamiért, valahogyan eszükbe jutott, hogy ezzel az Akadémiával valami baj van. Uramisten, már csak ez hiányzott, jegyezhetnék meg teljes joggal azok, akik a gyengébb teljesítmények miatt eddig is a közvetett, kívülről jövő befolyásolásokat okolták. Lehet az Akadémia önigazgató kultúrájának hagyományára utalni, amelyet a változás de facto sértene, de hát egy Akadémiának mégis vannak kötelezettségei, s ha azok teljesíthetőbbek volnának egy átalakítással, hát miért is ne.

Noha a kapkodás, az egyeztetés elmaradása, a Figyelőben megjelent lista, mint erős indirekt bizonyíték, a tárgyilagos (vagyis ön- és közveszélyes) szemlélő számára elég nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az eljárás, mint eljárás, már önmagában is biztosan árt az Akadémia tekintélyének, ami súlyos veszteség számára már akkor, amikor még egyetlen fillért sem veszített. S persze rontja az eljárás a kormányzat társadalmi kapcsolatait. Abban az értelemben is, hogy a kormányzat híveit újabb csatakiáltásokkal vezetik félre. Azonosulásukért ismét súlyos árat kell fizetniük, hinniük kell a hihetetlent, igazolniuk kell az igazolhatatlant. Meggyőzöttnek kell lenniük olyasmiről, amiről egyébként szükségképpen nem tájékozottak. Az Akadémia képviselői idegesek, feszültek, riadtak, magyarázkodnak, kiabálnak. Na ugye! Az kiabál, akinek a háza ég! Mi sem bizonyítja jobban, hogy indokolt a beavatkozás.

Az Akadémia-perben a jóhiszemű gyanakvóknak segítenék egy hitelesnek vélhető, nagyjából Lánchíd szilárdságú fogódzóval. Széchenyi Tudós Társaság számára írt „kötelező levelének” (amelyben jogilag hiteles dokumentumban rögzíti saját adományozói kötelezettségeit és a Tudós Társaság működésére vonatkozó feltételeit) idevágó szavait idézném:

SZÉCHENYI KÖTELEZŐ LEVELE A TUDÓS TÁRSASÁGNAK POZSONY, 1826. MÁRCIUS 19.

„5ször mindazon fő princípiumokhoz kötöm fundatiómat, melyek az országos deputátio által jelenlétemben kidolgoztattak; nevezetesen megkötöm, hogy ezen magában álló, s maga által kormányozandó csupán tudományos intézet, semmi más intézetekkel soha össze ne köttessen, hanem ártatlan tudományos foglalatosságait királyom és hazám egyesített javára, és csak arra magában csendesen folytatgassa.” (Széchenyi pesti tervei. Magyar levelestár. Szépirodalmi, 1985. 6. o.)

Széchenyi tehát a Tudós Társaság támogatása feltételének tartja, hogy az ne függjön senkitől, természetesen az adományozótól sem, és ne legyen összekötve más intézményekkel. Ha tehát egy minisztérium osztja majd be az akadémiai kutatásokra megítélt költségvetési támogatást, illetve annak egy jelentős részét, ezzel megszegi az alapító Széchenyi ötödik feltételét.

Mondhatnánk persze, Széchenyi feltételei elavultak, s a gróf különben sincs abban a helyzetben, hogy megvédje magát, de ha már szólt, ha feltételt szabott, meg kellett volna gondolni, beszélni kellett volna róla, valami tiszteletféleképpen, aztán meghallgatni azokat, akik a magyar tudomány legkiválóbbjai, akiknek kitalálták elődeink az Akadémiát, hiszen ezért és épp ezért akadémikusok. Különben is, Széchenyi feltételeitől ez ideig csak diktatúrák és önkényuralmak tekintettek el.

Eötvös József a kiegyezés után megújult és kibővült Akadémiáról többször is úgy beszél, mint amelynek szabadságának és egyéniségének kell lennie, már tudniillik kutatói szabadsága és nemzeti egyénisége, mert így lehet hazája szolgálatában értékteremtő intézménye az egyetemes emberi kultúrának is. Egyénisége és szabadsága azonban csak annak az intézménynek lehet, amelyik felel magáért. Még a legkisebb iskolák is – szellemiekben és gazdaságosság tekintetében egyaránt – súlyosan megsínylették, hogy külön felettes intézmény osztja be a pénzüket. (Talán épp az értük aggódó Akadémia bosszantotta fel a kormányt?) Hát akkor egy több ezer kutatót foglalkoztató kutatói hálózatot külső (illetve egyáltalán) hivatal alá rendelni, mennyire drága megoldás, és mennyi veszteséget garantál! Mindenekelőtt szabadságban és egyéniségben. (A hivatal hivatalt nemz.)

Ráadásul ez a hivatal szükségképpen nem rendelkezik a megfelelő szintű szakértelemmel, hiszen akkor az Akadémiához kellene fordulnia. De vehetjük a kormányzat édes gyermekét is példának, ha a Magyar Művészeti Akadémia megbirkózik saját költségvetése beosztásával, az idősebb testvér miért ne volna képes rá? (Megjegyzem, az MMA nem reagált az MTA költségvetésének kezeléséről szóló közéleti vitában. Pedig szép lett volna tőle.)

Egyéni és közösségi autonómiák korában élünk, kormányunk éppen szuverenitására a legbüszkébb, arra, hogy mer önmaga lenni. De hogy lenne, lehetne önmaga, ha másféle szuverenitások zavarják? Ha a részek, az intézmények csak alkatrészei a szuverenitásnak, akkor alighanem helyesebb önkénynek nevezni.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!