Polgárság nélkül akarunk polgári társadalmat

A minap megjelent a „Csend és kiáltás” című vitairat, amelyet a szerzők, a V21-ek látleletként aposztrofáltak. Nagyon szép és etikus, hogy azok, akik az elmúlt 30 év kormányzati munkájában valamikor valamilyen felelős posztot töltöttek be, szembenéznek a döntéseik következményeivel. Az is üdvözlendő, hogy a szerzők igénylik az észrevételeket, hogy azokat majd – a terveik szerint – figyelembe vegyék a vitairat további formálása során. A magam részéről ezzel a lehetőséggel szeretnék élni.

Koromból fakadóan én csak a rendszerváltás első évtizedének első felében vettem részt az államigazgatásban. Nem felső szinten ugyan, de kellő rálátással rendelkeztem az ipar, ezen belül a műszaki fejlesztés terén lezajló folyamatokról. Az alábbiakban a látlelet e szűk szakmai szegmensét szem előtt tartva szeretném a véleményemet megosztani az érdeklődőkkel, de kicsit előre is tekintve.

A vitairat megállapításai alapvetően pontosak és korrektek. Az én megszólalásomat indító állítás a következő: „Magyarország sikeresnek számított, ha az első évtizedben a magánosítást, a bevont külföldi tőkét, vagy a vállalkozásba kezdők számát tekintjük. Mára azonban odaveszett a korábbi gazdasági előnyünk.” Valóban? Milyen előnyünk volt a rendszerváltás során? Induláskor még volt (talán), és én is tele voltam reménnyel. De ez hamar csalódottságba fordult. És egyre nőtt a rés az egykori remények és a napi valóság között. És még nagyobb a távolság, ha ma egy szélesebb időtávot veszünk figyelembe!

Ez pedig 30 év. A magyar gazdaság a rendszerváltást megelőző harminc évben 300 százalékkal, az azt követő harmincban kevesebb mint 50 százalékkal bővült. A rendszerváltás Magyarországon – az adottságainkhoz és lehetőségeinkhez képest – megbukott. És e kudarcnak az alapjait mindjárt az első évtizedben, főként annak az első felében raktuk le. A globalizáció miatt értük el újólag, 11 év után, a GDP 1990-es értékét.

Ez a nulla növekedés kellően minősíti a rendszerváltás első évtizedét, amelynek első felét a zuhanás, a második felét a feltápászkodás jellemezte. Ezt ma már talán ki kellene mondani.

Nézzük a idézetben szereplő tételeket: a magánosítást, a külföldi tőkét és a kisvállalkozásokat. A növekedés meghatározó tényezői a Harrod–Domar-elmélet szerint: a tőke, a munka és a technológia. E tényezők érvényesülésének feltétele a piacgazdaság, de ennek kiépítése a 90-es évek elején nem sikerült. Eredmény: a magyar tőke külföldre – offshore-számlákra – ment, s helyébe külföldi tőke jött. Akkor ebből csak a pozitív elemet, a modern tőke bejövetelét érzékeltük. Az áhított kapitalista világot testesítették meg ezek a cégek, amelyek igyekeztek beilleszkedni, kapcsolataikat kiépíteni a helyi vállalkozásokkal, beszállítói hálózatokat hoztak létre. A kutatási szférában is kedvező légkört hozott a modernebb technológia, bár a nagy cégek a kutatási feladataikat szigorúan az anyavállalat keretei között oldották meg, a fejlesztések a legtitkosabban kezelt tevékenységek közé tartoztak.

A beszállítói háttér esetében a helyzet más volt: a magyar kutatóhelyek számos fontos pályázati lehetőséghez jutottak. Az ipar egésze azonban súlyos válságot élt meg. Két év alatt 40 százalékot esett az ipar teljesítménye, a központosított műszaki fejlesztési alap 17 százalékra zsugorodott, az ipari kutatóintézetek a szükséges források elapadása miatt kétségbeejtő helyzetbe kerültek. Az ipari tárca, az innovációs szövetség mindent elkövetett, hogy legalább átmeneti megoldásokkal, de fennmaradjanak az egyes szakterületek kutatóbázisai – de hiába. Figyelmet érdemelnek Kosáry Domokos, az Akadémia akkori elnökének szavai az „Innovációs stratégiai irányelvek” kormányzati vitájában. „Az előterjesztés félrevezeti a kormány tisztelt tagjait, ha a tudományos kutatás egészét és a felsőoktatást az ipar innovációjának programjába szorítja bele. A tudományt a termelés, a gazdaság szolgálólányának sem lehet tekinteni.”

Az Akadémia elnöke huszonhét évvel ezelőtt is egy kormányt képviselő akadémikussal, az OMFB-t (Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság) vezető Pungor Ernővel vitázott, sikeresen. Ténykérdés viszont, hogy a vitában az ipari miniszter, Szabó Iván az MTA oldalán állt. A tudomány megmenekült, de az ipari kutatóintézetek 80 százaléka tönkrement: követték a mögöttes ipar szétesését. Ami enyhíti a tudományellenességet: Pungor Ernő központi erőforrásokkal létrehozta a Bay Zoltán Alapítvány intézeteit Miskolcon, Budapesten és Szegeden. Sokak szerint (ide tartoztam én is) a kormánynak a pénzügyminiszter és az ipari miniszter véleményét kellett volna érvényesíteni 1992 novemberében: a 600 millió forintot a jövő érdekében a 17 ipari kutatóintézetet megmentésére kellett volna fordítani.

A gazdasági válság elmélyült. Piacgazdaság, és megfelelő gazdaságpolitika híján spontán privatizáció zajlott le, amelynek során az ipari és agrárüzemeket, -vállalatokat elkótyavetyélték. Nemzetközi téren is példátlan, ami nálunk történt. A GDP-nek nem 10 százalékát vitték ki – ami még elfogadható érték lenne Thomas Piketty szerint –, hanem többszörösét. Paradox helyzet állt elő: sok ember, köztük sok ügyeskedő rendelkezett sok-sok pénzzel, de nem volt hová befektetniük azt a megtérülés reményével. Ki kell mondani: súlyos kormányzati hibák sorozata vezetett a magyar tőke külföldre kerüléséhez. Iparunk is, mezőgazdaságunk is összeomlott, miközben lett volna szabad tőke, forrás a hazai ipar, agrárium talpra állásához, csak az érdekeltség megteremtésére volt képtelen a kormányzat.

Nem volt sem stratégia, sem szervező erő, amely a hazai befektetéseket tette volna reményteljessé. A szlovákok, csehek, lengyelek megcsinálták.

De a baj nem jár egyedül. A későbbiekben egyetlen kormány sem számolt a tőkekiáramlás következményeivel, azzal, hogy egy kivérzett ipar és agrárium „feltámasztása” valamiféle megkülönböztetett bánásmódot igényelne. Figyelmen kívül hagyták azt a plusz feladatot, amelyet a nulláról induló magánvállalkozások felzárkózása, versenyképessé tétele érdekében meg kellett volna oldani. A kkv-k számára rendelkezésre álló kutatás-fejlesztési, beruházási pályázati források ugyan növekedtek, de még ma is elégtelenek: 2017-ben ezek összege csupán 394 milliárd forint volt. Kevesebb, mint amennyit a multik kapnak a kormánytól politikai viszonzás reményében. A kkv-k versenyképességi szintje „igazodik” ehhez a minősíthetetlenül alacsony kormányzati támogatáshoz: az innovációs teljesítményük ugyanis az EU-ban működő kkv-k átlagos hozzáadott értékének ötödét sem érik el. Mindössze 17,6 százalék! (A termelékenységhez meg igazodik a munkabér.)

A rossz gazdaságpolitika súlyos társadalmi problémához vezetett. A mikro-, kis- és középvállalatok száma ma több mint 700 ezer, a foglalkoztatottaké kétmillió, s a családtagokkal is illene számolni. A társadalom harmada kilátástalan helyzetben van. A rendszerváltás vesztesei ők, a „roncstársadalom” kitaszítottjai. Az tény, hogy a 90-es években a külföldi tőke – és Bokros Lajos csomagja – mentette meg az országot az összeomlástól. De a multik a felzárkózási céljainkat kevéssé szolgálták és szolgálják. E cégek ugyanis döntő mértékben „szerelőüzemek” – s csak alacsony hozzáadott értéket tudnak produkálni, a profit nagy részét nem is nálunk fektetik be.

Mindezeket figyelembe véve természetes, hogy az ország versenyképessége jelentős mértékben romlott: a 29.-ről (2001) a 69. helyre (2017) csúsztunk 138 ország versenyképességi listáján, s ez a pozíció alacsony szinten stabilizálódott (a 62. helyen).

A történtek társadalmi vonatkozása is lehangoló. Nem jött létre s nem erősödött meg az a vállalkozói réteg, amely a mindenkori polgári társadalom gerincét, tartását adja. Nem alakult ki az a szuverén tulajdonosi magatartás és elit, amely a polgári társadalmakban a kistelepüléseken is jelen van, a véleményalkotásában független és szabad, az érdekérvényesítő képessége a saját teljesítményéből fakadó önbizalom révén erős.

A polgárosodás kibontakozása nem csupán leállt, a társadalom kettéválása vette kezdetét. A társadalmi progresszió nem tudott megerősödni.

A hasonló helyzetű régióbeli országokban a piacgazdaság kiépítése nem járt gazdaságaik kivéreztetésével, így a polgárosodás leállásával sem. Náluk a polgári társadalom alapja a polgárság, amely korlátot képes állítani a hatalom számára. Lemérhető ez a társadalom érzékenységén, polgárai aktivitásának alakulásán. Bukaresttől Prágáig hatalmas tömegtüntetések zajlanak olyan korrupciós ügyek miatt, amelyek eltörpülnek a mai állami, intézményesült szabad rablás mellett. És hallgatunk. Mi, polgárság nélkül akarunk polgári társadalmat. Orbán Viktor helyesen ismerte fel, hogy adottak a centralizáció kiépítésének társadalmi feltételei. Aztán elérte, hogy az autokrata kormányzásnak semmilyen korlátokkal se kelljen számolnia. Elég a látszat. „A társadalomnak legalább harmada elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságból” – tette világossá Bogár László 2013-ban. (Heti Válasz, január 10.) Akkor ez még csak fideszes cél volt.

Az érintettek bevonása a döntések megalapozásába, olykor meghozatalába (a szubszidiaritás) ma már csak az emlékek világában létezik. Az egyetemi autonómia-, a tudomány, a kutatás szabadsága melletti kiállás immáron bátorság kérdése, s azt a hatalom elleni támadásként tételezik a Várban, az egykori Karmelita kolostorban. Ennyit a múltról.

Fontosabb talán a „hogyan tovább” kérdés felvetése és megválaszolásának kezdeményezése. Antall József idején a tudomány megmenekült, de most a veszély sokkal nagyobb.

Ez a század a tudásról szól. Orbán az oktatást már tönkretette, most a tudományt támadja a versenyképesség örve alatt.

Fel sem merül, hogy a kisvállalkozások innovativitását kellene támogatni egy nagyságrenddel nagyobb pályázati forrással, kiszámítható gazdasági környezet kiépítésével, az autonómia, a kutatási szabadság szentségének megőrzése mellett. Egy európai társadalmat kellene létrehozni, mielőtt hozzászoknánk a banánköztársasági lét mindennapjaihoz – ahogy György Zsombor is megfogalmazta.

De ez hamar ki fog derülni. Megkezdődött ugyanis a korszakváltó digitalizáció (robotizáció, mesterséges intelligencia, 3D-s nyomtatás, 5G-s technológia stb.) térnyerése. Az okostelefonok, jegykiadó automaták, a Facebook, a Google, a You Tube és számos más platform már beépült a mindennapjainkba. A társadalom számára a munkaviszonyok átalakulása lesz a sorsfordító tényező. Friss hír, hogy a munkaerőhiány ellenére több autóipari cég átállt a négynapos munkahétre! Szakértői becslések szerint Magyarországon mintegy kétmillió – döntően adatkezelő, -értékelő – munkahely szűnik meg, s lényegesen kisebb számban, de magasabb képzettséget igénylő új (ma még talán nem is ismert ) szakmák, munkakörök jönnek létre.

Ha a munkaalapú gazdaságot működtető, a „banánköztársaságot” érlelő rezsim marad, néhány év távlatában a gazdaság összeomlása, a munkátlan tömegek lázadása, elhúzódó társadalmi krízis fenyeget.

Technológiai korszakváltásra kell(ene) felkészülnie az országnak. A társadalom egészét átfogó rendszerváltás a magyarság sorskérdésévé lett! Mi lenne, ha a továbbiakban erről is szólna a vita?

A szerző a Kutatási, Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!