A 2015-ös migrációs válság óta Németországban is megoszlanak a vélemények a bevándorlással kapcsolatban. A vita új dimenziót kapott a Sea-Watch hajó német kapitányának erőszakos kikötése és olaszországi őrizetbe vétele után. Az álláspontok nagyon eltérőek.
Az emberek egy része még ma is a 75 évvel ezelőtti világháborús eseményeket követően államilag preferált „bűnös-nép-vagyunk-ideológia” évtizedes beidegződésétől szenvedve példát szeretne mutatni szolidaritásból és befogadna mindenkit, aki rászorulónak mondja magát. Ők nem vizsgálják az állítások hitelességét, nekik nem tűnik fel a nagyszámú koravén „kiskorú” érkezése, akik Merkel kancellár szerencsétlen elszólása miatt („egyetlen szíriait sem küldünk vissza..”) mind-mind Szíriából érkeztek és szinte mindegyikük január elsején született.
Nem szólnak akkor sem, amikor a befogadottak az ingyen lakás helyett erőszakosan házat követelnek, mondván nekik otthon azt ígérték. Ők tágra nyílt szemekkel értetlenül nézik, amikor észak-afrikai külsejűek csapatba verődve molesztálják a saját országukban saját divatjuk szerint nyáriasan öltözött nőket az utcán és a bűnügyi tudósítások hallatán, ahol rendre az ország vendégei követnek el erőszakos cselekményeket a vendéglátók sérelmére – a következő erőtlen szlogennel próbálják szépíteni a megmagyarázhatatlant: „németek között is vannak bűnözők”.
Talán ez a gondolkodásmód magyarázza a feltűnően sok németországi civil csoportosulás Földközi-tengeri önkénteskedését az elmúlt években.
A polgárok másik része viszont helyteleníti, hogy a kormány az adófizetők pénzéből havonta euróezrekkel támogatja az „egy férj-három feleség-kilenc gyerek” észak-afrikai családmodellt, vagy amikor a bevándorlási hivatal fenntartás nélkül elhiszi életerős fiatalemberek tucatjainak homoszexualitásuk miatti otthoni üldöztetéséről szóló egybehangzó meséjét. Kritikával illetik azt is, hogy befogadott arab nagycsaládok („Familien-Klans”) olyan mértékben terrorizálják az őket befogadó, egykor békés nyugalomban élő berlinieket, hamburgiakat, kölnieket, hogy külön stratégiát kellett a belügynek kidolgozni ellenük.
És ekkor kezd kibontakozni a német társadalom legnagyobb, valós problémája: az egyirányú intolerancia a másként gondolkodókkal szemben. Az előbbi, többnyire baloldali, liberális „Gutmenschen” (széplelkek) ugyanis vérben forgó szemekkel, hangos rikácsolással „náciknak”, „fasisztáknak” bélyegzik a reálisan gondolkodó gyanakvókat, jó esetben is beszorítva őket a „szélsőjobb” elítélendő közegébe, megpróbálva kiközösíteni őket. A szociálliberális beütésű kancellár minapi beszédében követendő példaként emlékezett a 75 évvel ezelőtti, Stauffenberg ezredes által végrehajtott Hitler ellenes merényletre, hangsúlyozva, meg kell mutatni, hogy a szélsőjobbnak nincs esélye a demokrácia ellenében. Annak eldöntése pedig, hogy ki a „szélsőjobb”, az „aktuálpolitikai korrektség” jegyében hangoskodó tömegekre marad. Így azután lehet szélsőjobb a demokrácia jegyében szabadon megválasztott harmadik legerősebb parlamenti párt-, de a muzulmán vallású kisdiákok agresszivitását szóba hozó berlini tanár is.
Merre tovább, Európa? | Magyar Hang
Gondolta volna valaki néhány éve, hogy az európai parlamenti választások lázba hozzák a kontinenst? Hogy az évtizedekig mély közönytől kísért voksolás olyan érzelmeket kelt az európai közéletben, mint manapság? Hogy a téteket jelezve olyan botrányok kísérik, mint az Osztrák Szabadságpárt vezetőjét kompromittáló videó nyilvánosságra kerülése vagy a lengyel pedofil papok ügyeit feltáró film?
A realista, szókimondó, némileg nemzeti elkötelezettségű emberek ilyen agresszív megtámadása szomorúan mutatja az egykori NDK-ban és a nyugati tartományokban egyformán gyakorolt iskolai „agymosás” eredményességét. Azt, hogy egy egykor öntudatos, germán őseinek nagyságát tisztelő nép hogyan válhatott hajlott gerincű önmarcangoló, két lábon járó bűntudattá – amelynek mintha nem is lenne történelme, hősei, akikre büszkék lehetnének, mert már a történelem szó hallatán is összerázkódik, attól tartva, hogy megint a „gonosz németekről” fognak beszélni.
Ezek az egy részről jámbor, széplelkű emberek tapsolnak, amikor Ursula von der Leyen hadügyminiszter asszony hét gyermeke mellé saját házába fogad egy sokgyermekes állítólagos menekült családot. És öklüket rázva, fröcsögve náciznak, amikor egy tőlük eltérő gondolkodású politikus a berlini parlamentben arról beszél, hogy a gazdag Németország tömérdek adófizetői pénzéből vajon miért a most betelepült afrikai nagycsaládok gondtalan életét finanszírozza, ahelyett, hogy a negyven-ötven éven át keményen dolgozó, az országot újjáépítő nyugdíjasait juttatná emberhez méltóbb körülményekhez. Tetszenek érteni? Erről beszélni az nácizmus, meg rasszizmus, meg idegengyűlölet. Az effajta gondolkodást tűzzel-vassal irtani kell. Szerintük.
Ezek az emberek most a demokrácia jelszavával tüntetni indulnak az olasz törvények, az olasz kormány ellen. Megint jön a „szélsőjobbozás”, amit Merkel szerint tűzzel-vassal irtani kell. Egy olyan kormány ellen demonstrálnak, amelyet a demokrácia jegyében az olasz emberek demokratikusan választották és szigorú menekültpolitikáját a napokban készült felmérés (Corriere della Sera) szerint az olaszok 60 százaléka ma is támogatja. Csak hát – nem egyezik a német liberálisok elképzeléseivel.
Új hősük is van, egy, a saját apjának véleménye szerint különc ifjú hölgy, aki anno „hirtelen elhatározásból” jelentkezett a tengerészeti akadémiára, majd most egy öntörvényű civil szervezet hajóskapitányaként cirkál a líbiai partoknál, hogy még azelőtt felvehesse az embercsempészek gumicsónakjain hánykolódó „menekülteket”, mielőtt a líbiai parti őrség kimentené őket.
Egyfajta összehangolt verseny folyik: az embercsempész jó pénzért gumicsónakba ültet ötven-száz embert. Egy kevés üzemanyaggal és egy műholdas telefonnal kijuttatja őket a nyílt vízre, ahol a csónak immár motor nélkül sodródik, majd SOS jelet adva felhívja a megadott számot, és kéri az „életmentő” civil hajókat, ugyan mentsék már ki őket a tenger veszélyes közegéből. Verseny ez azért is, mert nem mindegy, ki lesz a megmentőjük. A líbiai vagy tunéziai hajók lesznek szívesek nem megmenteni őket, mert azok logikusan a pár mérföldre levő, közeli kikötőbe szállítva óvnák meg az életüket. Csak olyanok segítsenek, akik egyúttal ingyen be is szállítják őket az Európai Unió területére.
Ezt teszik azok a bizonyos „emberi kötelességből életmentő” civil emberek, akiknek a hajóit a köznyelv „migránstaxinak” nevezi. Mint 2015-ben a tehetős üzletember unatkozó felesége, Regina Catrambone, vagy a mostani diplomáciai krízist kiváltó 30 éves világjáró, új kalandokat kereső Carola Rackete (édesapja fogalmazott így, megemlítve, hogy a leánya végig stoppolta Dél-Amerikát, sátorozott a kínai Nagy Falon és sarki expedícióban vett részt), aki megsértve az olasz felségvizeket és törvényeket, erőszakkal benyomult Lampedusa kikötőjébe a hatóság egyértelmű tiltása ellenére. Mondván, ő életeket ment.
A líbiai pokol és a migráció | Magyar Hang
Míg tavaly 23 ezren érték el az olasz partokat embercsempészek közreműködésével, addig idén mindössze négyszázan.
A letartóztatása után a német szocialisták újdonsült külügyminisztere a következő mondatokat tudta nyilatkozni: „Emberi életek mentése nem lehet bűncselekmény! A tengeri életmentést nem szabad kriminalizálni.” Erős csúsztatás, mivel az olaszok nem azt kifogásolják, „kriminalizálják”, ha bármely német vagy más nemzetiségű hajó embereket vesz a fedélzetére. Joguk van hozzá, tegyék – még akkor is, ha ennek biztos tudatában az embercsempészek üzlete tovább virágzik. Az olaszoknak azzal van problémája, hogy ezek a messziről jött „életmentők” folyamatosan az ő országukba hordják a „kimentett” afrikai bevándorlókat. Kéretlenül, erőszakosan és törvényi tiltás ellenére. Az ambiciózus német hölgyet az olasz hatóságok csupán ezért vették őrizetbe, és ezt a tényt Maas úr elfelejtette közölni. A vád ellene: illegális bevándorlás elősegítése, hajószerencsétlenség okozásának szándéka és az olasz parti őrséggel szembeni ellenállás. Ennyi.
Emberéleteket persze menteni kell. Nemzetközi jogi kötelezettség tengeri vészhelyzetben segíteni. Ezzel a joggal élnek vissza nagyon durván az embercsempész bandák – kérdés, hogy még meddig? Amíg a csónakokra vadászgató „életmentők” játsszák a „hogyan lopjuk el” az életveszélyben lévőket az őket kimenteni készülő líbiai parti őrség orra elől játékot, és hogyan csempésszük nyomban Európába a fenti séma szerint önszántukból bajba került, ezért még pénzt is áldozó embereket, addig biztosan. És ez már nem az életmentésről szól, mert akkor percek alatt elérhetnék velük a partot. Ha mégis a távolabbi Olaszországot vagy Máltát célozzák meg, annak nyilvánvalóan más oka van. A kapitány kisasszony július 15-i nyilatkozatában már egyenesen azt követelte, hogy azonnal folytathassák az úgynevezett mentést.
Ez a pont, ahol az „életmentők” szemtelensége sokaknál „kiveri a biztosítékot”. Amikor azt hangoztatják, az olasz Lampedusa szigetnek kötelessége befogadni a megállás nélkül oda szállított embereket, mert a nemzetközi jog szerint a tengerből mentést követően a kimentetteket egy „biztonságos” kikötőbe kell szállítani. És a közeli Tunézia, Líbia tengerparti városai egyetlen alkalmas kikötővel sem rendelkeznek – szerintük. Salvini pedig ne szóljon bele, kiket visznek az országába és ne akadályozza a kikötést.
Olaszországnak, mint minden más szuverén államnak kizárólagos joghatósága van a területére nézve. Joga és kötelessége eldönteni, kit enged be és kit nem. Ma már azt is elismerik, hogy Magyarországnak is joga volt nem engedni a kődobálók „open the border” („nyissák ki a határt”) követelésének.
Salvini és Conte olasz hatóságainak döntését a vehemens hajóvezető hölgynek sem volt joga ignorálni, sőt, erőszakkal a lezárt kikötőbe betörni úgy, hogy a járőrhajó személyzete csupán gyors reagálásának köszönheti az életét, amikor a jóval méretesebb hajó a tiltás ellenére megindult feléjük.
De vajon kik ezek az öntörvényű „életmentők”? A nyugati fejlett társadalmak rendezett körülményei között sokan élnek úgy, hogy nem kell a betevő falatért folyamatosan megküzdeniük. Nincs napi munkájuk, de szeretnék hasznossá tenni magukat, így feladatot keresnek. Régebben ételt osztottak, kis egyházak szolgálatában utcai propagandát vállaltak („Strassendienst”), beléptek az Üdvhadseregbe, jótékonykodtak. Békés nyugalomban folyt az életük, mígnem néhány éve kitört a migrációs válság, emberek fulladtak a tengerbe. Nosza, rajta, segíteni magasztos dolog, de életeket menteni még dicséretesebb, a legnemesebb célok egyike.
Egyetlen ország sem kérte fel őket erre, mégis megkezdődött a hajsza a szub-szaharai menekültek csónakjaiért, a humanitárius álarc mögé bújtatott akaratlan összejátszás az embercsempészekkel, akik kezdetben még komolyabb bárkákkal, elegendő vízzel és üzemanyaggal indították útnak a busás hasznot hozó üzletet.
Idővel olajozottá vált az együttműködés, a csempészeknek elég volt pár órát kibíró rozzant gumicsónakba ültetni a „fizető vendégeket”, mert tudták, a rájuk váró „civil” hajók egymással versengve gyorsan megtalálják őket. Naponta harsogott a dicsőség: ennyi meg ennyi emberi életet mentettek meg a civilek hajói. Csak közben egy ország kezdett fulladozni a kéretlen teher alatt – és kikötést tiltó törvénnyel védekezett. A csempészek dolgát könnyítő hajókat egymás után foglalják le a hatóságok. Ma már csak két szervezet, a német Sea-Eye és a spanyol Proactiva Open Arms végzi vitatott tevékenységét. Kérdés, meddig – Málta és Olaszország nem kér belőlük, Franciaország nem fogadja őket és a spanyol kormány 900 ezer eurós büntetést, valamint a hajójuk hazarendelését helyezték kilátásba, ha a Proactiva tovább folytatja a földközi tengeri „mentést”. Azt válaszolták, folytatják.
Megerősíti a határok védelmét az Európai Unió | Magyar Hang
A Frontex feladata lesz, hogy támogatást nyújtson az illegális bevándorlók azonosítása és visszaküldése terén, ha azt kéri egy tagállam.
A még el nem kobzott német hajók is változatlanul Olaszországba kívánják vinni az embercsempészek pénztárcáját tömő jobb életet keresőket, akik mind-mind menekülnek valaki- vagy valami elől. Az erkölcsi piedesztálra állított tevékenységük pótolhatatlan szükségességéről meggyőződött civileket nem hatja meg, hogy lassan már az összes mediterrán kormány mellett fél Európa azt hangoztatja, nem kellene az illegális embercsempészetet közvetve tovább támogatni. Sebastian Kurz korábbi osztrák kancellár egyenesen úgy fogalmazott: „Határozott véleményem, hogy a tengeri életmentést nem szabad egy Európába szóló menetjeggyel összekötni. A bevándorlókat a származási- vagy tranzit-országukba kell visszavinni. Ezzel a csempészek üzletét tönkre tennénk, kevesebben vállalnák az utat Líbiába és megállíthatnánk a sorozatos vízbefúlásos tragédiákat.”
A német polgárok egy része ennek ellenére Rackete kisasszonyt élteti. Seehofer belügyminiszter meg olasz kollégáját bírálja a hatóságok fellépése miatt: nem szép dolog, hogy akkor is betartatja a törvényeit, ha „életmentés” címszó mögé bújtatva folyik a szervezett betelepítés?
Érdekes eljátszani a gondolattal, mi történne, ha a salzburgi német határon egy tiltás alatt levő szállítmánnyal az olasz kamionos a rendőrautókat félre lökve erőszakkal törné át a blokádot és hatolna be Bajorországba. Vajon Maas és Seehofer akkor is a sofőr azonnali szabadon bocsájtásáért szállna síkra?
A szerző Berlinben él
A lapunk nyomtatott vagy online kiadásában megjelenő véleménycikkek nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
