Ady csak egy jó tollú publicista? – Egy interjú margójára

Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a Magyar Hangban megjelenő interjúkat. Különösen örülök azoknak, amelyek a görcsös politikai-világnézeti identitásokon túllépő-túllátó neves személyiségekkel készültek. Ezt az élményt ígérte számomra a július 26-ai számban olvasható beszélgetés – már csak alcíme nyomán is: „Rockenbauer Zoltán a betegápoló Csinszkáról, kultúrkampfról és a hátrahagyott politikáról”. Annál is inkább, mert az egyre élesedő kultúrharcot magam is napjaink egyik legpusztítóbb folyamatának érzem.

Noha csapataink már jó száz éve is harcban álltak, a mai művészet- (és művelődés)történész az aktuális hadi helyzetben is igyekszik szakmájánál maradni, azaz elsősorban Csinszka szellemi teljesítményéről beszélni, de ha róla beszélünk, óhatatlanul rákerül a szó Adyra is, akkor pedig már itt is vagyunk a kultúrkampf kellős közepében. Rockenbauer Vastag Andreát – és Raffay Ernőt – említi a régi nótát fújók közül, de sajnos még másokat is lehetne sorolni az „Ady-revízió” mai vitézeiként.

A szakmájához visszatért egykori (szak)politikus nem „lőni” akar, alábbi mondatával mégis pontosan célba talál: „Kánonátírási kísérletnek vagyunk tanúi: hogy Ady és a nyugatosok irodalmi értékének csökkentésével talán be lehetne hozni a helyükre, mondjuk, Tormay Cécile-t vagy Herczeg Ferencet.” (Tudhatjuk, hogy nem is elsősorban róluk van szó!) Csak ha már ténylegesen harcban állunk, és – akarva, nem akarva – eltaláltuk a látni valóan offenzívabb egyik fél tűzfészkét, sajnálatosnak tartom, ha a pártatlanság jegyében mintegy „baráti tűzben” sebet kap a már inkább csak védekező, jóval sérülékenyebb fél is.

Magam ugyan Tamás Gáspár Miklóssal értek egyet, aki képes leírni, hogy aki tisztán akar ma látni, olvasson sok Ady-publicisztikát – de tiszteletben tartom az interjúalany véleményét, miszerint „ezekből a szövegekből a valóságot, a jövőt, de Tisza Istvánt sem lehet megérteni”.

Mindeddig az interjúalany szubjektív véleménye – ám a századforduló körüli esztendők szellemi életének hivatott kutatója (megítélésem szerint) hamis nyomra téved a bizonyítással, azt állítván, hogy „Adyra az jellemző, amit Bölöni György író mesélt róla, miként is írta párizsi tudósításait”. (A szóban forgó interjúban olvasható Bölöni anekdotázása barátja felszínességéről.)

Amikor olvasni kezdtem az elsődleges forrást, azaz Ady párizsi tudósítását-jegyzetét Gauguin retrospektív kiállításáról, már-már igazat adtam a Bölönire támaszkodó művészettörténésznek: csakugyan úgy indul az írás, mint afféle bemelegítés a napi zsurnalisztikai penzum kényszerű teljesítéséhez. Csakhogy munka közben a tudósító belelendül, és összeszed minden lényeges információt a festőről, ami a budapesti sajtófogyasztót adott terjedelemben érdekelheti.

Bölöni ugyan azt állítja, hogy Ady csak tőle tudta, amit tudott Gauguinről, emlékezését maga is így zárja: „anélkül, hogy egyetlen Gauguin-képet látott volna, a Budapesti Naplóba tárcát írt, amelynél kifejezőbb megítélése alig volt akkoriban Gauguinnek”. (Az idézet helye: Ady Endre összes prózai művei, VIII. kötet, 447. old., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.)

A kritikai kiadás idézett jegyzetében ugyan más emlékezés – Révész Béláé – is olvasható, amely szerint Ady igenis buzgón látogatta a párizsi kulturális eseményeket, és a Gauguin-kiállítást háromszor is megtekintette, de kétségtelen: ha Ady Endre csak párizsi – kulturális! – tudósításokat írt volna, nem tarthatnánk jelentős publicistának. Csaknem helytálló lenne az interjúalany elsietett ítélete, azaz hogy „Ady jó tollú publicista volt, élvezetes olvasni, de ezek az írások nem többek mint pillanatnyi hangulatának kifejeződései.”

De mit kezdjünk akkor a csupán jó tollú publicistának egyebek közt a Kompország, Pusztaszer, Korrobori, szent kengyelfutók fogalmat alkotó, illetőleg tartós érvényű szimbólummá sűrítő nyelvi leleményeivel? Az István király országa, A nacionalizmus alkonya, Országos város Pusztaszeren, Jóslások Magyarországról, Két meggyőződésű emberek, Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írásaival (hogy csak néhányat említsek a legmarkánsabbak közül)?

Talán ezeket is lehet szeretnünk vagy nem szeretnünk, de bármiként is vélekedjünk napjaink – kétségtelenül nem új keletű – politikai kihívásairól, a pártatlan írástudóknak nem lenne szabad félrenézniük, amikor nem kevesen munkálkodnak azon, hogy a XX. század elejének szellemi termékei teljesen kihulljanak irodalmi műveltségünk és történeti tudatunk egységesnek álmodott, ám napról napra egyre apróbb szeletekre szabdalt nemzeti (ha egyáltalán léteik még ilyen) kánonjából. Szerencsére Ady publicisztikai termése egyelőre teljes egészében megtalálható az interneten.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/33. számában jelent meg, 2019. augusztus 16-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/33. számban? Itt megnézheti!