Pártpolitikától mérgezve

Az önkormányzatiság eszméje nagy hagyományokkal rendelkezik közjogi gondolkodásunkban, így nem tekinthető véletlennek, hogy a kádári diktatúra összeomlását követően a választópolgárok és az újonnan megalakult pártok is nagy elvárásokkal tekintettek az 1990-es helyhatósági választás elé. Az elmúlt három évtized önkormányzatisággal kapcsolatos mérlege azonban pusztán Ady Endre és Szekfű Gyula sóhajtását alapul véve vonható meg: valahol már megint utat vesztettünk.

E cikkben azt vizsgáljuk, hogy a közjogtudomány és az államelmélet nézőpontjából nézve mennyire támogatható Vona Gábor kérése, miszerint ne féljünk a pártmentes önkormányzatiság melletti elköteleződéstől.

A pártmentes önkormányzat az államelméleti gondolkodásban

Az európai történelem menetében az állam a XVII. századtól kezdődően képessé vált arra, hogy a korábban autonómiával rendelkező önigazgatási testületek funkcióit is magához telepítse (Stein, Lorenz von: Die Verwaltungslehre. Erster Theil. Die vollziehende Gewalt. J. G. Cotta’schen Buchhandlung, Stuttgart, 1869). E centralizáció azonban hamarosan a határaihoz érkezett, és a társadalom részéről megjelent az alkotmányos állam, valamint a decentralizáció igénye. A megyei vagy községi hatalom megjelenése révén vissza lehetett állítani azokat a helyi közigazgatási szerveket, amelyek működését a „túltolt” centralizáció ellehetetlenítette.

Az önkormányzatokra mindig komoly alkotmány-és jogvédő szerepkör hárult Angliában. Az innen kivándorolt közösségek az önkormányzatiság eszméjét az Újvilágba is „exportálták”, így 1650-re Új-Angliában is kifejlődhetett az önkormányzati rendszer. Tocqueville szerint a községi önkormányzati intézmények hozzájárultak a demokratikus köztársaság fenntartásához, mérsékelve a „többség zsarnokságát”, kedveltté téve a nép körében a szabadság eszményét, és megajándékozva a népet a szabad lét művészetével (Tocqueville, Alexis de: Az amerikai demokrácia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993, 411.)

E felállásban azonban még nem nyomta rá a bélyegét az önkormányzatok működésére a pártpolitika. A politikai pártokról Max Weber óta tudjuk, hogy a vezéreiket és a vezérkarukat is a saját, eszmei és anyagi természetű hatalmi érdek, valamint „a hivatali pozíciókhoz, és a megfelelő ellátáshoz fűződő érdek” motiválja. A pártok csak annyiban hajlandók figyelembe venni az őket támogató választók érdekeit, amennyiben „ez elkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ne veszélyeztesse a választási esélyeit.” (Weber, Max: Gazdaság és társadalom. I. kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 290.) Később a politikai élet a nagyvállalatok hatalmi hálójába keveredett, illetve megjelentek a hivatalvadászok, és a populista lázítók is. Osztrogorszkij szerint ezzel a közélet egy „valóságos maffia és comorra szervezet” uralmának foglyává vált, jóllehet „kevesebb tőrrel és puskával, több tudományos metódussal.”

Jászi Oszkár panaszolta el, hogy a politikai élet egyetlen céljává a hatalom annak érdekében történő megszerzése vált, hogy a gazdasági köröknek megfelelő törvényeket hozzanak, a közhivatalokat zsákmányszerűen osszák szét, az „önkormányzati működéseket” jövedelmező módon használják ki, és gyakorta még a bírói tisztségeket is számukra kedvező irányban befolyásolják. A pártfanatizmus szerinte „kizárólag a milliomosok és szolgahadának érdekeit szolgálja a korrupció, cirkuszi érzékizgatás, zsákmánykiosztás minden lehető eszközével.” (Jászi Oszkár: A demokrácia jövője. Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, Budapest, 1906, 25.)

A pártok hamarosan az önkormányzati működésre is meghatározó befolyással kezdtek bírni. Grünwald Béla már 1876-ban kifejtette, hogy az önkormányzat rendszere a magánérdekek, a pártpolitika, illetőleg a nemzetiségi törekvések martalékává vált, így sodorva veszélybe a politikai szabadságot. A politikai pártok főleg a megyei többség kialakítására törekedtek, hogy onnan kiindulva birtokba vehessék az országgyűlési helyeket is. Az önkormányzatban többséget szerzett párt rendre kizárta a többi párt képviselőit a hivatalviselés jogából, „az alispántól a legutolsó díjnokig csak saját pártjához tartozó egyéneket alkalmazott tisztviselőkül, épp úgy, mint a pártok szoktak tenni egész országokra nézve. A képviselők választása pedig e tisztségviselők befolyása és nyomása alatt ment végbe.” (Grünwald Béla: Közigazgatásunk és a szabadság. Ráth Mór, Budapest, 1876, 78., 80.)

Távol a választóktól

Ferdinandy Gyula 37 évvel később szintén leszögezte, hogy a törvényhatóságok gyakran a pártpolitikától mérgezve voltak kénytelenek a közügyeket intézni. A tisztviselői állások betöltésénél sokszor a pártpolitikai érdekek élveztek elsőbbséget a képességekkel és a szolgálati érdemmel szemben. Ráadásul a politikai megbízhatóság miatt nem egyszer elmulasztották a hivatali működés ellenőrzését, esetleg csak lazán kísérték figyelemmel a tevékenységüket. E helyzet politikai szempontokat oltott a közigazgatásba, így a törvényhatóság „kiengedi a közigazgatás súlypontját a maga lába alól, és háttérbe szorítja a jó közigazgatásnak alapfeltételét, a pártatlanságot.” (Ferdinandy Gyula: Az önkormányzat mint alkotmánybiztosíték. In Magyar Társadalomtudományi Szemle, 7. évf., 6. szám (1914), 402.)

A nemzetközi példák is alátámasztják a pártpolitika és a helyi önkormányzatiság összefonódásának káros voltát. Rudolf von Gneist a Die Preußische Kreis-Ordnung lapjain azt vizsgálta, hogy miként szüntethető meg a hatósági hivatalok betöltésénél tapasztalt visszaélés, amely döntően a pártszempontoknak való megfelelésből fakadt. A porosz gyakorlat, amely minden írnok és küldönc kinevezését a különböző pártközpontok szempontjaikhoz kötötte, a közvélemény részéről alapvető bizalmatlanságot szült a közigazgatással szemben. E probléma orvosolhatatlan is marad, amíg a hivatásszerű tisztviselőség kezében hagyják az önkormányzatok igazgatását. A tisztviselők ugyanis képtelenné válnak a személyes függetlenség megőrzésére, és nem tudják a saját meggyőződését kifejezésre juttatni. Ezért tiszteletbeli hivatalnokok alkalmazására volna szükség, akik nem kegyet vagy polgári állást keresnek, hanem szabadon vállalkoznak a polgári kötelességek legnehezebbikének teljesítésére. (Grünwald: i. m., 86–88.)

Gneist szerint az angol parlament alsóházának túlnyomó többségét is teljesen korrupt városi törvényhatóságok választották, és az úgynevezett zárt testületek mindennemű kapcsolata megszűnt a választópolgárokkal. „A pártpolitika ezeket a zárt testületeket tisztára a politikai kortesgépezet alkotó elemeivé alakította át.” (Ereky István: Közigazgatás és önkormányzat. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1939, 231.) Dupriez az olasz és a francia pártkormányzatok „hajmeresztő és rendszeresen gyakorolt visszaéléseiről” tudósított, amellyel mindössze annyit értek el, hogy a politika tönkretette az adminisztrációt, „és viszont az adminisztráció is a politikát.” (Kuncz Ignác: Állami önkormányzat. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1896, 35.)

A pártmentes önkormányzatoktól nem kell félnetek, jó lesz! E közállapotokat feltérképezve megérthetjük, hogy miért tartották már a XIX. század második felében is égetően sürgetőnek, hogy az önkormányzat meg tudja akadályozni – de legalábbis mérsékelni tudja – a pártkormányzás túlterjeszkedéseit és visszaéléseit. Megállapíthatjuk, hogy a politika és az önkormányzatiság összefonódása – minden populista rigmus vagy költői túlzás nélkül – a korrupció melegágyának bizonyult. E problémát látva sokan az önkormányzatiság kiterjesztésében vélték felfedezni a gyógyírt, megfogalmazva a hivatalnokok nép által történő választásának szükségességét, a megbízott képviselőknek a képviselő-testületek alá való rendelését, valamint a választópolgárok részéről történő elszámoltathatóság követelményét.

Vona Gábor tehát nem jár messze az igazságtól, amikor tudatosan az önkormányzati választások kampányára időzítve a pártmentes önkormányzatiságot ajánlja a törvényhozás, valamint a választópolgárok figyelmébe. A mögöttünk hagyott, szemrebbenés nélkül eltékozoltnak nevezhető három évtized gyakorlata ugyanis azt mutatja, hogy a pártok önkormányzatokba való beengedése csak az országos pártközpontokból mesterségesen irányított viták, konfliktusok és összetűzések helyi szintű leképződését eredményezte.

Bátran kijelenthetjük, hogy a XXI. században nem a különböző szekértáborok között zajló, pókháló lepte viták újból meg újból történő átélésére van szükség, hanem az előttünk álló kihívásokra világos és adekvát válaszokat megfogalmazni képes, konstruktív véleménycserék minél gyakoribb lebonyolítására. Ennek remek eszköze lehet, ha a pártok számára nemkívánatos terepnek nyilvánítjuk a helyi önkormányzatok képviselő-testületeit, és oda lehetőség szerint csak a megfelelő monitoringon átesett civil és független indulókat bocsátunk be. A XXI. század önkormányzatisággal kapcsolatos maximája véleményünk szerint úgy szól, hogy civil önkormányzat nélkül nincsen önkormányzati szabadság sem.

A fenti írást vitacikknek szánjuk, örömmel fogadjuk az érdemi hozzászólásokat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/38. számában jelent meg, 2019. szeptember 20-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/38. számban? Itt megnézheti!