Önkormányzatiság és politikai szabadság

Ki kellene-e zárni a pártokat az önkormányzatokból? – erről a kérdésről folyik az a diszkusszió, melyet Vona Gábor felvetése indított el, és amelyhez legutóbb Pongrácz Alex szólt hozzá a Magyar Hang hasábjain. Mindjárt kijelenthetjük, az önkormányzatok mint a demokratikus berendezkedés legkisebb alapegységei nagyon jelentős szerepet játszanak az alkotmányos demokrácia megfelelő működésében. Erős önkormányzatok nélkül a demokrácia gyenge, hiszen a hatalom központosító, s ezzel a politikai szabadságot korlátozó törekvéseivel szemben egyik fontos bástyaként éppen az erős önkormányzatok állnak. Nem véletlen, hogy a jelenleg regnáló hatalom folyamatos törekvése a centralizáció s ezzel együtt az önkormányzatiság gyengítése.

A magyar „önkormányzat” kifejezésben benne rejlik önmagunk kormányzásának mozzanata, és bizonyos értelemben a politikai szabadság nem más, mint önmagunk kormányzása, ön-kormányzás. Ez a gondolat komoly filozófiai karriert futott be a modernitásban Rousseau-tól kezdve, aki a Társadalmi szerződés című művében kifejti, hogy az állam polgárai csak akkor szabadok, ha aktívan részt vesznek a közösség politikai életében, konkrétan a törvényhozásban. Aki ugyanis nem maga hoz törvényt maga fölött, az más törvényeinek veti alá magát, és így már nem szabad. Rousseau a képviseleti demokráciát sem fogadja el: szerinte képviselőket sem választhatunk magunk helyett, mert azzal átadjuk a törvényhozás jogát másoknak és az ő szolgáikká válunk. A korszak mintaadó képviseleti demokráciájában, Angliában ezért az állampolgárok csak addig szabadok, amíg megválasztják képviselőiket, utána már csak szolgák, semmi más.

Rousseau ugyanakkor maga is bevallja, hogy elképzelései csak kisvárosnyi méretű államokban megvalósíthatók, hiszen a törvényhozó népgyűléseken mindenkinek személyesen kell megjelennie és közösen meghoznia az általános akaratnak (volonté général) megfelelő törvényeket, ez pedig egy több millió lakosú államban elképzelhetetlen. Rousseau gondolatai ugyanakkor nemcsak gyakorlatilag, elméletileg is problematikusak. Úgy véli ugyanis, hogy a közösségnek egyetlen helyes akarata van, az általános akarat, amelynek mindenki alá kell hogy rendelje magát – nem pusztán passzívan elfogadva azt, hanem saját belső hitvallásává téve. Hiszen ha nem így lenne, ha az állampolgár nem fogadná el teljes szívéből a törvényt, akkor máris nem lenne szabad. Márpedig aki nem szabad, azt „szabadságra kell kényszeríteni”.

Ha egyetlen igaz népakarat van, akkor nem lehetnek különböző érdekek, ideológiák, ennek megfelelően pártok, sőt civil társulások és érdekképviseletek sem. Rousseau-nál nem lehetséges semmilyen köztes entitás az egyedi állampolgár és a közösség egésze között. Mindez azt a nagyon is gyakorlati veszélyt hordozza magában, hogy az egyén teljesen ki lesz szolgáltatva a hatalmat ténylegesen gyakorlóknak, akik a népakarat nevében valójában saját önös hatalmi érdekeiket követik. Ez nem a modern liberális demokráciák világa, sokkal inkább Robespierre nyaktilóval kordában tartott köztársasága. Rousseau demokráciája valójában a szabadság diktatúrája.

De nem feltétlenül kell olyan radikális következtetésekre jutnunk, mint Rousseau, ha a politikai részvétel fontossága mellett törünk lándzsát. A Pongrácz Alex által is idézett Tocqueville szintén kiállt az önkormányzatiság mint a szabadság alapvető feltétele mellett, ugyanakkor korántsem vont le ebből olyan, sokszor tarthatatlan és végső soron veszélyes következtetéseket, mint Rousseau. Tocqueville egész életében kárhoztatta a közigazgatási centralizációt, a központi hatalomnak a társadalom legalacsonyabb szintjeiig történő terjeszkedését; az önkormányzatiság legkisebb alapegységét, a községet pedig a szabadság fontos terepének és a központi hatalom mohósága egyik leghatékonyabb akadályának tartotta. „A szabad népek ereje (…) a községben rejlik – írja A demokrácia Amerikában című fő művében. – A községi intézmények ugyanazt jelentik a szabadság számára, mint az elemi iskola a tudomány számára; a nép általuk fér a szabadsághoz, s tanulja meg, hogyan élhet vele békésen és szokhat hozzá alkalmazásához. Községi intézmények nélkül a nemzet létrehozhat szabad kormányzatot, de nem ismerheti a szabadság szellemét.”

A XX. század jelentős politikai gondolkodója, Hannah Arendt a politikai szabadság előfeltételének ugyancsak a politikai hatalomban való állampolgári részvételt tekintette. Csak a cselekvő, a politikailag cselekvő ember lehet szabad: „Az emberek addig szabadok, amíg cselekednek, és sem előtte, sem pedig utána; mert szabadnak lenni és cselekedni ugyanaz” – írja a Mi a szabadság című esszéjében. A politikai szabadság azonban a történelem folyamán csak az ókori poliszban valósult meg igazán, később felülírta a jólét és a boldogság hajszolása, és csak az újkori forradalmakban jelent meg újra, mindenekelőtt a forradalmi munkástanácsok formájában. Arendt legfontosabb pozitív példái A forradalom című könyvében éppen az 1956-os magyar forradalom munkástanácsai, amelyek „tudatosan és nyíltan azt kívánták, hogy minden polgárnak legyen alkalma a közvetlen részvételre az ország közügyeinek intézésében”.

Arendt, miközben a munkástanácsokat emeli piedesztálra, ostorozza a pártokat és a pártrendszert. A pártokon alapuló képviseleti rendszer egyáltalán nem teszi képessé arra a polgárokat, hogy a közügyek részeseivé váljanak: „A polgár legfeljebb annyit remélhet: képviselik, ám nyilvánvaló, hogy csak a választók jólétét vagy érdekét lehet delegálni vagy képviselni, cselekedeteik és véleményeik nem képviselhetők” – írja ugyanott. A parlamentáris demokrácia valójában nem demokrácia Arendt szerint, hanem oligarchia, ahol egy szűk kisebbség gyakorol hatalmat a többség felett.

Arendt szerint tehát nem a pártokra, hanem a forradalmi munkástanácsokhoz hasonló szerveződésekre kell építeni azt az igazi köztársaságot, melynek polgárai valóban szabadok lehetnek. Csakhogy míg forradalmak és más nagy tömegmozgalmak idején megnő az emberek vágya a politikai részvételre, békeidőben a legtöbben visszatérnek ügyes-bajos hétköznapi dolgaikhoz, és már nem kívánnak olyan aktívan beleszólni a politikába. Ahogy Giovanni Sartori Demokrácia című művében megfogalmazta: „A háborús vagy forradalmi feszültség pillanataiban tipikus maximális intenzitású önkormányzás viszonylag rövid ideig áll fönn, és úgy csökken, ahogy múlik az idő. (…) tagadhatatlan tapasztalat: az idő múlása rutinhoz vezet; a heroikus lendület nem tart sokáig; és a mézeshetek is véget érnek.”

A részvételi demokrácia, melyet Rousseau és Arendt is az egyedül üdvös politikai berendezkedésnek tartott, a nagy tömegtársadalmakban illúzió. A demokrácia korunkban csak képviseleti demokrácia lehet, a képviselők pedig óhatatlanul érdekcsoportokba, pártokba tömörülnek. És nemcsak országos, hanem helyi szinten is megjelennek a pártok, helyi szervezeteiknek pedig meg kell találniuk a politikailag kényes egyensúlyt a felső pártvezetés érdekei és a lokális érdekek között. A kérdés ezért véleményem szerint nem az, hogy miként zárhatjuk ki a pártokat az önkormányzatokból, hanem hogy miként tehetők demokratikusabbá és decentralizáltabbakká a pártok, hogy a pártvezetés érdekei ne írhassák felül a helyi érdekek képviseletét.

A képviseleti demokráciában, ahol a legfontosabb politikai aktorok mégiscsak a pártok, a cél nem ezeknek a demokratikus rendszer egyes szintjeiről való kizárása kellene hogy legyen, hanem demokratikusabbá tételük. Ennek pedig fontos feltétele, hogy a pártok ne szűk érdekkörök reprezentánsaiként működjenek, hanem jelentős számú tagsággal bíró tömegszervezetekként, ahogy tőlünk nyugatra tapasztalhatjuk ezt. A pártok adminisztratív jellegű korlátozása és végső soron megbélyegzése nem javítja, hanem rontja az alkotmányos képviseleti demokrácia ethoszát. Ráadásul, még ha sikerülne is a pártokat törvényi eszközökkel kizárni az önkormányzatokból, nem az lenne-e a vége, hogy ha kidobjuk őket az ajtón, bejönnek az ablakon? Ha pártok nem jelölhetnek polgármestert, csak civilek, akkor majd jelöl a Civil Összefogás Fórum.

Erős önkormányzatok és demokratikusan működő pártok csak aktív állampolgári részvétel mellett lehetségesek, ahogy politikai szabadság is, ha azt az önmagunk kormányzásaként értjük. Ebből a szempontból valójában mindegy, hogy valaki pártban vagy civil szervezetben fejt-e ki politikai tevékenységet. A képviseletet és a részvételt, a pártokat és az önkormányzatokat nem egymás ellen kell kijátszani, hanem egymás javára erősíteni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg október 4-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/40. számban? Itt megnézheti!