Elröppent harminc év

Harminc év, egy emberöltő. Ennyi telt el azóta, hogy 1989-ben hosszú évtizedek kényurai tárgyalóasztalhoz kényszerültek, lelépni a végső bukás felé vezető útról. Lelkesedtünk, reménykedtünk, hogy végre lerázhatjuk az egypárti igát.

A várható változás előszelét egy ideje érezni lehetett. Megelőzőleg már két éve magam is sűrűn jártam titkos gyűlésekre, beszélgetésekre, formálni, elképzelni egy emberségesebb jövőt. Ó, azok a vágyakkal, álmokkal teli esték! Gyökeres fordulatra nem gondoltunk, de lényeges változásokra igen. Egyszer csak munkahelyi főnököm váratlanul a fülembe súgta: „Ne hidd azt, hogy az elvtársak nem tudják, milyen társaságba jársz!” Meglepődtem. Aztán figyelmeztető közlésére aludtam egyet, és nem törődtem vele. Hiszen Reagan elnök évekkel előtte kijelentette: „Olyan fegyverkezési versenyre kényszerítem a Szovjetuniót, hogy beledöglik.” A gazdaságilag valóban megrendülő nagyhatalom vezére, Gorbacsov meg 1988-ban kimondta: „Többet sehol sem fogunk egy másik ország életébe csapatainkkal beavatkozni.”

Szaladtak a hónapok, s végül elérkezett a történelmi pillanat: 1989 felvezető éve után szabadon megválaszthattuk az új, a többpárti parlamentet.

Ki gondolta ezt egykor, a háború utáni kíméletlen kommunista hatalomátvétel után, amikor idegen szuronyokra támaszkodva leszalámizták az egyes pártokról a magukhoz idomítható személyek csoportját, a többieket pedig az összes civil szervezettel együtt a földbe döngölték. Később a felszín alatt izzó parázs ’56-ban fellobbant lángját is könyörtelenül eltaposta a mögöttük álló szovjet katonai túlerő. Mindennél fájdalmasabb azonban, hogy már röviddel a háború után a társadalmat kettéosztották a hatalom képviselőire és a tőlük akár csak kicsit is eltérően gondolkodókra, mint ellenségre.

Sokakat néztek akkoriban ellenségnek. Rákosi még panaszkodott is Sztálinnak, hogy neki 10 millió fasisztával kell a kommunizmust felépítenie. Ezért vezetésével pártja, a megmaradt egyetlen, mindent kézbe vett, mindent központosított, a hírközlést, a sajtót, a rádiót, az intézmények irányítását, felügyelete alá vonta az oktatást, a teljes kulturális életet és a Magyar Tudományos Akadémiát is. Belső és külső ellenség állandó keresésével, valótlan vádakkal, rágalmakkal, börtönítéletekkel és kivégzésekkel félelmet ültetett a szívekbe.

Kevesen maradtak, akik őszintén a másik ember szemébe mertek nézni, s őrizték az egyenes, tiszta gondolkodás és emberi kapcsolatok hálózatát. Erkölcs és igaz hang? Ugyan, híre-hamva lett mindennek, a vezetők körében is! Gyorsan eljutottunk oda, hogy fenn, a hatalmasságok körében semmilyen bűnnek, hibának, mulasztásnak, ballépésnek nem volt többé következménye, csak lenn. És ha az élen állók romlottak, becstelenek, a kis- és nagyfőnökök, a hivataluknál fogva igazságtevők is megfélemlíthetők, kézben tarthatók, zsarolhatók, így vagy úgy megvesztegethetők, akkor végül kisember is alig marad folt nélkül. Ilyen volt a mi világunk, a kis magyar valóság.

Teli reménnyel, igaz, forró fejjel, de tiszta szívvel indultunk harminc éve az egyszerre elénk tárult új lehetőségek felé. A kék égre azonban hamar viharfelhők úsztak be. Elillantak a szép napok, s ami azóta történt, nos, legnagyobb részt jobb lenne elfelejteni!

Az 1989–90-ben történt fordulat nyomán ugyan gyorsan kiépült a demokratikus intézményszerkezet és a parlamentáris többpártrendszer, a piacgazdaság csíráival együtt. De a vörös diktatúrát működtető társaság krémje, kiszolgálóikkal együtt a nyakunkon maradt, belülről bomlasztva társadalmunk bimbózó új építőelemeit. A politikai hatalomból hirtelen kiszorult pártállami élcsapat is innen-onnan előbújt, még befolyást is szerzett. Gondolkodásmódjuk és személyi kapcsolatrendszerük folyamatosan mérgezte a levegőt. Ebből temérdek csetepaté fakadt, a parlamentben és azon kívül is. Az úgynevezett jobb- és baloldal között húzódó törésvonal mentén a korábbi zsigeri szembenállás immár nyílt harccá változott.

1990 rügyfakasztó tavaszának mámorában azt hittük, megváltás, szabadság és jólét köszönt ránk. Nem fogtuk fel, hogy az első szabad választáson a múlt hangadó figurái, még a vérbírók is, ugyanúgy választók és megválaszthatók voltak, mint az általuk üldözöttek és a kivégzettek hozzátartozói. A félreállításukat váró türelmetleneknek Antall József azt mondta: „Ha mi ugyanazt csinálnánk mint ők, akkor nem lennénk különbek náluk”. Így aztán elmaradt a számonkérés is, s a lerázni kívánt zsarnokság minden mocska akadálytalanul ömlött át a remélt új korszakunkba. A nemzetközi pénzpiacnak alárendelt gazdasági helyzetünk betetézte a folyamatot. A Nyugat áhítattal várt csodája nem jött el. Pártok alakultak és felmorzsolódtak, kormányok jöttek és mentek, mígnem valakik, a mindig is forradalmibb lelkületű fiatalok, egyszer s mindenkorra le akartak számolni az itt maradt sötét árnyakkal.

Ezeket, a politikába éppen csak belekóstoló ifjakat hamar megszerették. Az országos és a helyi szintű választásokon előbb csak időlegesen, később ismételten taroltak. Újabb és újabb nagyarányú győzelmüket, „mekkora felhatalmazást kaptunk” szavakkal, sajnos mindig öntelten élték meg. A felelősség vállukra nehezedő súlyának érzése soha nem látszott rajtuk. Pedig helytállni igen nehéz, ha nincsenek fékek, ha hiányzik a közösség ügyeire csak kicsit is hatni tudó ellenzék, amely értelmes viták kereszttüzében megóvhatja a hatalom gyakorlóit az eltévelyedéstől. A kialakult helyzet akadálytalanul meg is nyitotta a kaput a tévút felé. A hosszan tartó vezetői lét és túlhatalom személyiségtorzulást vont maga után, s a valamikori tiszta lelkű demokratákból uralkodni vágyó nagyurak lettek.

Hatalmukat, abból fakadó jólétüket igencsak féltik. Az alaptörvény sem tudja őket visszatartani. Nem tűrik, hogy szabadon mászkáljanak velük szemben álló közéleti szereplők. Megdöbbentő az ellenfélvadászatra kijelölt csapatuknak a buzgalma. Ha felbukkan bárki, vagy bármi számukra kicsit is veszélyes, akár csak kellemetlen, rögtön előkeresnek vagy kitalálnak valamit, amivel el lehessen takarítani ezeket az útból. Fizikai megsemmisítésről, béklyókról persze ma már nincs szó, csak karaktergyilkosságról. Elindítják a gőzhengert, s telekürtölik az országot a nevetségessé tételre és a jellembe gázolásra alkalmas dolgokkal. Ha igazak ezek, ha nem, jól időzített kampányukkal többnyire elérik a célba vett személyek társadalmi kiközösítését. Az sem baj, ha igaztalan vádak, rágalomhadjárat után elvesztenek egy sajtópert. Mire hónapok múlva a helyreigazítás megjelenik, mint közel 100 esetben is a tavaly tavaszi választás után, a félrevezetett és feltüzelt szavazók kegyéből már rég győztesen ülnek továbbra is a nyeregben.

Az írástudók felelőssége látni és láttatni, de szerepvállalásuk és közösségteremtő erejük sajnos már a múlté. Brutalitás és faragatlanság uralja a közéletet, melyet az eltérő nézetekből fakadó kérlelhetetlen megosztottság, az egyes táborokat különválasztó mély árok és a mások véleményével szembeni tűrőképesség hiánya jellemez. Mindezt tetézi a politika színpadán félelmetesen eldurvult vitakultúra, helyesebben a kulturált, sőt bármilyen párbeszéd teljes hiánya. Valójában szóharc és tollharc van, szavakkal vívott polgárháború! Tények és érvek helyébe indulatok léptek, s az ellenfélből felnégyelni való ellenség lett. Ebben a közegben az értelem szülte bármely nemes gondolat is csak elveszetten szédeleg, s a szakmaiság a politikával szemben rendszerint alulmarad. Ugyanakkor elfogult, lefizetett vagy megfélemlített, létüket féltő emberek sokasága térdet hajtva egyengeti útját a gátlástalan csörtetőknek, a másokon önérdekből átgázoló vagyonharácsolóknak. Ez ma a kis magyar valóság! Katarzis kell, majd próbáljuk meg megfogni egymás kezét!

Elröppent hát ez a harminc év. A rendszerváltoztatás előtt még csak gondolatban megfogant két nagyobbik unokám időközben világra jött, s felnőtt lett már. Igazán nekik alakulhatott volna ki az elképzelt tisztább világ. És mit látnak? A mindent eluraló hajdani Egypárt helyébe hiába tört több párt. A parlamentáris demokrácia üres díszletei között békétlenségre, gyűlöletre és harcra uszítás közepette ismét egyközpontúvá lett az ország. A jelenlegi, így-úgy megválasztott, előszeretettel kétharmadosnak hangsúlyozott parlamenti többség és kormánya, valójában csak a jogosultak egyharmadának szavazatait tudhatja magáénak, mégis azt tesz, amit akar. Nem ezt akartuk! Ne feledjük, a politikusi pálya az közszolgálat, mindenki szolgálata, legalábbis annak kell lennie. Ha itt nem így lesz, unokáink elindulnak keresni életüknek olyan helyet, ahol szárnyalhat gondolat, szó, tudás és igaz szeretet.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/39. számában jelent meg, 2019. szeptember 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/39. számban? Itt megnézheti!