Identitásvesztés, avagy az egyéni körzetes rendszer bukása

Az önkormányzati örömmámor csillapodásával és a szürke hétköznapok visszatérésével egyre inkább körvonalazódni látszik a két domináns politikai oldal kommunikációjában, a médiában és a közbeszédben is a választások valódi arca. Jó magyar szokás szerint sikerült a csőd szélén lebegő „nyugatos” mintákat eltanulni, és betagozódni a kétpólusú demokráciák hosszú, a globális társadalmat a katasztrófa szélére söprő sorába.

A kétpólusú rendszer jellemzően a területi alapon szerveződő demokráciák sajátja, ahol kormányozni vagy akár koalíciót kikényszeríteni reális lehetősége csakis a néppártoknak van. Mindenekelőtt azért leszögezném, a területi rendszert sem tartom ördögtől való dolognak, hiszen a globalizáció kora előtt sem a személyszállítás, sem az információáramlás nem volt ilyen mértékű. A XXI. század kihívásaira azonban ez a logika nem megfelelő. A körzeti rendszer a tengerentúlon embertelen váltókormányzást és kizsákmányoló váltógazdaságot okozott. Az Egyesült Királyság a világháborúk óta talán legkaotikusabb korszakát éli. Elképedve állok a tény előtt, hogy hazánk is erre az útra látszik tévedni, és ha az ellenzéki, illetve kormánypárti szólamok igazak, akkor ezen az úton is halad tovább.

De mi is a valódi baj ezzel a rendszerrel? Mi az a démoni erő, amely lezülleszti a választásokat a látszólagos döntés szintjére? Miért nem koherens sem a Fidesz, sem az O1G-koalíció? Egyszerű a válasz: az identitásvesztés. A választó nem szavazhat jó szívvel senkire, de nem is célja a rendszernek, hogy jó szívvel szavazzon. A cél a sehova nem tartozás. Aki nem tartozik sehova, és nem gondol semmit semmiről, az a legbefolyásolhatóbb. Jönnek az emocionális hatások a médiából, a közbeszédből, és nincs egy gondolati struktúra, amely gátat szabna ezeknek. Jön az emóció, elkap a flow, és legyen az migránsellenes, Orbán-váltó vagy Való Világ-tematikájú, a szkepszis rendszerint elmarad.

A parlamentnek, a kormánynak és a miniszterelnöknek kettős feladata van. Először is ki kell elégíteni a nép bizonyos igényeit, másodsorban nevelni kell a népet: morális célokat kell adni, társadalmi igényt kell teremteni bizonyos dolgokra. A politikust és az államférfit ez különbözteti meg egymástól, míg a politikus csak az elsőre, addig az államférfi a másodikra koncentrál. A jelen rendszert uraló politikuscsaládok az identitásvesztett néptömegekből voltak képesek megalkotni a tökéletes választópolgárt. Az egy a tábor, egy a zászló és a jungizmus téziseit tankönyvszerűen kihasználva, sok médiahazugsággal és pofátlan összemosással megalkották az anti-Gyurcsány és az anti-Orbán traumatömböt. De bármi mentén is alakuljon ki ez a két tömb, ezek mögött nemcsak a morális kérdések, a mindennapi problémák is polarizálódnak.

A tömbösített logika rendszerszintű gátját képezi a kiegyensúlyozottságot, gördülékenységet és jó alkalmazkodóképességet megkövetelő XXI. századnak. Nem is beszélve a gyűlöletkampányok és a protestszavazatok mechanikájáról, amelyek önmagukban is identitás nélkül hagyják a bevonzott állampolgárokat. Így sem nagypolitikai, sem hétköznapi szinten nem alakul ki párbeszéd.

Összességében elmondható, hogy a mai politikából pont a párbeszéd, pont a vita hiányzik. A vitákhoz viszont állítások kellenek, azokhoz pedig államférfiak, akik nem csak meglovagolni akarják az aktuális, egyre elaljasodó társadalmi folyamatot, hanem kulturális, illetve morális értelemben formálni is azt. Ezekhez viszont meg kell adni a különböző identitások kialakulásának lehetőségét egy arányos, listás választási rendszerrel. A probléma csak az, hogy a lakosságon kívül ez senkinek nem áll érdekében.

Név és cím a szerkesztőségben

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/45. számában jelent meg november 8-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/45. számban? Itt megnézheti!