A cet gyomrában

A minap olvastam egy – a Magyar Hangban is ismertetett – interjút a Válasz Online-on Pozsgai Zsolt íróval, aki a Fidesz eredményváróján nyilatkozott a Bálnában. Mint tudjuk, az ilyen „nemzeti” szent rituálékra nem engednek be akárkit, a Fidesz-barát Pozsgait, biztosan a tábor zsurnalisztáinak egyike faggatta. Titokban!

A tollnok ugyanis nem adta a nevét az írásához. Félt! Emberből van, meg akar élni, ezért fél a félelem rendszerében. Hálásak lehetünk neki így is, mert bár a kérdései meglehetősen udvariasak, puhák, szembesülhetünk egy Orbánban megingathatatlanul hívő, a rendszerrel szemben enyhén kritikus magyar értelmiségi nézeteivel. Még akkor is így van ez, ha – mint azt a bennem lakozó kisördög sugallja – nincs itt semmiféle újságíró, csupán arról van szó, hogy Pozsgaiból kikívánkoznak bizonyos nem komilfó gondolatok, és bár talán nem fél, de mit lehet tudni: jobb, ha ezeket egy kíváncsi zsurnaliszta kérdéseire fejti ki. Biztosan erős a hely szelleme is: Babits, Jónás meg a néma cinkos!

Szóval a Bálnában búslakodó, csalódott arcok közül kiragyog Pozsgai tekintete, melyen nyoma sincs a meglepetésnek. Csoda, hisz szerinte itt nem vereségről, hanem egy jelenségről van szó. Kellenek az ilyen szükséges pofonok – magyarázza –, melyek, ha nem ölnek, erősítenek. Az ország jövőjére nézve már-már félelmetes prófécia szerencsére helyzetelemzéssé szelídül: Pozsgai szerint a lebutított közmédia a fő oka ennek a vereségnek, pardon: jelenségnek, amire számítani lehetett mert a „majd én megmondom, miről mit gondoljanak az emberek”-politika még soha nem jött be. Hát persze, így igaz. Ha csak a XX. század e gondolatot követő „nagyjait” (nácik, nyilasok, kommunisták) nézzük: mind megbuktak.

De most, jelentős mértékben ennek a lebutított közmédiának köszönheti a Fidesz, hogy buktája nem lett KO szintű. Csak két példa: vajon miért szavazott volna Győr város mélyen keresztény polgársága erre a szerencsétlen lepedőakrobatára, ha nem etetik be velük, hogy Soros narkóztatta be a családszerető, aszkétaként élő olimpikont, vagy miért választaná meg az őket uzsorakamattal kiszipolyozó és ezért letöltendőre ítélt polgijukat újra Nyírpilis népe, ha nem a közmédia mingráncsos riogatása késztetné erre. Csudás, ahogy Pozsgai leszögezi a valót: a közmédia hülyének nézi a népet. Megoldásként három nem NER-kompatibilis politikus kipenderítését javallja. Vajon elképzelhető, hogy egy vérbeli újságíró, aki ráadásul inkognitóban maradhat, nem kérdez rá a „rosszfiúk” neveire? Mindegy is, hisz ebben a rendszerben a nevek lényegtelenek, mert a mindent vezérlő dzsojsztikot, a felcsúti stadion tövében lévő ház lakója egyedül szorongatja, egyre görcsösebben.

Pozsgai elismeri, hogy van cenzúra, hisz már őt is legalább háromszor; elismeri, hogy nyíltan, olykor szenvedéllyel, politikai érdekek nélkül kellene megszólalni kulturális kérdésekben, mint például a tao, az Országos Széchényi Könyvtár elköltöztetése (a CEU-t nem említi) és „egy-egy felháborító színházi pályázat” ügye.

Az eddig leírtakat tekintsük be vezetőnek, egy infarktusközeli állapot felvezetőjének. Pozsgai: „Szimpatizálok a kormányfővel a híres Hősök terei beszéde óta. És nagy örömmel nézem, amilyen határozottan, következetesen építi az ország helyét Európában és a világban.” Nyomdaképesen nehéz megszólalni…

Orbán annak idején azt harsogta, hogy kaput nyitunk nyugatra és ajtót mutatunk a keletnek, az oroszoknak. Ezzel szemben – valóban következetesen – leépíti a jogállamiságot, és megvalósítja a legújabb kori feudális oligarchák világát. A közép-ázsiai közállapotokat mintának véve „építi az ország helyét”, vagyis a türkök közé türekszik. Nem veszi észre, hogy bármit tesz – például a nemzet érdekeire hivatkozva támogatja a kurd nép kiirtását –, csak egy amolyan megtűrt türk marad a Türk Tanácsban, a türkök díszkereszténye.

Hiszem, hogy egyre több normálisan gondolkodó magyar polgárnak elege lesz ebből a hazaárulásnak nyugodtan minősíthető kipcsak vircsaftból, és – az ellopott vagyon visszavétele után – szabad eltávozást biztosítunk Orbánéknak. Mondjuk, Kazahsztánba. Addig is javallanám a tisztelt író úrnak, vesse papírra a magyarországi kipcsak törzsek dicső történetét, kellően magasztalva Nurszultan Nazarbajev elvtárs és Viktor Orbán elvtárs „megbonthatatlan” barátságát.

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/46. számában jelent meg november 15-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/46. számban? Itt megnézheti!