Annak ellenére, hogy folyton azt szajkózzuk, mennyire nem szeretjük az ünnepeket, és mennyire elegünk van belőle, mégis elég nagy feneket kerítünk neki, az ünnepek előtti fejvesztve rohangálás pedig évről évre egyre ádázabbnak tűnik. Mindezért persze rendre a karácsonyt hibáztatjuk ahelyett, hogy őszintén belátnánk, a hajcihőt mi magunk generáljuk.
Okolhatnánk persze az érzelmeinkre és gondolatainkra befolyással bíró „bájos” és cukormáztól csöpögő karácsonyi reklámokat, amelyek úgy hatnak ránk, mint futóra a startpisztoly, és az is világos, hogy a kereskedelem mindig is nagy bizniszt csinált az ünnepekből, kiváltképp a karácsonyból. Az egyre gigászibb méretű plázák már októberben karácsonyi pompában hízelegnek a kedves vásárlóknak, és a marketing minden erejével azon fáradoznak, hogy a lehető legnagyobb mértékben horpadjon pénztárcánk és bankszámlánk a lehető legnagyobb haszon elérése érdekében.
Hovatovább, az őrület odáig fokozódott, hogy a rapidhitelek legváltozatosabb kínálatával is alaposan megtorpedóznak bennünket, ha netán pénztárcánk már a karácsony előtt is horpadt állapotban lenne. Nem ismernek lehetetlent, ha arról van szó, hogy az ünnep és a szeretet jegyében hogyan lehetne oly mértékben eladósítani a leendő vásárlót, hogy a pillanatnyi jólét érzésének „feketelevesét” a szerencsétlen delikvens még a következő nyáron is kanalazza.
Nehezen tudunk ellenállni ennek a már-már politikai kampányhoz hasonló „összehangolt támadásnak”, amely az érzelmeinket célozza meg, és vágyakat, elvárásokat, megfelelési kényszert generál bennünk. Ez az egész ünnepi őrület egyre inkább olyan, mint egy fékevesztett, őrült licit, amelyben már csak azért törjük magunkat, hogy minél több, nagyobb, drágább és csillogóbb legyen mindaz, amivel ezt a szent ünnepet nyakon boríthatjuk és még jobban megalázhatjuk.
Közben unalomig szajkózzuk ártatlan ábrázattal, hogy mennyire „kiüresedtek az ünnepek” és már csak túl szeretnénk lenni rajta, ennek ellenére évről évre belelépünk ugyanabba a csapdába. Évről évre idegeskedünk, ha közeledik a karácsony, azon pedig még inkább, hogy miből teremtjük újra elő azt az egyre gigászibb összeget, amellyel úgy gondoljuk, méltó módon tudjuk majd megünnepelni ezt a napot.
De vajon mi maradt meg ebből a valóban szent ünnepből? Elgondolkodunk legalább néha azon, mennyire nem erről kellene, hogy szóljon, s hogy mennyire eltávolodtunk valódi jelentésétől és üzenetétől?
Szomorú, hogy az ünnep közeledtével nem azok az érzelmek árasztják el a lelkünket, amelyeknek valóban kellene. Ez az időszak már nem az elcsendesedés, a magunkba tekintés, a számvetés, a másokra és szeretteinkre irányuló nagyobb odafigyelés időszaka. Szinte már csak a külsőségekre, a szobadíszekre, a minél drágább és nagyobb fenyőfa kiválasztására, a házunkra aggatott díszkivilágításra koncentrálunk.
Szomorú látni, hogy kiüresedni látszik ez a csodálatos ünnep, és kérdés, hogy mindaz, amellyel megtöltöttük, méltó-e még egyáltalán annak az üzenetnek a hordozására, amelyet a Biblia tanít nekünk.
Képes-e arra, hogy megjelenítse a szerénységet, az alázatot, a hálát és mindazt az érzést, amit a régi idők karácsonya még minden bizonnyal magában hordozott? Amikor még nem az volt a fontos, hogy nagy pénzen ajándékot vegyünk szeretteinknek, amikor a drága üvegdíszek helyett alma és dió díszítette a fenyőfát, amikor házaink milliónyi égősora nem vette el tőlünk a tiszta decemberi égbolt ragyogó csillagainak csodás látványát. Amikor a bugyuta és unalomig ismételt karácsonyi filmek kakofóniája nem szegezett minket a televízió elé, elrabolva az időt a valódi családi együttléttől. Akkor talán többen gondoltunk azokra az embertársainkra is, akik nélkülözésben vagy magányosan éltek, akiket nem vett körül szerető család, akik szükséget szenvedtek.
Talán sokan érezzük ezt a hamisságot, és gondoljuk úgy, elérkezett az idő, hogy lerázzuk az ürességet erről az ünnepről, és megszabadítsuk mindattól a felesleges sallangtól, amelyet az utóbbi évtizedekben ráaggattunk, hogy újra megtölthessük valódi tartalommal.
Azt is be kell látnunk, nemcsak a karácsonyt kell megmentenünk, hanem saját lelkünket is, amelybe vissza kell hoznunk a tiszta érzelmeket, hogy mindig érzékenyek maradjunk az emberek és a világ bajaira, hogy gyógyír legyünk mindazok számára, akik rászorulnak, hiszen ez maga a szeretet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/51-52. számában jelent meg december 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/51-52. számban? Itt megnézheti!
