Csalás

Fogalmam sincs, mi lesz; mindenkinek új ez a helyzet. Ne aggódj, megoldjuk valahogyan ezt is. Mennem kell, drága! Letette a telefont, és nyelt egy nagyot. Kilépett a kocsiból. Libabőrös lett mezítelen karja a nyirkos hidegtől, és szinte nem is észlelve a körülötte lévő világot, lassan lépdelve elindult a kórház másik bejárata felé; volt még 26 perce műszakkezdésig. A bejárathoz érve megtorpant, színes matricák borították a máskor áttetsző üvegajtót: „Figyelem! Az épületbe csak itt lehet belépni a veszélyhelyzet idején!” Talpig védőöltözetben két tevékenykedő régi munkatársat látott bent.

Félt. 31 év óta talán először igazán és komolyan. Belépett. Lázat mértek, rendben volt. Vérnyomást nem, hál’ istennek! Fertőtlenítette a kezét, és felment a harmadik emeletre lifttel. Pedig szeretett lépcsőzni, összeszedte gondolatait, bemelegítette lábizmait e néhány perces séta alatt, hiszen ehhez a munkához a jó erőnlét is elengedhetetlen. De most nem akart a nyomógombokhoz érni, tartott a vírustól. Rémisztő közelségbe került mindaz, amit a tévék és a hírportálok napok, hetek óta harsogtak: világjárvány fenyeget! Eddig valahogyan távol állt tőle ez az egész. Végezte a dolgát, ugyanúgy, ahogyan eddig. Hol este, hol reggel kezdte ápolni a betegeket az intenzív osztályon a szokott rutin szerint, a halál árnyékában, a mások halála árnyékában.

De most valami megváltozott. Tegnap délután került fel egy bejegyzés a kollégákkal közös Messenger-csoportba: „Teszt alatt álló lélegeztetett beteget hoznak, nem tudja fogadni a megyei!” Őrült üzengetés kezdődött. Előkészítették az elkülönítőt, az egyik esti műszakos munkatárs beteget jelentett, hárman maradtak. A védőfelszerelések rendelkezésre állnak, mégis…

Ki „dolgozzon” a testen, ki ápolja a beteget este héttől úgy, hogy tudják, akár hordozhatja is magában a gyilkos kórt? Óriási dilemma. Az első teszt eredménye 72 óra múlva várható, a tünetek arra utalnak, hogy a beteg megfertőződött. Ki kezelje őt az éjszakai műszakban? Felért a súlyos dokkolóajtóhoz, cipője beleragadt a lábtörlőként funkcionáló „légypapírba”, sóhajtott egyet, majd az öltöző felé sietett. Egyedül volt az áporodott levegőjű helyiségben. A „lelépősök” csöndben ültek a nővériben. Máskor hangos kacaj, huncut évődések fogadták, amikor beért munkahelyére, most síri csönd honolt az intenzív osztályon; tisztán hallotta a lélegeztetőgépek csipogását, a légkondicionáló halk zümmögését – az osztályvezető főorvos már márciusban is ragaszkodott a hatékonyabb levegőcseréhez.

„Máskor.” Milyen jó lenne, ha most is „máskor” lenne. Feltűzte barna fürtjeit, nyakába vette olvasószemüvegét, bebújt viharvert, de makulátlan tisztaságú klumpájába, és tétován elindult a pihenőszoba felé. Tizenkét perc volt műszakkezdésig. A „nappalisok” az ágyaknál voltak, egy közülük védőruhában, szemüvegben, védőmaszkkal (a híres FFP3-assal) az arcán az elkülönítőben tevékenykedett. Annál a betegnél.

Oda sem akart nézni, habár szeme sarkából, a villódzó monitorok fölött átnézve látta a csőrengeteg takarta beteget. – Hoztad? – köszönés helyett ezzel fogadta munkatársnője (az egyik), amikor megállt a nővéri szoba közepén. A másik is felé fordult; mindkettőjük arcán éppen az a rémült aggodalom tükröződött, mint az övén. – Hoztam – amikor ezt kimondta, elővett a zsebéből három műanyag kapszulát, sárga színűeket. Az egyikben talán egy összerakható kacsa volt, a másikban egy matrica csupán, a harmadikban színes kisautó. Unokahúga szülinapjára vette őket, imádta a meglepetést rejtő csokitojásokat.

– Írd fel a három nevet három cetlire, a főorvosnővel beszéltem… – Szavai sürgetőleg hatottak, némileg elillant a gyászos hangulat, végre kellett hajtani, ebben állapodtak meg, mert nem tudtak megállapodni. megírta világosan, érthetően, hogy elvállalja a fertőzésgyanús beteget, mert egyik munkatársnőjének kicsi gyermeke van, a másik beteg édesanyját ápolja évek óta otthon. Ha valamelyikük elkapja a gyilkos kórt, és „kiesik” otthonról, az végzetes lehet. Neki pedig nem oszt, nem szoroz, fia Malmőben próbálja átvészelni a járványt, több gyermeke nincs, férjétől rég elvált, egyedül él kis önkormányzati garzonjában. De nem, mindkét kollégája ragaszkodott ahhoz, hogy sorsolják ki, melyikük foglalkozik majd a tizenkét órás műszakban a fertőzésgyanús pácienssel. Ki öltözik be, ki vállalja azt, hogy esetleg elkapja az ismeretlen vírusfertőzést. Miután a cetlik a helyükre kerültek, markába fogta a kapszulákat, és mindhárman elsiettek a főorvosnő pihenőszobájába. Útközben felkapott egy mély dobozt, amely szájmaszkokat tartalmazott valaha, és beletette a „sorsgömböket”.

A doktornő arcán tétova tanácstalanság ült. Néhány pillanattal előbb tette le telefonját, a kijelző még világított, halvány fénycsóva csillant a polcon álló orvosi szakkönyvek katonás rendjén. – Tudom, mi a dolgom.

Fehér textilt helyezett a doboz tetejére, majd benyúlt alá, jól megkeverte a kapszulákat, és kihúzott egyet közülük. Mély sóhaj közepette kibontotta, aztán megmutatta a három nővérnek. Pillanatnyi nehéz csend támadt, de hamar elmúlt. – Rendben, megyek.

Kikapta a főorvosnő kezéből a műanyagot, magához ragadta a dobozkát, és otthagyva a másik két munkatársát, kisietett a folyosóra. Még annyi ideje maradt, hogy a sárga kapszulákat kicserélte a dobozkában, majd letette a nővériben álló asztalra, és viharvert, de makulátlan tisztaságú klumpájában elrohant magára húzni a védőruhát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!