Tamás-Gáspár Miklós éles szavai sajnos igazak (Ez a rendszer a „konzervatizmusnak” árt a legjobban, interjú a Magyar Hang idei 18. számában). A magyar kormány lélektani aspektusból egy tipikus elhanyagoló anya, aki beleszokott, hogy csak a saját gazdasági érdekeit nézi. Így minden államférfiúi és államnői kötelezettségét elfeledte, sőt: az empátiadeficit is igaz rá – különösen az éhen haló, de legalábbis elsorvadó nyugdíjasokat és rokkantnyugdíjasokat illetően. A nyugdíjak vásárlóértéke elpárolgott, társadalmi viták itt tíz éve nem voltak, a törvényeket éjjel, a tolvajok idején nyújtják be, s lenyúlnak mindent, amit csak lehet.
Igen, de kik hagyják ezt? Egy író egyszer azt merte mondani, hogy a magyar nép szolganép. Erre mindenki felhördült. Ugyanakkor nem hördülünk fel azon, ami itt folyik. Mert a magyarnak még most sincs fogalma arról, potenciálisan mennyit kereshetne egy tanár, orvos, mérnök, nővér, szociális munkás. A magyar tűr, pedig a kormány már az elején elengedte a pandémiát, bizony felelős sok, elkerülhető halálért. A „kisgömböc” majd minden egyetemet bekebelez, persze vagyonostul.
Az EU egységét megbontani akaró orosz és kínai érdekeknek lefeküdtünk. Nem javult a dolgozói szegénység, az utca embere el sem hiszi, hogy Dániában 800 ezer forintot keres egy takarítónő. Nálunk megszűnt az erény okán történő karrier, Orbán Úr ismét visszatért a káder- (Kádár?-) politikához. Az alapítványba kényszerített egyetemek itthon nem olyan alapítványok lesznek, mint külhonban, az alapítvány amolyan Nagy Nyelő lesz, ahol ellenőrizhetetlenek lesznek a pénzek, ahol nem lesznek képviselve a hallgatói jogok, ahol maga a társadalom nem reprezentált. De itt sem volt szakmai – oktatáspolitikai –, hallgatói vita. Akkor meg ne is panaszkodjunk, azt kapunk, amit hagyunk, hogy kapjunk.
Nincs mobilitás – sem a társadalomban (diplomások éhbére), sem az iskolában, sem az egyetemen. Az egészségügy romokban. Oltási kampány van, de a szerver belehal a regisztrációba. Ezt egy másik filozófus mondja, aki aggódik azért, hogy Magyarhon Európa szégyene. Szegénye. Háztáji diktatúrája. És hagyjuk. Hagyjuk? Tamás Gáspár Miklós szavai élesek, csakhogy a tompa fülűek országában az ébresztő nem lehet halk és erőtlen. Mondja egy másik filozófus. Az Európai Unió után már az Amerikai Egyesült Államoknak is feltűnt, hogy már látszata sincs a magyar sajtószabadságnak, így az „újságírás ellenszélben” nem önkényes jelzős szerkezet. Hol élünk mi?
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/20. számában jelent meg, május 14-én.
