Ismerős harcok
Free SZFE feliratú tábla a Színház- és Filmművészeti Egyetemért rendezett Kossuth téri tüntetésen 2020. július 3-án (Fotó: Malatinszky Dávid)

De kellett már ez! De hiányzott! Hisz oly rég dúlt már valamilyen rész-hidegpolgárháború Magyarországon, alig emlékszünk efféle csetepatékra a NER munkacímmel ellátott boldog békeidőkben, lásd még: egyetlen magyar sincs egyedül, egy vérből valók vagyunk, a szeretet ereje és így tovább, és így tovább, béke és nyugalom szigete. Úgyhogy kultúrharc, az kell a népnek!

Fránya helyzet ez. Mert amikor Palkovics László miniszter azt mondja, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem hazai és külföldi elismertségének növelése és a nemzetközi összevetésben is színvonalas, korszerű képzés feltételeinek biztosítása a célja annak a modellváltásnak, amelyet az Innovációs és Technológiai Minisztérium tervez a felsőoktatási intézményben, vagy Demeter Szilárd feladatai között megjelenik a könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítása és társadalmiasításának koordinációja, az ember megriad, hogy már megint a sci-fi íróknak volt igazuk, és igenis léteznek a dimenziókat keresztül-kasul lyuggató féregjáratok, mi pedig szerencsétlenségünkre belekeveredtünk valami időhurokba, és az ötvenes éveket tapossuk újra meg újra, örökkön örökké.

Ugyanakkor meg az alapok, a kiindulási pont, a kultúrkampf origója valós, létező problémákból áll (állt össze), zárjuk ezt szerintem rövidre: igen, a liberális „erők” szép nagy szeletet hasítottak ki maguknak a honi kultúraterekből. A sztorit ismerjük, elcseszerintett rendszerváltás, MSZP–SZDSZ, megvetett, lenézett, kirekesztett jobboldal, vegyen magának tévét, unalomig ismételhető, ismétlik is, érkezzünk meg inkább a mába.

Kiszervezett kultúrpolitika
Pápay György

Kiszervezett kultúrpolitika

Bár Orbán Viktor szavakban 2030-ig tervez, a gyakorlatban igyekszik minél több területen felkészülni egy esetleges kormányváltás lehetőségére

Gondolkodjunk fideszesül. Itt van nekünk a kisebbségileg terhelt múlt, a rengeteg igazságtalanság, sérelem, de itt van nekünk a sokadik, atombiztosnak tűnő kétharmad. Teremtsünk kultúrát! Simaliba.

Jó kis elmélet, rengetegen beleszerelmesedtek, hetente tömegek írják meg, mondják el a kormánymédiában, hogy ideje véget vetni a kulturális egyensúlytalanságnak. Nu, csak hát hogyan is lesz ez a fideszes kultúrateremtés? Legyen a terep a színház és könnyűzene, ha már ezt a kettőt rágja éppen a politika, meg hát ehhez a kettőhöz egyáltalán nem értek, így minden adott, hogy egy tetszőleges kormányzati főilletékes helyébe képzeljem magam ügyesen.

Mindenekelőtt nemzeti tartalmakra van szükség. Ha már a gyerek diákigazolványa is nemzeti („Nemzeti Egységes Kártya-rendszer”), akkor ez nyilvánvalóan abszolút minimum elvárás.

Ezt is megette a NER
Dévényi István

Ezt is megette a NER

„Én ezt nem értem. De ha a gyárnak vége, nekünk is végünk. Erre senki sem gondol?”

A korszerűen nemzeti színház tehát napjaink égető sorskérdéseit járja körül, és mutatja be a nagyközönség számára is úgy érthetően, mint szórakoztatóan, például: romantikus musical a határkerítést őrző rendőrnő és rendőr férfiortodox szerelmi kapcsolatáról, amely egy migránsalagút felfedezésekor teljesedik ki (vagy be). Aztán: a frissen végzett jogász a liberális egyetemi közeg által megfertőződötten egy Soros-szervezetnél kezd dolgozni, de ahogy múlnak a hónapok, és már belát a színfalak mögé, lassan megvilágosodik, míg végül sok öntusakodást követően lerántja a leplet az ország ellen szövődött gonosz tervről, kilép a cégtől, és belép a Fidelitasba. Ez lehetne klasszikus dráma. Vagy egy maghasonlott balos-katás vállalkozó megbánja bűneit a NAV-nak, büntetését közmunkával váltja ki, ahol árokparti fűkaszálás közben a nép egyszerű, de tiszta szívű és őszinte gyermekeitől leckéket vesz hazafiságból, majd a Fideszre szavaz.

Nem egyszerű darabok. A szerepek megformálására csakis az a színészpalánta lehet alkalmas, aki már a hazai és külföldi elismertségének növelését és a nemzetközi összevetésben is színvonalas, korszerű képzés feltételeinek biztosítását célzó modellváltáson átesett univerzitás megfelelő tanáraitól kapta a mesterségbéli tudásának alapjait képző képességeket.

A könnyűzene is nehéz ügy. Sőt, nehezebb. A könnyűzenének van az a sajátossága, hogy leginkább magától jön létre, úgymint néhány srác elkezd egyikük faterjának garázsában muzsikálgatni olyan topikokban, minthogy szar az élet (kamaszként nyilván), átvert a csajom, soha semmi sem jön össze, és fucking társadalom, könnyedén belátható, hogy az ilyetén medertelen folyamként hömpölygő alkotói szárnypróbálgatás-sorozat nem a nemzetet, hanem az öncélú önkifejezést szolgálja, ergo bűnös pazarlás.

Kék halál
Dévényi István

Kék halál

A NER körém tömbösödött. Bezárt. Akárhova nézek, otromba, sötét, komor, égbefutó masszív falakat látok.

Ha tehát én milliárdok felett exponáló (mellékszál: ebbéli tevékenységem közepette önálló lábra állván jómagam is milliárdossá lett) fideszes potentát lennék, kizárólag olyan formációknak juttatnék pénzt, paripát és fegyvert, amelyek egyebek mellett a már a színészetnél is említett ügyekhez hasonlókban szólnak a hallgatósághoz. Valami ilyesmire gondolnék punk alapokon:

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Ja, ezt már megírták, ráadásul a szerző nem NER-kompatibilis. Mindegy, szóval akkor ne ilyet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/27. számában jelent meg július 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 27. számban? Itt megnézheti!