Héló, héló, szálljál le most rögtön! A magas, kigyúrt kertész izmai megfeszülnek, harciasan mered a fa mögé, egy általam nem látott pontra. Közelebb lépve hároméves kisfiamat veszem észre, amint ijedten kászálódik le a törzsről. Kérésemre – nekem mondja, mi a baj, én vagyok az apa – a kertész indulatos litániába kezd: hát letapossa közben a virágot! Ettől pusztulnak ki, hiába locsoljuk őket! Próbálom puhítani, hogy végül is ez egy játszótér, ahol előfordulnak gyerekek. Hogy a féltett növények körül nincs kerítés, semmi sem választja el az ágyásokat a kicsiktől; sőt van játék, ahol kifejezetten a fűcsomók között lehet ugrálni. Vagy hogy egy hároméves fiú szeret felmászni mindenre, egy idegen felnőtt ordításából viszont csak az indulatot érzi. Nincs válasz. Slagjával sértetten vonul át egy másik fűhalomhoz, folytatja szélmalomharcát a gyereklábakkal.
– Noelke, ez nem volt szép – mondja egykedvűen a középkorú anya, épp csak felpillantva telefonjából. Noelke, aki az előbb rúgott le teli talppal egy síró kislányt a csúszdáról, diadalittasan vigyorog, és lecsúszik. Életre való kölyök, na, viszi még valamire az életben, most is helyet csinált magának. Én közben kaméleonként forgó szemekkel figyelem fiamat és lányomat, hogy se egy Noellel, se egy parkőrrel ne akaszkodjanak össze, és ha lehet, össze se törjék magukat valamelyik toronyból kipottyanva.
Ekkor érces női hang harsan mellettem. – Nem, magának nem lehet – ripakodik rá a vécés néni egy megszeppent turistalányra, aki vesztére angolul (!) érdeklődött, hogy használhatná-e a mosdót. – De hát ez nem ingyenes? – vetem fel. – Az, de nem neki. Ő csak bejött ide, gyerek sincs vele – replikázik a vécék úrnője. Kérésemre, hogy hadd mehessen be, végül kegyesen engedélyt ad, de aztán összes dühét rám zúdítja. – Hát ki maga itt, a főnök? – kér számon. – Nem vagyok. De mutathatunk azért egy kis jóindulatot, nem? – Bennem aztán egy csepp jóindulat sincs! – jelenti ki váratlan büszkeséggel az asszony – És tudja, miért? Mert azzal a kamerával engem is néznek. Ha mindenkit beengedek a vécére, kirúgnak a francba. És ki fog akkor eltartani engem? Maga?
Meggyőző és letaglózó érvek. Fára mászni jó, de tilos. Az erősebbnek lesz végül igaza. Ha te nem rúgsz seggbe valakit, majd téged fognak. Nem is értem, miért nem foglalták még alaptörvénybe az ősi bölcsességeket. Elindulok haza a két gyerekkel, akiket látszólag nem érintett, nem ijesztett meg a háromnegyed óra alatt nyakunkba kapott konfliktuscsomag. Vagy, ami rosszabb, ezt fogják fel természetesnek. Ilyennek látják, és így is örökítik tovább Magyarországot. Ahol a rendnek hazudott fortélyos félelem évszázadok óta gyötrődve szüli a szabadságot. És ha világra is hozza, hát mindent megtesz, hogy a saját képére csúfítsa. Játszani pedig véletlenül sem engedi.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/33. számában jelent meg augusztus 14-én.
