Az orbáni rendszer és az Európai Unió közötti viták egyik fókuszpontja a jogállam kérdése. Orbán Viktor nyugati kritikusai elvitatják a jogállami státuszt a mai berendezkedéstől. Orbán és hívei ellenben vitatják, hogy létezik-e egyáltalán tiszta és egyértelmű jogállam-definíció, vagyis elvi síkra akarják terelni a diskurzust.
Tudományos szemmel és kívülről nézve akár tanulságos és szellemes is lehetne ez a vita – de mi, magyarok a bőrünkön érezzük a jogállami deficitet. Másfelől pedig az orbáni kormányzat által kezdeményezett vita a művelt Nyugat szemében értelmetlen. Ott cirka 250 éve nem kell bonyolítani ezt az alapelvet. A józan ész nevében mindenki számára magától értetődik, hogy a mindenkori hatalomgyakorlók is alá vannak vetve a törvénynek. A Lajtától San Franciscóig senki sem lamentál azon, hogy vajon be kell-e tartania a törvényt a kormánynak. Nyilván be kell tartania, és pont.
Idehaza 2010-ben megroppant ez az elv. A kétharmados győzelmet Orbán Viktor akként értelmezte, hogy a továbbiakban bármikor bármelyik törvényt bármennyiszer átírhatja. Híveit sem zavarja, hogy a törvények tetszés szerint variálhatók. Igazi európaiak számára ez az elv és ez a gyakorlat elfogadhatatlan.
Lényegileg nincs jogállam ott, ahol a „gránitszilárdságú” alaptörvényt kilenc év alatt tízszer módosítják, ráadásul volt olyan módosítás (a kettős, „rendes és közigazgatási” bírósági rendszerről), amelyik egy módosítást helyezett hatályon kívül.
Lényegileg sérült a jogállam elve, amikor visszaható hatályú törvényeket hoztak a kétharmadra hivatkozva. Külön szegénységi bizonyítvány, hogy ez (a „pofátlan végkielégítések”) rendkívül népszerű volt a Fidesz-táborban. Az utolsó nagy jogállamellenes eseménysor idei, tavasszal a járványra hivatkozva olyan felhatalmazási törvényt terjesztett be és fogadott el a többség, amelynek hírére például a dán Konzervatív Néppárt azonnali hatállyal kizárta volna az Európai Néppártból a Fideszt.
Nem látunk a jövőbe, nem tudhatjuk, hogy a mostani vétócirkusz mennyit rontott hazánk megítélésén – a nemzetközi sajtót figyelve sajnos elkönyvelhetjük, hogy már nem a kormányzat vagy Orbán Viktor személyes hitele sorvadozik, hanem a magyar nemzet iránti megbecsülés. A nyugati átlagember nem érti, mitől lehet népszerű az a kormányzat, amelyik semmibe veszi a demokratikus játékszabályokat. A nyugati átlagember nem rágódik filozófiai részleteken, gyorsan elkönyveli, hogy Magyarország nem jogállam, tehát rossz, és pont.
Nekünk, magyaroknak sokkal több forog kockán, mint a dán vagy a holland vagy a spanyol állampolgároknak. Nekünk együtt kell élnünk a csökevényes, kiherélt jogállamisággal.
Mi hovatovább nem találunk olvasható szeriőz lapot az újságosstandon. Tűrnünk kell, hogy az adónkból fejenként és évenként több mint 15 ezer forintot költenek a saját hülyítésünket harsogó médiára – ez egy öttagú családnak idén 75 ezer forint. Ha bekapcsoljuk a tévét, gyakorlatilag nincsen nézhető közéleti csatorna, és ha nem akarunk agymosottak lenni, akkor is jóformán mindig az orbáni médiabirodalom valamelyik adójába fogunk botlani. A focimeccs szünetében is Fidesz-propagandát öntenek ránk. El sem tudunk bújni a fideszes szellemi terror elől, elvégre az utcán sem úszhatjuk meg a néphülyítő plakátokat. A kedvencem a kijárási tilalom november 11-étől december 10-éig szövegű értelmetlen plakáttömeg, amelynek egyetlen célja, hogy tehervonatnyi pénzt számlázhassanak a haveri plakátcégek. Most majd bizonyára felülírják, hogy meghosszabbítva január 10-éig…, ezért is lehet utalni majd közpénzt a haveroknak.
Az agymosásnál is nagyobb baj, hogy a szakirodalomban pontosan körülírt „fékek és ellensúlyok rendszere” megszűnt. A kétharmados többség birtokában Orbán a személyes híveivel töltetett be minden érdemi kontrollpozíciót. Ki bízik a legfőbb ügyészben? A bírói függetlenségben? Ki hisz még a jogbiztonságban e tájon, ahol emberek százezrei nem mernek már beszélni, mert féltik az állásukat, az egzisztenciájukat? Sajtószabadságról, a tájékozódás szabadságáról beszélni ott, ahol a kormányzat sorozatosan és rutinszerűen tiltja le a kompetens közszolgák (iskolaigazgatók, orvosok, szociálisintézmény-vezetők stb.) nyilatkozati jogát, ahol a szakmaiság hovatovább bűnnek minősül?
Ma Magyarország nem jogállam, mert a hatalom egyrészt kényére-kedvére alakítja a törvényt, vagyis nem tekinti önmagára kötelezőnek, másrészt pedig az állampolgár pontosan tudja: ki van szolgáltatva a hatalomnak.
Orbán Viktor mesterien játszik rá a sajnos eleven középkorias társadalmi reflexekre: a szolgalelkűségre, az úrhatnámságra, a korruptságra. Kaparj, kurta, neked is jut. Sok százezer honfitársunk szemében a korrupció a normális működés része. És szegről-végről ugyanez a mentalitás tartja hatalmon is a rezsimet. A négyéves korrupció töredékéből meg lehet finanszírozni a soron következő választást. Nemzeti tragédia, hogy minél nagyobb nyomorban tartják az alsó rétegeket, annál olcsóbban és könnyebben vehetik meg a szavazataikat – tehát a rezsimet az élteti, hogy nem nyújt felemelkedést sok százezer szegény sorsú honfitársunknak. Ugyan ki nevezné őket „választópolgárnak”? Szegény alattvalók ők, a Fidesz-grófok cselédei.
Függetlenül a kormányzati akarattól, a kétharmad szellemi terrorjától, azért ez az ország (legalábbis részben) még európai. Igen, vannak még itt európai módon gondolkodó elmék, és vannak még európai magyarok. Emberfeletti erőfeszítéssel talán ismét talpra tudják állítani a demokráciát Magyarországon. Csak fogjanak hozzá.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51. számban? Itt megnézheti!
