Ülök a Romban, a megszokott vörösfényű pultnál, mi mást tennék, miközben tőlem néhány kilométerre, a nemzet szigorúan őrzött templomában, a Bajszos Tahó szakmai és erkölcsi felügyelete alatt nemlétező pártok alaktalan képviselői vitatkoznak konkrét fasisztákkal és egy szemforgató maffiakormány cinikus pribékjeivel. Nekem addig itt az IPA és Tompi, előbbi idegnyugtató, utóbbi – régi felecimborám, helyi bútordarab – inkább serkentő célzattal. Tudniillik ő rendszeresen kiakad a napi politikai bulváron, konstans világvége-hangulatban, lelkesen szállítja a vérlázító nyilatkozatokat, a korábban elképzelhetetlennek hitt kijelentéseket, én pedig őszintén, ám kissé szorongva bólogatok, hát persze, rettenetes, bennem is dúl napi szinten egy alaposan lefojtott világháború, viszont immár szinte minden gumicsont-gyanús, ezért próbálom rávenni Tompit: ne hagyja, hogy a pénzünkön és az idegrendszerünkön kívül az időnket is elrabolják. Csakhogy időről időre akad egy ügy, ami túlmutat a frusztráló és céltalan bosszankodáson.
Úgy tűnik, a Karmelita honapukája úgy értelmezte szűk baráti körének ismételt győzelmét, hogy feszíthető még az a bizonyos húr: nem volt elég ennek a népnek a magánnyugdíjpénztár-ügy, a trafikmutyi, a lélegeztetőgép- és védettségi igazolvány-biznisz, a kulturális tao nyílt lenyúlása, az alapítványi söprés, az oligarchikus feudalizmus, a letaglózó infláció, a nemzeti valuta salakba süppedése. Mivel apadni látszik a Gyurcsány-plakátokra fordítható és a haveroknak félméteres kilátók vagy más röhejes bóvlik ellenében kiosztható EU-pénz, kormányunk igényt tart némi hozzájárulásra, mondjuk ki: megszorításokra kényszerülnek szegények, hiszen az mégiscsak áldatlan állapot, hogy ez az ingyenélő magyarság nem hajlandó megfelelő mértékben hozzájárulni a… tudjuk, mi mindenhez.
Túllépve a tehetetlenség érzetén és a személyes sérelmen – mivel magam is katás egyéni vállalkozó vagyok, és szinkronfordítóként, színészként bizony nem magánszemélyeknek adok számlát – azon merengek, miért ne foghatnánk meg onnan ezt az ügyet, ahonnan Bencsik Gábor, aki mostanában mindent elkövet, hogy kimaxolja az emberarcú fideszes karakterét (ha ennek egyszer vége lesz, az elsők közt vallja majd, hogy ő végig belülről bomlasztotta a rendszert). Bencsik szerint sajnálatos és túlzó ugyan a kormány jelen intézkedése, ám a kata adónem „egyre több ember számára lehetővé tette, hogy többé-kevésbé kiszálljanak a közteherviselésből”, hovatovább „potyautasságra csábított, és egyre többen engedtek a csábításnak”.
Potyautas. Tehát, miután egyéni vállalkozóként befizetem a havi 50 ezer forintot, az iparűzési adót, a kamarai hozzájárulást, a számlavezetési díjat, az ilyen-olyan csomagdíjakat, valamint – ne feledkezzünk meg róla – minden egyes tranzakcióm alkalmával a világ legmagasabb áfáját is odapöttyintettem az államnak, afféle potyautas volnék. Ingyenélő. Igaz, mindezen összegekért cserébe nem jár semmiféle előjog, ingyenes vagy kedvezményes közlekedés, se normális egészségügyi ellátás, se bármi más (hiszen nincs ingyen ebéd, akkor sincs, ha nem ingyen lenne), ez a pénz csak úgy eltűnik az életemből, mert ez a világ rendje – de még örüljek az eddigi jó dolgomnak, és fogadjam el, hogy ideje végre hozzájárulnom a Fidesz-kormány magasztos céljainak megvalósulásához. Ha én potyautas vagyok az imént felsorolt terheimmel, amelyeket lelkiismeretesen, önszántamból adok át hónapról hónapra az államnak (az előtt, hogy egyáltalán ráfordulnék saját lakhatási, munkaügyi és egyéb kiadásaimra), akkor legyen szíves Bencsik úr megmondani, hogy mégis micsoda Mészáros Lőrinc, Rogán Antal, Bayer Zsolt és a többiek. Ők lyukasztottak jegyet?
A kormány ebben a helyzetben három legyet üt egy csapásra. Az elfogadhatatlan módon manipulált választás eredményére hivatkozva, szándékosan és élvezettel belerúg egy elég széles társadalmi csoportba, amelynek tagjai – mily’ meglepő – nagy arányban kulturális területen dolgoznak, és nem, nem potyautasok, nem nyerészkedők, eddig sem úszták meg az adóterheket, nem sunnyognak. Ezzel egy időben cinikus vezéreink újfent jelzik számunkra, hogy bármit megtehetnek velünk: a kimagasló szellemi képességű és köztiszteletnek örvendő Semjén Zsolt kérésére egyetlen nap alatt verik át az új törvényt, mintha csak a Bibó-kolesz portaszolgálatának nyitvatartásán változtatnának, nem százezrek mindennapi életén. És persze kellemes eleme az unortodox gazemberségnek, hogy beszednek tőlünk egy rakás lóvét, amiből aztán készülhetnek videók arról, ahogy Orbán Viktor gondterhelt tekintettel, gumicsizmában szemlézi az infláció közeledtét a határkerítésen át.
Élénkül a hangulat a Romban, Tompi egy külföldi társaságnak magyarázza tört angolsággal, hogy mi történik éppen. A turisták mosolyognak, kicsit összenevetnek, nem értik. Pedig Tompinak ezúttal igaza van, még a hevülete is jogos. Kérek egy újabb IPÁ-t, amúgy ennek a 27 százaléka is az övék. A végtelenül helyes csaposlány sem dolgozik már itt, múlik el szépen a világ dicsősége. Azon gondolkodom, hogy amiért mi dolgozunk meg, az a mi pénzünk. Persze alapvető játékszabály, hogy megtermelt anyagi javaink egy részével hozzájárulunk a környezetünk – mondjuk, hogy az államunk – fenntartásához.
Meg is tesszük, hiába kell ezek után is piaci alapon költenünk az egészségünkre, az utazásunkra (és ha ez megvolt, akkor sem indul el a vonat Bécsbe, sőt, a pótlóbusz sem kerül elő, sajnos így alakult, ugrott a 12 ezer forintos jegy). Mindezt a balkáni mocsarat alattvalókként elfogadtuk, fegyelmezetten és intellektuálisan tudomásul vettük – ha azonban a törvénytisztelő állampolgárok, akik eddig is rossz szájízzel fizették be a saját, kemény munkával termelt pénzük jelentős százalékát ennek a briganti körnek, az újabb nyilvánvaló sanyargatást látva ismét billennek egyet az engedetlenség irányába, nem ér majd csodálkozni.
És az is eszembe jut, hogy ha most sem fog lángolni a város, azt kizárólag annak köszönheti a kormány, hogy józanul gondolkodó kritikusai finomabb, értelmesebb és szomorkásabb emberek a cinikus provokátorok meg a balhézó kopaszok seregeinél. Az Egypárt célközönsége úgysem érti pontosan, mi az, hogy adózási forma, ez nem olyan hálás téma, mint a gyermekeinket átműtő migránsok. Vezetőink hálásak lehetnek nekünk, ha ez így marad. Persze pacifista alkat vagyok, nem akarok, nem merek én semmit. Mondanám, hogy „még kér a nép”, csakhogy immár 12 éve kér.
